Szerző: Mária Németh

  • Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

    Nagyon meggondolandó
    kivel fekszel egy ágyba,
    milyen az ottelója,
    milyen a muskotálya,
    milyen legyen a padló,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    a jersey blúzt, a szoknyát,
    a bugyit, kombinét —
    nagyon meggondolandó,
    milyen legyen a szája,
    a mosolya, a bokája,
    a pihéje, a bája,
    milyen legyen az utca,
    ami hozzá vezet,
    milyen legyen a város,
    a kert, a kerület,

    lesz-e szemében őrült
    lángolás, amitől
    fölgyullad a világ is,
    ha a lány nekidől.

    Nagyon meggondolandó,
    mert aztán ott a lány
    magában a szobában
    meztelenül csak áll,
    szedegeti a cuccát,
    gyönyörű rongyait,
    meztelen köldökével
    világokat vakít,

    kapkodja visszavenni
    a szoknyát, a tüdőt,
    szapora lélegzését —
    milyen volt azelőtt?

    Nagyon meggondolandó,
    kit hogy lehet szeretni,
    milyen legyen az arca,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    milyen az íze szája,
    emléke, muskotálya,
    a poharában a bólé,
    az üvegében a sörlé,
    az asztalán a sercli —
    mert van, ahonnan többé
    már nem lehet magunkat
    sohasem visszavenni.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Istenem

    Ölelj meg engem, Istenem,
    már föl akarom adni
    az örök ellenállást,
    már meg akarok halni.

    Köszvényben és közönyben
    nagyon sokáig éltem,
    bódító tisztességben
    és tarkó-szenvedésben.

    Vadász vadásznak vadra
    figyelő úr-cselédje
    voltam, miközben kaptak
    engem is puskavégre.

    A füvön így rohantam,
    az erdőn így szaladtam,
    kapkodtam lábam, ámde
    a hitet megtartottam.

    Valahol meg kell állni,
    valahol meg kell halni,
    valami könnyű réten
    akarok elfakadni.

    Az izmaim a télben
    mint jéghúrok feszülnek,
    úgy néznek a szemembe,
    ahogy a menekültnek.

    Nem félek a haláltól.
    Megállok vele szemben.
    De mikor lesújt rám,
    Isten, ölelj meg engem.

    Forrás: szepi.hu – Gyurkovics Tibor versei

  • Gyurkovics Tibor: Állomás

    Lekapcsolódsz, mint egy vagon
    a tehetetlen kocsisorból,
    továbbütődsz a vasakon,
    a vasutas már rád se gondol,

    pedig tele vagy még teherrel,
    melletted jár a gyorsvonat.
    Kissé raknak. Aztán egy reggel
    megmérik tiszta súlyodat.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár

    A szürke égen szürke fellegek,
    szürke ágakon szürke verebek,
    egyetlen fényes tollú kis madár
    meredeken a szürke égre száll.
    Elképzelhető az, hogy te lehetsz,
    kit fölrepít a szárnyas szeretet.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Sokat

    Sokat vártam az emberektől,
    s nem fogadtam el keveset.
    Gőgös vagyok. Bünteti Isten
    azokat, kiket szeret.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Gyurkovics Tibor: Antifóna

    Tavasz, tavasz, te bőven áradó,
    szél-patakokkal megduzzadt folyó,
    öntsd ki a földre zúgó vizeid,
    amíg a világ veled megtelik.

    Én is így jöttem, illat, rohanó,
    csatona, napfény, égből zuhanó,
    hogy betöltsem Mózes, Illés felett
    a törvényeket és a földeket.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Erdei manó tánca

    Piros varázs, meg ződ varázs,
    meg hús, meg rongy, meg szalmaszál,
    erdő közepén, tarka vár,
    figurás, belga tánca áll.

    Ez voltam én, ez lettem én,
    magányos torzó, lázadás.
    A szívem rossz és kőkemény,
    torkomban ég az elmúlás.

    Ne féltsetek, ropom tovább,
    erdő közepén, egymagam,
    ujjongva és vigaszatlan

    rúgom magam idébb-odább,
    groteszk, vigyorgó, vad galoppban,
    s fölragyogok a csillagokban.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Korai bölcsesség

    Számban só, epe, sav és méz van,
    éppen annyi, mint másokéban,
    mindenkiében.

    Semmi többet nem adhatok,
    ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
    De már nem görbed.

    Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
    — Korán jött a te bölcsességed, asszony,
    valaha mást akartál!
    Kevesebb lettél önmagadnál.

    Igaz, vagy sem?
    Meglehet, így van.

    Kifestőkönyves vágyaimban,
    álmaimban, reményeimben hittem —
    ó, megadatott hinnem.

    Akkor ez volt szép.
    Elbomoltam. Részekké —
    minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.

    Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
    eltörölhetetlen vagyok jelen,
    bár álmom is volt:
    szédítő, tornyos — elfeledtem.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Kikísérlek

    Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
    királyságommal feleselgess!

    Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
    tanultál óvatosan lépni

    nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
    nem vár új próbát csekélységem.

    Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
    ne vedd szívedre, ne csodálkozz.

    Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
    nem lelsz te szót, hogy megigézhess.

    Kezem kenetlen, puhítatlan –
    csak önmagamba fonódhattam,

    mindig csak magamban hihettem,
    szigorral szívig telítetten.

    Ha botlottam, hát megtörötten,
    sziklák terhével nyűtt ölemben.

    Zúzalékük ha szerteszórtam,
    magam szolgája, s ura voltam,

    tekints az égi madárkára:
    esettebb. Gyöngécske a szárnya.

    A kegy: láthattál igazabban,
    akarva-e, vagy akaratlan,

    mint kevesen. Hát így ítélj meg.
    Beengedtelek – kikísérlek.

    Forrás: Jelenkor, 1976/9.