Szerző: Mária Németh

  • Csanádi Imre: Őszköszöntő

    Szállj, szállj
    ökörnyál,
    jön az ősz,
    megy a nyár.

    Megy a nyár nevetős,
    komolykodva jön az ősz,
    csillámló derekkel,
    sárga levelekkel,
    Szőlővel, mosolygóval,
    fűre koccanó dióval.

  • Arany János: Civilizáció

    Ezelőtt a háborúban
    Nem követtek semmi elvet,
    Az erősebb a gyengétől
    Amit elvehetett, elvett.

    Most nem úgy van. A világot
    Értekezlet igazgatja:
    S az erősebb ha mi csínyt tesz,
    Összeül és – helybehagyja.

    (1877 után)

  • Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz

    Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved
    Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
    Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
    Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.

    Nincs és nem is lesz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
    Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
    S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
    Mind hordják hozzád!… mely ragadozva veszed…

    Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
    Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!
    Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
    Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.

  • József Attila: A boldogság nyitott könyv, tessék, olvassák

    Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
    hogy Ádám volt az első gaz.
    ‘Sz azért nő alma, hogy szakasszon
    almát a férfi és az asszony.
    A földön annyi a jó dolog,
    hát mért ne lennénk boldogok?
    Az ember oly szelíd alak!
    Ha nem piszkálják, nem harap.

    Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
    hogy nincs elég tyúk, humbug az.
    Egy kotlós százra terít szárnyat
    és sok, ha egy nap falunk hármat.
    S a tyúk ezért ha nem morog,
    az ember gyomra mért korog?
    Ez oly világos, mint a nap,
    csak bele ne kotyogjanak.

    Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
    hogy huncut a kövér kopasz.
    Hol híznak, ott baj nem lehet már,
    a hájjal emberszeretet jár.
    Hát sétálj, igyál, falj sokat,
    mit komplikáld a dolgokat?
    Az ember oly szelíd alak,
    ha cirógatják, nem harap.

    A rossz hányja, a rossz veti
    az embert, – ez kijárt neki.
    Magára zárta a kaput,
    csak akkor volt jó, ha aludt.
    Mert annyi rossz ösztön sodorja,
    nem tud szeretni éhgyomorra,
    mert nem sétál, hanem azon van,
    hogy a dolgot komplikálja nyomban;
    a boldogság jött, – ő meg elszaladt
    hja, – buta volt és az maradt.

  • Petőfi Sándor: Tíz pár csókot egyvégbül…

    Tíz pár csókot egyvégbül
    A legédesebbjébül!
    Ráadást is,
    Feleség!
    Nekem ennyi
    Nem elég.

    Csak ugy virág ha tarka,
    Csak ugy asszony, ha barna.
    Barna kis
    Feleség!
    Szíved, szemed,
    Ajkad ég!

    Ölelj, ölelj, angyalom,
    Ha ölelsz, azt gondolom,
    Hogy én még
    Igy élve
    Felröpülök
    Az égbe.

    Oltsuk el már a gyertyát,
    Mert azt ingyen nem adják,
    A gyertya
    Derága,
    Minek ég itt
    Hiába?

    Házasodjunk, hajahaj,
    Házasélet kutyabaj,
    Mindig szép,
    Mindig a,
    Reggel, délben,
    Éjszaka!

    Koltó, 1847. október

  • Petőfi Sándor: Meddig alszol még, hazám?

    Meddig alszol még, hazám?
    A kakas rég felkelt,
    Kukorékolása rég
    Hirdeté a reggelt.

    Meddig alszol még, hazám?
    A nap is föllépett,
    Beözönlő sugara
    Nem boszantja képed?

    Meddig alszol még, hazám?
    A veréb is fenn van,
    Telhetetlen bendejét
    Tömi asztagodban.

    Meddig alszol még, hazám?
    A macska is fenn jár,
    S tejesköcsögöd körűl
    Kotnyeleskedik már.

    Meddig alszol még, hazám?
    Kaszálód füvére
    Csaptak a bitang lovak,
    S legelnek széltére.

    Meddig alszol még, hazám?
    Íme vincelléred
    Műveli, nem szőlődet,
    Hanem a pincédet.

    Meddig alszol még, hazám?
    Szántanak szomszédid,
    S a magokéhoz oda-
    Szántják földed szélit.

    Meddig alszol még, hazám?
    Míg rád nem gyul a ház,
    Mindig, míg a félrevert
    Harang föl nem lármáz?

    Meddig alszol még, hazám,
    Szép Magyarországom?
    Föl sem ébredsz már talán,
    Csak a másvilágon!

    Koltó, 1847. október


  • Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél…

    Beszél a fákkal a bús őszi szél,
    Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
    Vajon mit mond nekik? beszédire
    A fák merengve rázzák fejöket.
    Dél s est között van idő, nyujtózom
    A pamlagon végig kényelmesen…
    Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
    Kis feleségem mélyen, csendesen.

    Egyik kezemben édes szendergőm
    Szelídeden hullámzó kebele,
    Másik kezemben imakönyvem: a
    Szabadságháborúk története!
    Minden betűje üstököscsillagként
    Nyargal keresztül magas lelkemen…
    Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
    Kis feleségem mélyen, csendesen.

    Arany csal s ostor kerget tégedet
    A zsarnokért megvíni, szolganép,
    És a szabadság? egyet mosolyog,
    S mind, aki híve, a harctérre lép,
    S érette, mint a szép lyánytól virágot,
    Sebet, halált oly jókedvvel veszen…
    Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
    Kis feleségem mélyen, csendesen.

    Hány drága élet hullt már érted el,
    Oh szent szabadság! és mi haszna van?
    De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
    Majd a csatáknak utósóiban,
    S halottaidért bosszut is fogsz állni,
    S a bosszuállás rettentő leszen!…
    Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
    Kis feleségem mélyen, csendesen.

    Vérpanoráma leng előttem el,
    A jövendő kor jelenései,
    Saját vérök tavába fúlnak bé
    A szabadságnak ellenségei!…
    Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
    S villámok futnak által fejemen,
    S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
    Kis feleségem mélyen, csendesen.

    Koltó, 1847. szeptember



  • Petőfi Sándor: Búcsú a nőtelenségtől

    Tőled válok, legrégibb barátom,
    Nőtelenség, tőled válok el;
    Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
    Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.

    Ne neheztelj, hogy ki oly hived volt,
    Rajtad most ily hirtelen kiad.
    Megosztottam véled ifjuságom,
    Hagyd magamnak férfikoromat.

    Szeretélek, mint tán senki más nem,
    Hogyha intél, én szót fogadék,
    Mentem én, a regényes kalandok
    Zászlaját amerre lengetéd.

    Messze vittél, sokfelé ragadtál,
    Elfáradtam, megpihenni kell…
    Nyoszolyám lesz kedvesem két karja
    S fejér párnám a puha kebel.

    Mosolyognak ifju cimboráim,
    Gúnymosoly, mely ajkról-ajkra jár,
    S szánakozva mennek el mellettem…
    Savanyú a szőlő, ugyebár?

    Én valóban szánalomra méltó,
    Szánalomra oly méltó vagyok!
    Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
    Estenként nem barangolhatok.

    Nem szabad már, csak egyet, szeretnem,
    És ez is csak engemet szeret,
    Nem úgy, mint az ő jó szeretőik,
    Kik szeretnek százat, ezeret.

    Isten hozzád, nőtlenség, barátom!
    Haragszol vagy nem haragszol rám;
    Már ezentúl hátamat látod csak,
    Örömiddel végkép jóllakám.

    Isten hozzád, vidd el tarka zászlód
    Másfelé, hogy új hivet szerezz,
    Fejér zászló kell nekem már, és az
    Feleségem fejkötője lesz.

    Szatmár, 1847. szeptember 1–7.

  • Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma…

    Falu végén kurta kocsma,
    Oda rúg ki a Szamosra,
    Meg is látná magát benne,
    Ha az éj nem közelegne.

    Az éjszaka közeledik,
    A világ lecsendesedik,
    Pihen a komp, kikötötték,
    Benne hallgat a sötétség.

    De a kocsma bezzeg hangos!
    Munkálódik a cimbalmos,
    A legények kurjogatnak,
    Szinte reng belé az ablak.

    „Kocsmárosné, aranyvirág,
    Ide a legjobbik borát,
    Vén legyen, mint a nagyapám,
    És tüzes, mint ifjú babám!

    Húzd rá cigány, húzzad jobban,
    Táncolni való kedvem van,
    Eltáncolom a pénzemet,
    Kitáncolom a lelkemet!”

    Bekopognak az ablakon:
    „Ne zúgjanak olyan nagyon,
    Azt üzeni az uraság,
    Mert lefeküdt, alunni vágy.”

    „Ördög bújjék az uradba,
    Te pedig menj a pokolba!…
    Húzd rá, cigány, csak azért is,
    Ha mindjárt az ingemért is!”

    Megint jőnek, kopogtatnak:
    „Csendesebben vigadjanak,
    Isten áldja meg kendteket,
    Szegény édesanyám beteg.”

    Feleletet egyik sem ad,
    Kihörpentik boraikat,
    Végét vetik a zenének
    S hazamennek a legények.

    Szatmár, 1847. augusztus