Egyszer voltunk
Hol nem voltunk
Élet útján vándoroltunk
Egyik nap egyenesen
A másikon görbén
Hol fejünk lehajtva
Hol felemelve büszkén
Kézen fogva, szerelemben
Háborúban, kételkedve
Örömtelin, kacagva
Búsan, magunkra maradva
Megbántva és megbocsátva
Bírtuk egymást maradásra
Ketten, aztán sokasodva
Ránc költözött az arcunkra
Lassul a ritmus
Halványul a szem
Szürkül a koronánk
De még emlékszem
Hogy táncoltunk
És álmodtunk
Hogy ketten együtt
Itt voltunk
(fordította Szabó Lőrinc)
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.
Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.
Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomorúságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas, régifajta,
egy szoba, csupa kedves árnyék,
egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
egy lámpa, derűs, sárga fényű,
egy öreg asztal, persze dió,
egy képen ködös, őszi tájék,
egy ablak, amely nem néz, csak lát,
egy szék, ívelt, sima karfájú,
egy kályha s egy kis parázslapát,
egy nagy kutya is, komoly házőrző,
bár nincs mit őriznie soha,
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzék a nagy kutya,
egy árva szomszéd is lehet,
csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
És megtaláljon, álomban, békén,
megtaláljon majd, ha meghalok.
Köd előttem, köd mögöttem,
Isten tudja, honnan jöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Minek kérdjem, mért visz el?
Sose néztem, merre jártam.
A felhőkkel kiabáltam.
Erdő jött, jaj be szép!
Megcibáltam üstökét.
Jött az erdő, nekivágtam.
A bozótban őzet láttam.
Kergettem, ottmaradt,
Cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
Csak szeretőm megmaradjon.
Szeretőm a titok,
Ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
Köd előttem, köd mögöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Bolond kérdi, mért visz el.
(Sík Sándor fordítása)
Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
És minden áldás.
Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
A Te képed, Fölséges.
Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
És minden csillagaiért az égnek.
Őket az égen alkotta kezed
Fényesnek, drága szépnek.
Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
Kik által élteted minden Te alkotásod.
Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennémű gyümölcsöt terem,
Füveket és színes virágokat.
Áldott légy, Uram, minden emberért,
Ki szerelmedért másnak megbocsát,
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.
Dicsérjétek az Urat és áldjátok
És mondjatok hálát neki.
És nagy alázatosan szolgáljátok!
Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.
Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.
Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.
Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.
