Hiányod léte megfeszül agyamban,
fejemre hull a néma vád,
ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
kínlódva tépi önmagát.
Meghalni bujtogat magányod létem,
elárulván a holnapot,
behorpad lassan nagyszerű reményem,
feledve, amit eldobott.
Arcomba száll a tegnapi merészség,
felidézi a csókodat.
Nélküled már csak annyit ér szépség,
akár az elárvult gondolat.
Nélküled már csak annyit ér a holnap,
hogy kimondani sem tudom.
Iszonyú súlya lett veled a jónak —
szeretlek most is.
Irgalom.
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál’,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.
Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.
Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni:
halált halasztgatni.
Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.
Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szívemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el.
Esik eső,
Szakad, szakad,
Szeretnélek,
De nem szabad.
Te is tudod,
Tudom én is,
Nézzük egymást
Mégis, mégis.
Törvény, szokás,
Szabott szabály,
Ajtó, asztal,
Ház a határ.
Te is tudod,
Tudom én is,
Várjuk egymást
Mégis, mégis.
Beborul, és
Kinyíl az ég,
Minden éjjel
Megyek eléd.
Te is tudod,
Tudom én is,
Messze vagyunk
Mégis, mégis.
(fordította: Rónay György)
Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
Mint élőfához a kúszó növény:
Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
S a bankároknak verset dedikáljak,
Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
Miniszterek előszobáiban,
Nevettetvén Ő excellenciáját,
Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
Talán beteggé dőzsöljem magam?
Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
Vágván örökké, a gerincemet
Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
A jobb kezemmel s káposztafejecskét
Öntözzek a balommal? — Köszönöm!
Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
Hajózzam a ritornell tengerén,
S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
Korhely buták közt, kik zsinatjukat
Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
Szonettel menjek tányérozni hírt?
Talentumot ne lássak soha másban,
Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!
Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
Ahol bolyongok vígan, szabadon!
Édes magány, ahol kedvemre élek,
Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
Fejembe vágva tollas süvegem
Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
Egy semmiségért véres harcra szállok,
Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
Fantáziám a holdban egyet fordul,
És könyvet írok róla, semmi másért,
Csak a bolondos, kedves utazásért!
Azt írom csak, ami szívemből csordul,
És így szólok magamhoz: Légy szerény!
Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
Magad ültette rózsa illatával,
Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
Ha van nagy ritkán diadalban részem,
Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
Cézárnak abból mitsem adok át,
És büszkén hordom tettem tudatát!
Egy szóval: csúszó inda-szerepet
Nem vállalok halálomig!… Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
De egyedül növök, ha már magasra nem!
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni – nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb,
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
Magyarok maradunk!
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng –
Örök az élet bennünk!
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória,
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
Nem tagadom, jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? – Kínok imája! –
Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Végigvertél a borzalommal,
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a te országod!
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen te hoztad Ázsiából,
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád,
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre,
s legyen gondod a barmainkra!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön,
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket!
Minket megvertél, magyar Isten,
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép
felejtse el apái vétkét
– sok számolatlan számadásunk –
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek.
Torkunk rekedt a rimánkodástól,
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája,
és ne vigy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk,
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása,
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni, tüzekbe nézni,
tilinkószónál mesét mesélni,
és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
A határban
Nagy játéktér a tág határ,
de nincs játszó gyerek.
– Mégis van: a szél a búzákon,
lám, végighempereg.
Margaréta
Ni, milyen szép a margaréta!
mint egy apróka nap:
közepe sárga, szirmai
vakító sugarak.
Március
Mint piszkos vízbe mártott,
s most lecsurgatni tartott
ujjak, olyanok még a
vadgesztenye-levélkék.
Kép szürkületkor
Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
a tenger: olyan mereven-habos.
És a város sok csúcsával, tornyával,
mint egy szálkásan eltört faderék.
Újhold
Olyan a hold most, mint egy óriás
levágott körme,
s a csillagok, mint csodájára csődült,
temérdek törpe.
Ágyam
Együtt aludtam benne az apámmal.
S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
egyre kijjebb szorítottam belőle.
Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.
(Balogh József fordítása)
Ha emlékem már nem őrzöd,
Bújjon beléd ötven ördög.
Ha szerelmem kútba veted,
Halál hozza haza tested.
S ha már többé nem szeretnél,
Pap gajdoljon gaz fejednél.
Mikor szemed más nőt éltet,
Apád mondjon misét érted.
Forró csókom ha elhagyod,
mosson anyád, hideg halott.
Lombként hulljon huncut hajad,
zsebben hordjad fénylő fogad,
S verjen zápor, hídfőre juss,
szégyentelen kába koldus.
Vár holdfényben ölem, ringó
s nem ereszt egy redves ringyó.
Pokol tüzén talpad égjen,
szerettelek nyárban télben.
Ha úgy hozza el az este
S gitár csúszik a kezedbe,
Csalfa szemed hályog húzza,
Sárgulj mint a törökbúza.
Mikor köhögsz, véred okádd,
tépett tüdőd kérje kutyád.
Ha más nővel bújnál ágyba,
Vásáron vagy buja bálba’,
Szíved szúrja ki a kebled,
S utad haza meg ne leljed.
Hulljon porba kezed, lábad,
Szerelemhez ne lelj ágyat,
Kaszás jöjjön érted tüstént,
Drága pénzen szerezz tömjént.
Emberséged sutba vágod,
Égen-földön ne láss álmot;
Élőt fedjen a sírhantod,
Csak én tudjam gyógyitalod.
De mind várlak drága beste,
Teliholddal jönnél este,
Ölelnélek eszem vesztve,
Halljam hogy nyerít a lovad,
Furulyádból mily dal fakad
S két kezemtől ingem szakad,
Csókolgatod számat, mellem,
Eloltod a tűzvészt bennem;
Akkor én percet se várok
S elszáll tőled nehéz átok.
Elfut messze mint a patak,
Hol pihennek, dicső hadak,
Sivatagba, föld mélyébe,
ösvényt örlő szélverésbe…
De ha betoppannál mostan…
Ahogy látlak, étlen-szomjan:
Délcegen és új gúnyában
A szebeni éjszakában.
Szemedtől lángol a tapló…
Hozna már el ez a kagyló!
Olykor
az eső cseppjeiben
át tudod csempészni
a Hold Éjszakáját
a
Szerelem Sátrába
ahol
a töménytelen
Szomorúságtól és Szerelemtől
továbbra
is hiszed
hogy
a Tűz a Vízből születik
míg
az Évszakok
gyökeret vertek a
végtelen
pillantásában
amit
gyakran
megérinthetünk
csak
nem
tudjuk
Mikor…
