https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Balla D. Károly: Cipőmre vastagon

    Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának

    Hazányi úton kövekre hágok,
    pázsiton siklom mezítelen lábbal,
    előttem lankák, mögöttem hágók,
    vizeken járok vízhatlan ruhában;
    homokba lépek furcsa ábrákat,
    ha messze indít a hazai táj –
    eső sem esett, mindenem száraz,
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    Márványon siklom már észrevétlen,
    cserepek törnek alattam szét,
    betonon kopog végig a léptem,
    kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
    bádogot érek: mennydörgés ropog –
    így űzetnék messzire: már szinte fáj.
    Ha elmegyek, senki sem háborog –
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    Járhatok hóban, léphetek jégre,
    vicsorog lábam alatt az érc,
    tehetem talpam hullott levélre,
    sebező vasszögek tövise sért;
    lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
    hihetem, hogy ígéret földje vár,
    hol nem lennék őshonos idegen –
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    AJÁNLÁS

    Unhatod, Bátyám, unos járásom,
    bár mindenféle útra hágok:
    járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
    hullhatnak elém rózsavirágok,
    legyen a padlóm bár alabástrom,
    léphetek ezüstön, ébenfán akár,
    vagy táncot ropjak vérző parázson –
    a cipőmre vastagon tapad a sár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Elrejtelek

    Szavaimba rejtelek,
    hátha nem találnak rád,
    amikor megvirrad,
    s útjukra indulnak
    a gonosz álmok.

    Új szavakat találok,
    testedet takaró
    varázsigéket,
    ne árthassanak neked
    az emberek.

    Mert minden jóság,
    minden gyötrelem
    eltanulható,
    félek, egyszer
    megadod magadat.

    Szavaimba rejtelek,
    hátha nem találnak rád,
    s olyannak maradsz,
    amilyennek megszerettelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Végtelen csend

    Lángoló virágok a temetőben.
    Bemutattál a mindent látó,
    egyforma sorsú, kicsi halottnak,
    s aztán hosszan hallgattuk
    a csönd kiabálását.

    Talán minden lehet még,
    amit eltakart az öröm,
    de most látszanak
    a szilánkosra tört csontok,
    amelyek átfúrták a remény
    gyönyörű testét.

    A benned lévő két ember közül
    csak az egyik lehet az enyém,
    a másik elkóborolt a szívem közeléből,
    homokot szór a véremre,
    vagy fölitatja a mohó bánattal.

    Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
    Itt vagyok a nemlét közelében,
    ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
    s nem lehet mást sejteni,
    csak azt, hogy megadja magát
    a végtelen csendnek
    az utolsó szívdobbanás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Találós kérdés

    Csak az él, ki társra talál.
    (Hervay Gizella)

    Összegző imára kulcsolom a kezem,
    de nem tudom a szöveget,
    mert hiszékenyen sodródtam a világban,
    s többet hittem, mint rendelve volt.

    Csak egyet kellett volna,
    akkor most nem hajlanék a bárd alá.
    Nem tudom, mi volt velem,
    valaha még elhittem:
    értelmet kaphat a létezés
    abban a formában is,
    ahogy én gondoltam.

    Sokszor becsapódtam,
    vagy magamnak hazudtam.
    Most itt vagyok
    imához készülő tenyerekkel,
    remegő szívvel,
    s nem tudom, kitől kérjem
    az utolsó szavakat,
    amelyeket rábízhatok
    erre a márciusi éjszakára,
    amely végleg kifosztja belőlem,
    aki valaha voltam,
    aki még lehettem volna.

    A szerelem kitépte a nyelvemet,
    engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
    A boncmesterek talán megfejtik
    ezt a találós kérdést is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Utószó

    Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.

    De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

    Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.

    – Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.

    Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.

    – Elég lesz a halálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXV. szonett

    Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
    A rózsán, ezüst forrásban iszap;
    Nap s hold elé felhő és árny suhan,
    S rút rák él a bimbó selyme alatt.

    Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
    S így oldozom önkényed tetteit,
    S magam rontva vétkedet magyarázom,
    S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

    Értelmezem érzékiségedet
    (Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
    Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
    Benne oly polgárháborúban áll,

    Hogy kényszerére keserű bajomnak
    Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXVI. szonett

    Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
    Noha szerelmünk osztatlanul egy:
    Így a sok foltot, mely velem marad,
    Viselem majd magam, tenélküled.

    Két szívünk közös vágy, de életünkben
    Olyan választó bántalom is él,
    Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
    Egy szép órát veszt a szent szenvedély.

    Nem illethet ezután a szavam,
    Mert szégyenem megszégyenítene,
    S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
    Mert megromlik neved becsülete:

    Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
    Hogy, mint magad, enyém a jó híred.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Az én kutyám

    Van egy kutyám, közönséges fajta,
    Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
    Farka lompos, tekintete mérges,
    Nem konyít az előkelőséghez.

    Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
    Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
    És azóta igaz szeretetben
    Együtt élünk boldogan mi ketten.

    Egy a mással megférünk mi szépen,
    Cigánylélek ő is, mint én éppen,
    Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
    S gyűlöli a szájkosarat szintén.

    Éjjelente, amikor a hold süt,
    Elkószálunk az utcákon együtt,
    Én hallgatok, ő se ugat közbe,
    Nem is veszünk soha, soha össze.

    Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
    Odasimul hozzám szeretettel,
    Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
    „Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?”

    Kicsiny asztal magányos sarokban,
    Szőke szép lány arcképe van ottan,
    Szőke szép lány, édes tavasz-álom –
    Látod, kutyám, ez az ideálom!

    Rá se nézek, csak titokba néha,
    Nem kell neki a szegény poéta…
    De ez a tárgy elkoptatott, régi,
    Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

    Továbbra is hadd szeressem lopva
    Azt a képet abba a sarokba,
    De annak a képnek az adója,
    Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

    Már én, kutyám, megmaradok véled,
    Hiszen oly szép ez a cigányélet,
    Gyakorta bús, néha-néha víg is,
    Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Idézet

    „Legmélyebb oka azoknak a lelkiállapotoknak van, amelyeknek látszólag semmi oka sincs.”

    Kategória: Bölcsességmorzsák

  • Parancs János: Önarckép, 1958

    Menetelnek a szentek a pokolba
    Vigyorognak a kövirózsák
    Eltévedt őzgida sírdogál
    Magányosan
    Az aranysárga erdőn

    Futkosnak a százlábúak a kihaltak városában
    Mézillatú bodza szagától
    Kókadtan heverésznek a kígyók
    A Tűzisten templom udvarán
    A holtak szájából kankalin virágzik
    Sárga kikerics nyílik a sokat látott szemekből
    Sietve menekül a dögevő is
    Fél inában vacogva

    Forrás: Lélektől lélekig