https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: VÁLASZ

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, kínos életen,
    A kétség átkos órájában
    A sors megadta én nekem.
    Nem a nyugalmat. Az én lelkem
    Megölné a csend, nyugalom,
    Csak egy intést, biztatást vártam,
    Ha zokogásba fúl dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Áldott a kéz, amely megadta
    Ez áldott, édes biztatást,
    Áldott a szív, mely némán szenved
    S mégis tud vigasztalni mást.
    Hát más is érzi azt az átkot,
    Melytől zokog minden dalom?
    Óh! akkor nem fog porba sujtni
    Bús végzetem, a fájdalom,
    A dalba ömlő fájdalom…

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, hosszú életen,
    A megértő, biztató hangot
    A sors megadta én nekem.
    Tudom, hogy múló pillanatra
    Enyhült a régi fájdalom,
    De azért légy ezerszer áldott
    Te, aki átérzed dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ének anyámról

    Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
    Hogy méltón zengjen árva énekem
    Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
    S hang nem hatolt be két szegény fülén.
    Meghalt a Hang – régen meghalt Neki –
    Fülébe szóltak még gyermekei
    Odatapasztva forró ajkukat –
    Aztán e szalmaszál is elszakadt.
    A betű maradt csak, a holt betű,
    Élő hang helyett ó be keserű.
    Aztán – szelíd, vigasztaló barát –
    Szemén át jött el hozzá a világ.
    Hogy csüggött e két drága szürke szem
    Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
    S próbálta kínlódva olvasni le,
    Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
    Ki jót akart: mellé telepedett,
    S írt neki – én nem írtam eleget.
    Ifjan még sorsa ellen lázadó,
    Később csupa bölcs rezignáció:
    Virágot ápolgatott, olvasott,
    Ha házi gondja olykor elfogyott.
    A fecske megérkezett csicseregve.
    S nem hallotta – ő, pedig úgy szerette.
    Beethovent zongorázott a leánya –
    Búsan támaszkodott a zongorára.
    Tapsok közt olvasott fel a fia –
    Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
    A rádiót – be jó – nem érte meg.
    A mennydörgésre csak megremegett.
    A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
    Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
    Fájtak benne madarak, gyermekek,
    Csak a néma virág nem sebezett.

    Ha van igazság, hallania kell
    Most mindent, ami lelket fölemel.

    Madarak ezerhangú kórusát
    A tavaszodó mennyországon át.

    Beethovent, amint maga dirigál
    S zenekarában ezer angyal áll.

    A konduló, mély, érchangú harangot,
    Amit idelenn közelről se hallott.

    A gyermekeit és az unokáit,
    Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.

    Itt örök csendre kárhozott füle
    Ott örök muzsikával van tele.

    S ha Isten van, meg nem szűnik soha
    E mindent-kárpótló szimfónia.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vladimir Nabokov: Ahogy én szeretlek téged

    Olyan zöldes és szürke minden,
    ömlő esővel csíkozott,
    és kétszínű, de oly töményen,
    hogy én már döntöttem – gyerünk!
    Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
    az esőt, mely ösvényeken
    pezseg ragacsos por csókolta
    lehajló virágok között.
    Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
    gyorsan, köpenyemben haza,
    míg rólam meg nem állapítod,
    én őrült, könnyelmű vagyok.

    Betartom, hallgatok. De évről-évre
    madárzsivaj, lombok zúgása közt
    az elválás oly sértőnek tűnik,
    a sértés pedig oly bántónak.
    És minden rémítő, ha hirtelen
    elszólom magam és megszakítom
    a csend, vagy komoly beszéd menetét,
    mely régóta átjárja életem.

    Izzadó arcú rabszolgák fölött
    ég kékje fényesre lakkozva
    és kövérre felfújt felhők
    alig látható moccanásokkal
    tétován mozdulnak.
    Nem lehet elbújni valóban,
    és nincs ott egy sötét sarok,
    hol a homály egybeolvadhat
    a szárnyak rajzolatával?
    Így a lepke nem éled fel
    fatörzs korhadék bénultságából.
    Micsoga naplemente! És holnap
    újra a tartós – kínzó hőség,
    mi tökéletesen ráül
    a legyekre és a csendre.
    Az esti fényen fennakadva
    egy légy vég nélkül köröz,
    mintha aranyló játék lenne
    egy néma árus kezei közt.

    Ahogy én szeretlek téged!
    Létezik azt est légzésében
    lélek számára kiút, fények
    a béke vékonyodó fátylán.
    Sugarak érkeznek a fák között.
    Ahogy én szeretlek! A fények
    fatörzsek közt érkeznek, lángolva
    rájuk tapadnak. Néma csönd.
    A feldíszített gallyak közt a
    sóhajok, melyek feltörnek –
    hunyorogva csillapodnak esti
    titkos járaton keresztül.

    (Balogh Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Paul Verlaine álma

    Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
    Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
    Aki sohasem egy, s aki sohase más,
    Aki engem megért, aki engem szeret.

    Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
    Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
    Sápadt homlokomnak verejték-patakán
    Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

    Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
    A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
    Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

    Nézése hallgatag szobrokénak mása,
    Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
    Mint elnémult drága szavak suhanása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Rózsaliget a pusztán

    Éltem a Pusztán, s megkísérteték:
    Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán
    Jött, jött, jött kacagva a Sátán.

    Tövises Pusztán, csalánok között
    Szórta elémbe a kincset. Kiszórta
    S virított nyomban ezer rózsa.

    Dalolva járok s aranyat szedek,
    Büszkén kacagom ki a tunya álmot:
    Hiszen én rózsák között járok.

    S csalános szikföld lábamat töri,
    Dalolok, míg serked vérem száz sebben,
    Evoé, a rózsaligetben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Láttalak

    Láttalak a multkor,
    Mosolyogva néztél,
    Éppen úgy, mint akkor,
    Mikor megigéztél.
    Vérpiros ajkaid
    Mosolyogni kezdtek;
    Olyan bájos voltál,
    Mint mikor azt súgtad:

    Édesem, szeretlek!>>

    Láttalak a multkor,
    Mosolyogva néztél.
    Gyönyörű vagy most is,
    De meg nem igéztél.
    Vérpiros ajkaid
    Mosolyogni kezdtek;
    Olyan bájos voltál,
    Mint mikor hazudtad
    Ezt a szót: >>Szeretlek!>>

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Ruhátlanul

    A mozdulat fensége ép s töretlen
    és ezredévek meg nem dönthetik:
    fejem nyugoszik delejes öledben,
    fölöttem égnek csillag-kebleid…

    Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
    míg betelt az egyetlen pillanat –
    élő lélek az anyag-világ ormán,
    élő lelkemnek átadtad magad!

    Millió évek millió esélye
    millióképpen dönthetett veszélybe
    s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!

    Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
    Karoljuk egymást fullasztó magasban –
    iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: AZ EMBERI LÉPTÉKRŐL

    Komitragikus:
    villámfénynél próbálunk
    regényt olvasni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Országos eső

    Selyemfonálként
    lengedező
    millió lábán
    megjött az eső.

    A tenger küldte
    vagy Afrika,
    libbent az Alpok
    ormaira,
    de, mert ott fázott
    s reszketett,
    hamar a Dunáig
    ereszkedett,
    és, látni akarva
    a magyar hazát,
    mérföldeseket
    lépett, tovább,
    s éjfélkor a Nyurga
    Lengedező
    befutott Budapestre:
    a nyári eső!

    Most is felettünk
    ácsorog,
    de egész a Tiszáig
    szétcsorog:
    szapora, szapora
    tánca mezőn,
    kopog a, suhog a
    háztetőn,
    halakra kopog a
    Balatonon,
    úgy dobol, ahogy az
    ablakomon:
    mindenütt suhog
    és pereg
    a cérnavékony
    permeteg.

    Mindenütt pereg
    és suhog,
    s kortyolják füvek,
    állatok,
    a piros szamóca
    s az őzikék
    s ezüst pocsolyákból
    a veréb,
    és mind, a ribizli,
    az almafa,
    a búza, a krumpli,
    a kukorica,
    s a margaréta,
    a szarkaláb
    meg a csingilingi
    harangvirág,
    és mind, ami csak van,
    a paradicsom,
    és ráadásul az
    ezernyi gyom,
    a sok szegény gyom,
    a szép, szigorú
    szamártövis meg az
    útilapu.

    Millió nyurgán
    lengedező
    lábán így jár-kel az
    Országos Eső.

    De ha majd teleszívta
    magát a mező,
    lengén tovább megy a
    Lengedező:
    átlép a határokon,
    új hegyeken,
    s Erdély vagy a Tátra
    fölött terem,
    és szapora, szapora
    tánca mezőn,
    dobol és suhog ott is
    a háztetőn.

    Vagy gondol egyet
    a könnyű legény
    s kezd fölfele mászni
    ezer kötelén,
    millió cérna-
    fonalán, föl, oda,
    hol mindig aranylik
    a Nap sugara:
    felhő-szigetéről
    egy darabig
    lóbálja tűnő
    lábait.
    De, mint azok, ő is
    párolog, és
    fejest fölugorva
    hipp-hopp, belevész
    abba a roppant
    lenge-kék
    fény-óceánba,
    aminek neve Ég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • „Megtaláltam a másik felem. Kár, hogy mindkettőnknek rossz napja volt.”