Kategória: Ady Endre

Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsúzók,
S milyen furcsán nézzük magunkat,
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant,
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipereasztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok,
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk,
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfiporta
Lett a szemünk, lett a szívünk,
Szemünknek és szívünknek sorsa,
Mert asszonyrészünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat,
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem írunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
És kacérok és hűtlenek,
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon,
S omladozó, árva szívünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon,
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szívünk,
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.