Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ivét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.
Forrás: Lélektől lélekig
Gy. F. ajánlás
Te még nem tudod, hogy ki is vagyok,
Hogy kiék ezek a fáradt szemek
Melyekben életfény sosem ragyog.
Az én arcom ez a beteg sápadt,
Kín meszelővel fehérre mázolt
Melyről lesír távol az utálat….
Ez is az enyém még, te, a hajam,
Ez a törtfényű kis büszkeségem,
Az egyetlenegy fiatal rajtam.
Ma milyen furcsák a szemeid,
Most ép olyanok, mint a Kisdedé.
Olyan babonásan tiszták megint.
Ne nézz úgy rám, hisz csak fáradt vagyok.
Én már látom, hogy a te szemedben
A fáradtságom is benne ragyog….
Forrás: Lélektől lélekig
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936
Forrás: Lélektől lélekig
(Sírfelirat)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.
Forrás: Lélektől lélekig
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bordóvörös könyv vagy –
Dús, csevegő szirmok lapjaid,
Melyek között a szél borzolva lapoz…
Nehéz illatú, nedves szirmaid
Telítve vannak titkos regékkel,
Melyeket a múlt a földben hagyott…
Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
– Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
S elmeséli nékem amit olvasott…
Forrás: Lélektől lélekig
(Éjjel)
Nem alszik még a fa,
benéz az ablakunkon;
most is, mint minden éjjel
pislog s vigyázza vélem
Fanni könnyü álmát.
Alvó arca körül
csillog és ring a párna,
haja két kósza szála
csiklándja orromat.
(Hajnal)
Halk hangot ád a fény,
a párkány éle pendül
s Fanni már a földre lép,
száján hosszúszárú, szép
mosolygás hajladoz.
Úgy jár-kel és fütyöl,
mint ünneplő boldogok,
haja és inge lobog
s kezdi vad nappalát!
(Varázs)
Paskold hajnali víz
és szárogasd gyermeki nap!
Úgy illesd ajakát kóbor
szellő, mint az aranyló bor
rég szomjúhozókét!
Mert vad, vad a nappal,
útjain fázik a lélek,
védd meg és símogasd ének,
szálas gondjai közt.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Lélektől lélekig
