Kategória: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Bizalmas ének és varázs

    (Éjjel)
    Nem alszik még a fa,
    benéz az ablakunkon;
    most is, mint minden éjjel
    pislog s vigyázza vélem
    Fanni könnyü álmát.
    Alvó arca körül
    csillog és ring a párna,
    haja két kósza szála
    csiklándja orromat.

    (Hajnal)
    Halk hangot ád a fény,
    a párkány éle pendül
    s Fanni már a földre lép,
    száján hosszúszárú, szép
    mosolygás hajladoz.
    Úgy jár-kel és fütyöl,
    mint ünneplő boldogok,
    haja és inge lobog
    s kezdi vad nappalát!

    (Varázs)
    Paskold hajnali víz
    és szárogasd gyermeki nap!
    Úgy illesd ajakát kóbor
    szellő, mint az aranyló bor
    rég szomjúhozókét!

    Mert vad, vad a nappal,
    útjain fázik a lélek,
    védd meg és símogasd ének,
    szálas gondjai közt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Tavaszi szeretők verse

    Látod!
    boldog csókjaink öröme
    harsog a fák közt és
    árnyékkal áldja
    testünket a táj! Hallod,

    hogy terül a füvön a
    fény és pattan a fákon
    dallal a hajtás! csak

    csörgető fekete tücskök
    zaja dicséri most
    fűnek és fának
    jó örömét! nézd,

    a vizen, messze partok
    homályos tövén
    tükrösen fénylik
    tavaszi kedvünk! mert

    mi vagyunk most a fű,
    a fa, a part, az öröm is
    és szépszavú áldása
    a tájnak!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.

    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!

    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.

    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”

    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Tavaszi szeretők verse

    Látod!
    boldog csókjaink öröme
    harsog a fák közt és
    árnyékkal áldja
    testünket a táj! Hallod,

    hogy terül a füvön a
    fény és pattan a fákon
    dallal a hajtás! csak

    csörgető fekete tücskök
    zaja dicséri most
    fűnek és fának
    jó örömét! nézd,

    a vizen, messze partok
    homályos tövén
    tükrösen fénylik
    tavaszi kedvünk! mert

    mi vagyunk most a fű,
    a fa, a part, az öröm is
    és szépszavú áldása
    a tájnak!

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Radnóti Miklós versei

  • Radnóti Miklós – Tört elégia

    / Sík Sándornak /

    1

    Életem írtam kis bottal a porba
    ott estefelé, hol két út összefutott.
    Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
    szegények ritkás asztalán
    és halálig mutatta magam:
    államat fölkötő kendő takarta
    kiserkedt szőrözetem végül
    és oszlottam ott a selyem levegőben.
    S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
    szállt a madár; csapdosva tartotta
    a buktató ágon a súlyát
    és elsiratott vékony fütyöléssel.

    2

    Most estébe fordult e sánta vasárnap
    és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
    a polcokon s fiókjaim lukán
    lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
    és apró fényekkel tétovázik:
    villanjon-é, vagy várjon-e még?
    Hát villanjon! riadalom legyen itt
    körülöttem! életem emlékei közt
    két férfi lóg két durva bitón
    s apró hajakkal sodrott kötél
    foszlik a súlyuk alatt.
    S mint hegyi fák ágaiból
    hajnalra kicsúszik az új ág,
    úgy belőlem is vadgalambhangu
    versekben csúszik ki érettük a sírás.

    3

    És mindennap újszülött borzalommal élek
    s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
    gond íze járul s egyre vadabb bennem
    a szomorúság.
    De néha azért ő, ha azt hiszi
    nem veszem észre, titkon hisz egy istent
    és ahhoz imádkozik értem.

    1933

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Radnóti Miklós – Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptű béke!
    Szólnék most újra, merre vagy? hová
    tűntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőlőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy réges-régi kép
    kísért a dalló szájú boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háborúk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrű illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényű, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett majd surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Lapszéli jegyzet

    Habakuk prófétához

    Városok
    lángoltak,
    robbantak
    a faluk!
    légy velem
    szigorú
    Habakuk!

    Kihűlt már
    fekete
    a parázs;
    bennem még
    lánggal ég
    a tüzes
    harapás!

    Ételem,
    italom
    keserű.
    Kormozz be
    talpig te
    fekete düh!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajkú szerető;

    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó hóhajú vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)