Sok embert ismerek,
Ki önmagát legjobban szereti;
De másnak ismét vannak kedvesi,
Kiket magánál forróbban szeret,
S ezeket sokszor mégis megbántja.
Aztán megbánja,
Hogy könnyeket facsart szeméből,
Kinek egy vidám pillantatáért,
Kinek egy mosolyáért
A legszebb részt od’adná életéből.
Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?
Mik a keservek?
És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!
És ez – büntetésül – nem reped meg.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Respublika, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lész a győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton,
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam…
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.
Pest, 1848. augusztus
Forrás: Lélektől lélekig
Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,
Igy imádva téged kértelek;
„Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek.”
Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
Szünjenek könyűid, bánatid.”
Én ezáltal istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma! gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borultak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hófödözte bús ölén.
Isten véled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű Múzsafid porát.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Nem tudom, mi lelt ma engem?
Jókedvemben nincs határ;
Danolhatnék, fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek bár.
Összeverem a bokámat,
Noha nem szól muzsika;
A szobám világos, ámbár
Nap nem süt belé soha.
Még a füst is rózsaszínű,
Melyet rosz cserép pipám
Legroszabb kapadohányból
Küld keresztül a szobán.
A szivem ver, mintha benne
Háborogna szerelem;
Pedig egy leány sem váltott
Csak egy jó szót is velem.
S annál megfoghatlanabb ez,
Mert zsebemnek zord egén
Pénzfogyatkozásnak éje
Űl sötéten, feketén.
Szóval: a világ előttem
Egy szép tulipánbokor…
Kár, hogy addig lesz csak az, mig
Kimegy fejemből a bor!
Forrás: Szeretem a verseket
(Pest, 1848. május 16.)
Nagy idők jönnek, nagy idők!
Szent a czél, melyre vívni kell.
Fel a fegyverre, nemzetek,
Ki a hazáért élni mer!
A kor, mely mostan születik,
Vérben, viharban születik,
De a szabadság gyermeke,
Szenteljük életünk neki!
Vagy élet, vagy halál! nincs más;
Középút mostan nem létez.
A kocka el van vettetve,
A sors kezünkre fegyvert tesz.
Megmérkőzünk a zsarnokok
Világrengető hadival,
S vagy láncainkat törjük el,
Vagy minket tör el a halál.
De nem, nem! minket nem tör el,
Bár százszor annyian vannak;
Az igazság és a szabadság
Istenei velünk laknak.
Ők vezetnek harczainkon,
Ők adnak erőt karunknak,
S az elnyomók sötét várai
Lábaink alatt omlanak.
Ez a föld, melyen annyi bú,
Sötétség s láncz csörgése volt,
Ez a föld lesz a boldogság,
A fény, a szabadság-honolt.
Itt fogunk élni szabadon,
Szabadon, mint a madarak,
Kik a felhők között fönn az
Égen szabad fészket raknak.
S ha meg kell halni: meghalunk,
De a halálunk szép leszen;
Nem rabszolgák gyanánt fogunk
Elhullni a csatatéren,
Hanem mint hősök, kiknek a
Sírhalmaik is fénylenek,
S kiknek neveit áldva fogják
Említeni a nemzetek!
Fel hát a szent háborúra,
Magyarok, kik még éltek itt!
Mutassuk meg a világnak
A régi magyar erejét.
Győzzünk vagy haljunk! de ha már
Meg kell halnunk, úgy haljunk meg,
Hogy a világ bámulja a
Hősök utolsó tetteit!
Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei / MEK
Pórul jártak a leányok,
Eddig én jártam utánok,
Most ők járnak én utánam:
Látod, látod, csámpás lábam!
A legénység szépe java
Egytül-egyig elment tova,
Mind elmene katonának,
Én billegek, itt hagyának.
Kata húgom, jut eszedbe?
Kértelek: végy a szivedbe.
Kinevettél akkor csúful,
Ha nevettél, mostan búsulj.
Aki eddig rám se’ nézett,
Most én arra rá se’ nézek.
Ha nézem őt, azért nézem,
Hogy őkegyelmét lenézzem.
Melyik a legszebbik leány?
Azt veszem el, azt is talán,
Az is ugy lesz feleségem,
Hogyha megkér nagyon szépen.
Jó ilyenkor a csámpás is,
Ugy-e lyányok, mikor más nincs?
Kapnak rajtam a leányok,
Pedig csámpás lábbal járok!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magam bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba’ még?
Apám, apám, mért is taníttatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz… a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
Tünik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném most kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg dallással
Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a megszületett tavasz;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Pest, 1847. január
Forrás: internet
Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet, hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
Pápa, 1842. április
Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: A borozó
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpülök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
Ahelyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
Jó az Isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánnyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sírba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom örömömben,
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh, de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsben,
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy Isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!
Pest, 1846. április 24–30.
Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: Dalaim
