https://verskucko.com

Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: A virágok

    Ki a mezőre ballagok,
    Hol fű között virág terem,
    Virágok, szép virágaim,
    Be kedvesek vagytok nekem!
    Ha látom, mintha lyányt látnék,
    Szivem reszket, keblem dagad. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Leűlök a virág mellé,
    És elbeszélgetek vele.
    Szerelmet is vallok neki,
    S megkérdem: engem szeret-e?
    Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
    Hogy érti jól szavaimat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    S ki tudja: az illat vajon
    Nem a virág beszéde-e?
    Csakhogy nem értjük, nem hat át
    Testünkön lelkünk fülibe;
    Szagolja csak s nem hallja meg
    A test e szellemhangokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Igen, az illat a virág
    Beszéde, annak dala ez,
    S ha lényem durvább része a
    Sírban rólam lefejledez:
    Nem szagolom többé, hanem
    Hallom majd e szép dalokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Virágillat, virág dala,
    Te lész majd ott bölcsődalom,
    Melynek lágy zengedelminél
    Tavaszonként elaluszom,
    S következendő tavaszig
    Lelkem szép álmakkal mulat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Pest, 1847. április

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Petőfi Sándor: A MAGYAROK ISTENE

    Félre, kislelkűek, akik mostan is még
    Kételkedni tudtok a jövő felett,
    Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
    Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

    Él az a magyarok istene, hazánkat
    Átölelve tartja atyai keze;
    Midőn minket annyi ellenséges század
    Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

    Az idők, a népek éktelen viharja
    Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
    De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
    S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

    Nézzetek belé a történet könyvébe,
    Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
    Mint a folyóvízen által a nap képe,
    Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

    Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
    Ezer évig azért tartott volna meg,
    Hogy most, amidőn már elértük a révet,
    Az utósó habok eltemessenek?

    Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
    Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
    Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
    Ily gunyos játékot gyermekeivel!

    A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
    S büntetéseit már átszenvedte ő;
    De erénye is volt, és jutalmat érte
    Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

    Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
    És boldogság lészen a te életed…
    Véget ér már a hétköznapi vesződség,
    Várd örömmel a szép derült ünnepet!

    Pest, 1848. április

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

    Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
    Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
    Itten élek én most megelégedéssel,
    Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
    Falu kocsmájában van az én lakásom;
    Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
    Egy jó öregember benne a kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
    Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
    Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
    És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
    Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
    Összekoccan néha jó feleségével;
    No de amint összekoccan, meg is békül…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
    Hej, régibb idői boldogak valának!
    Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
    Alig tudta számát ökrének, lovának.
    Pénzét a hitetlen emberek csalása,
    Házát a Dunának habjai vitték el;
    Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Alkonyuló félben van már élte napja,
    S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
    S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
    Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
    Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
    Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
    Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
    Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
    “Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
    Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
    Én elszomorodva borulok nyakába,
    S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
    Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Hazámban

    Arany kalásszal ékes rónaság,
    Melynek fölötte lenge délibáb
    Enyelgve űz tündér játékokat,
    Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

    Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
    Árnyékain utószor pihenék,
    Fejem fölött míg őszi légen át
    Vándor darúid V betűje szállt;

    Midőn az ősi háznak küszöbén
    A búcsu tördelt hangját rebegém;
    S a jó anyának áldó végszavát
    A szellők már régen széthordozák.

    Azóta hosszu évsor született,
    És hosszu évsor veszte életet,
    S a változó szerencse szekerén
    A nagyvilágot összejártam én.

    A nagyvilág az életiskola;
    Verítékemből ott sok elfolya,
    Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
    Az ember annyi sivatagra jut.

    Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
    Kit ürömével a tapasztalás
    Sötét pohárból annyiszor kinált,
    Hogy ittam volna inkább a halált!

    De most a bút, a hosszu kínokat,
    Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
    És minden szenvedés emlékzetét
    Egy szent öröm könyűje mossa szét:

    Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
    Az anyatejnek mézét ízlelém:
    Vidám napod mosolyg ismét reám,
    Hű gyermekedre, édes szép hazám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Az utolsó alamizsna

    A költő és a sorsharag
    Egy anyaméhből született;
    Ikertestvérek voltak ők,
    Együtt bolygák az életet.

    Fa, mint most, akkor is virúlt.
    Árnyában sok megnyúgodott;
    De használt a költőnek is:
    Ágáról tört koldúsbotot.

    S ezek valának társai:
    Koldúsbot és a sorsharag;
    Elhagyja minden hűtlenül,
    Csak e kettő, mi hű marad.

    És lantja! lantja hova lőn?
    Hisz a költőnek lantja van…
    Igen bizony, volt lantja is,
    Mely zenge bűvösbájosan.

    Megpendítette húrjait
    Mennydörgő éjben egykoron.
    S a mennydörgésnek ágyúja
    Elszenderűlt e hangokon.

    S az ég, a barna, haragos,
    Midőn danáját hallaná:
    Feledni kezdé a boszút,
    S csillagmosollyal néze rá.

    És a költő megéhezett,
    És emberek közé mene.
    Tudá: az emberszív kemény;
    De vélte: lágyít a zene.

    S mely a vihart elaltatá,
    És földeríté az eget,
    Elandalító húrjain
    Az ének újra zenegett.

    De melyet ég, vihar megért,
    A dalt ember nem érti meg…
    És ím a lant elszégyenül,
    S fájdalmában kettéreped. –

    Ez volt a lant története.
    A költőbül tovább mi lett?
    Soká nyögé – nem tudni, hol? –
    Az inségterhes életet.

    Egy újabb nemzedék előtt
    Évek múltán megjelenék.
    Nem őszült ő meg… fürteit
    A gond, a bú kitépte rég.

    „Egy-két garast, egy-két garast!”
    Halk hangja így esedeze;
    S mint szélringatta száraz ág,
    Remegve nyúlt ki két keze.

    A részvét megkérdezte őt:
    „Ki vagy, nyomornak embere!
    Kit sújtoló istenharag
    Ily könyöretlen megvere?”

    S nevét elmondja, s újra esd:
    „Egy-két garast…” – „Megállj, jövel,
    Örök dicsőség gyermeke!
    A bőség szarva födjön el.

    Neved ragyog, miként az ég
    Csillagsugáros éjfelen;
    Mely egykor árván hangozék,
    Bámulja lantod a jelen.

    Jövel tehát! jövel, cserélj
    Bársonyt e koldusrongy helyett;
    Borostyán koronázza főd,
    Dús asztalnál legyen helyed!”

    „Ó szép beszéd… ó köszönet!
    De én semmit sem éhezem,
    És nincsen is szükség reá,
    Hogy elcseréljem rongymezem.

    És a borostyán… ó mi szép,
    Mi jó lehet lángifjúnak;
    De száraz törzsön a galyok
    Többé meg nem fogamzanak.

    Hanem ha dobsz egy-két garast:
    Fogadd sza hálaszózatom;
    Mert pénzre vár az asztalos…
    Koporsómat csináltatom.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácsony,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könnyűt.
    Menj el, karácsony, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedül vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhűl.
    Miként a jégcsap függ a házereszről,
    Úgy függ szívemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vígan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh, aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
    Embert szerettünk és Istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét múltával
    Hosszú nagy ínség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.
    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Úgy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S északra a törzs, az öreg szülők.
    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény ítélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi István – Sándor bátyámhoz

    Ígérsz nekem paripát,
    Még pedig párjával;
    Legyenek bármily drágák,
    Nem gondolsz árával.

    Csak hogy Pisti öcsédnek
    Nagyobb kedve legyen,
    Mert eztán vásárokra
    Majd lóháton megyen.

    Jól meggondold, bátyám,
    Amit ajánlottál;
    Tudod, hogy az ígéret
    Adomány után vár.

    Igyekezz hát, hogy gazdag
    Minél előbb legyél,
    Istók öcséd számára
    Paripákat vegyél.

    Attól tartok, hogyha majd
    Gazdagságod várom,
    A vásárra holtomig
    Gyalog kell sétálnom.

    Kunszentmiklós, 1844.

    Forrás: www.eternus.hu – Petőfi István versei

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK