Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke – –
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
De már többé nem tartozik reánk.
Forrás: Lélektől lélekig
A kert hajába
rózsalugasok tűznek virágokat.
Szivárvány-arcukról
a Nap mosolyog.
Leveleikkel fűrészelgetik a levegőt;
ing és billeg a tér,
rángatja az ég hajnalvörös kelyheit,
hogy bimbót pirosító loccsanással
ömöljenek
az alvó rózsák
végtelenségére.
Lángtáncot lejt a kert.
Forrás: Lélektől lélekig
A vers, a vers csak egy patak,
És én is egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Patak vagyok, patak vagyok.
Patak: ép szemmel látható,
Patak: ép füllel hallható.
Bennem véres kéz, szennyes kéz,
Tiszta kéz, egyként mosható.
Patak vagyok, lélek vagyok,
Fölöttem csillag tündököl.
Alattam örvény kavarog,
Egy más lélekbe valahol
Harsogva beleszakadok.
De mentél-e már fölfele?
Patak partján, meder nyomán
Mentél az Eredet fele?
Ahol a víz, a vad pogány
Gránit-ágyát fektette le.
Mert keresztelnek bár vele:
Ő maga marad vad pogány,
Pogány erőnek kútfeje.
Patak partján, meder nyomán
Mentél az Eredet fele?
Egy sziklafordulónál láttad
Kettéválni a patakot?
S két új ágra az egyik ágat
Szakadni nemsokára, láttad?
S a végtelenig így tovább?…
Hogy követni az agy kifárad
S követni elkopik a láb.
A hajszál-ereket követted
A végtelenig így, tovább?!
Ezek a versem ősei.
Ezek az én elődeim,
Millió rejtelmes hatás:
Harmat-verés, sugár-csapás,
Jég-szakadás, hó-olvadás,
Zsoltáros forrás-buggyanás.
Ezek az én elődeim.
Szent döbbenettel gondolok
Rájok, míg medremben futok
S tajtékzom sorsom kövein.
Mind, mind az én elődeim.
S ha ősöm millió hatás,
Harmat-verés, sugár-csapás,
Jég-szakadás, hó-olvadás,
Zsoltáros forrás-buggyanás:
Legyen e vers most ükeimre
Telt-hangú, zengő áldomás.
Kik hangom zengővé tevétek,
Hozsánna: millió hatás!
A vers, a vers csak egy patak,
S én vele egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Forrás: Szeretem a verseket
Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
Lehet szeretőd és vad szenvedély
Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
Sok éjszaka vonagló lüktetése,
Mely ködpárává foszlik virradóra –
Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
Égbe meredő szirt-ravatalára –
Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
És lehet, mint a koporsó: kemény.
Befogadhat egy kis hálószoba –
S egész országok fogadhatnak be –
Az ágyad és az asztalod
Minden nap rózsával lehet tele –
Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
S mint játékközben a labdát a gyermek:
Egyik kedves kéz a másikba perget –
Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
És végül mégis egyedül maradsz:
Halálod egyedül kell elviselned.
Forrás: Lélektől lélekig
Prohászka püspök emlékezetére
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.
Forrás: Lélektől lélekig
Hálát adok, hogy a világból
Oly kevés dolgot ismerek,
Hálát, hogy Párist sohse láttam,
S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán,
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem
Idejében a távolok.
Ó láttam így is, éltem így is,
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle,
Ha még több darabra török?
S előlem milliónyi részlet
Födi el azt, ami örök.
Egy kutat ástam önmagamba,
Titokzatos, komor kutat.
Sötét vize pár rokon-árnyat,
S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak,
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell
Cserébe szegénységemér’.
Testvér-csillagot, rokon-árnyat
Vágyom ringatva tartani,
Nem kellenek új emberarcok,
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor
A mindig-beomló kutat.
Erdély ege, parányi égbolt,
Tündöklő testvér-csillagok:
Szegénységem kútperemére
Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen:
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
Halálos fáradtságomat.
Új világok üzenetével
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is,
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám,
S milyen kevés lett az enyém!
E keveset add átölelnem,
És benne átfognom magam,
S halálom elfelednem benne,
S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
– Szent szegénységben: gazdagságban –
A mindenségnek végzetét.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
Senki fia, míg lelkemet tudom -…
A magasságba vezető úton
Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
Megállottam egy bús sziklafokon.
Áhítattal tekintek fel, előre,
Azokra, kik már csillagok talán,
S ragyogva kiültek a hegytetőre,
És szeretettel tekintek alá,
Azokra, akik utánam jőnek,
Testemet vetem lépcsőül nekik,
És nem bánom, ha százszor megelőznek.
Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
Csak égbe nézzen a szemük merőn.
Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
Azt én letaszítom a meredélyen.
Nem irigység ez. – Csak kötelességem.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, – dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!
Június 4. 1920.:
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.
Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:
Neuilly és Versailles és a Trianon!
Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
Nekem: káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!
Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
S csak Istene lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És néma, fagyott öblű kürtjeink, –
A némaságuk mintha zengene!
Eszembe jutnak elnyomóink itt:
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920:
E dátum lázít, fenyeget és int.
Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, – dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!
Forrás: Szeretem a verseket
Téli szél a tar gallyakat fujja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.
Elvették, s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De mig minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa!
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!
De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok s megint
Csak „Recrudescunt” régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög.
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!
Tátra erdők ettől bugnak-zugnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől vállnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.
Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.
Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versaillesig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!
Forrás: Szeretem a verseket
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Forrás: Meglepetésvers.hu
