Címke: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Mikor ő nálam volt

    Eljött hozzám drága nagysád?
    Meghatotta önt dalom?
    Oh, mi ritka már manapság
    Ez a kedves bizalom!

    Csakugyan, hát mondja, nem fél,
    Hogy utóbb még hírbe jön?
    „Kérem, hisz egy gentlemannél…”
    Köszönöm, oh köszönöm!

    Tudom, mit kiván a bon-ton,
    Mit kiván az etikett,
    Édesem, szavamra mondom,
    Teljesen nyugodt lehet.

    Mint urának jó barátja
    Tiszteletben tartom önt,
    Ugye érti, megbocsátja
    Ezt a rengeteg közönyt?

    Bár az ajkam azt hazudja,
    Hogy közömbös énnekem,
    Ugye érti, ugye tudja,
    Hogy szeretem, szeretem!

    És hogy forr a vér eremben,
    Nemde azt is sejti már?
    De lovagnak ismer engem
    S annak is tart, ugyebár?

    S most bocsánat, drága nagysád,
    Hogy önt keblemre vonom,
    Kérem, tegye le kalapját
    S csókoljon meg, asszonyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Ó, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Ki tudja?

    Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
    Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
    lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
    Eljössz-e egy nap szerelmemért?

    Semmit nem várok,
    csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
    Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
    nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.

    De ma még itt vagyok – és még élek,
    szeretlek, míg a nap ragyog az égen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő – Szabadság

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    szó nem butít, fény nem vakít,
    se rang, se kincs nem veszteget meg,
    az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    a látszatot lenézi, meg nem óvja,
    nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    aki üres jelszókat nem visít,
    nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
    s embernek nézi azt is, aki pőre.
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    ha neve nincs is, mégis valaki,

    vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    van mindene, ha nincs is semmije,
    mert nem szorul rá soha senkire.
    Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
    mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

    vállalja azt, amit jó társa vállal,
    és győzi szívvel, győzi vállal.
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    többször cirógat, mint ahányszor üt,
    de megmutatja olykor, hogy van ökle…
    szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az,
    aki oly áhítattal mondja ki,
    mint Istenének szent nevét a jó pap.
    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

    Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
    és lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    az sose rab, ki lélekben szabad.
    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    hol áldozat nincs, nincs szabadság.
    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    meghalni tudnak, és élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    hogy azt csináld, amit akarsz,

    s mindazt, miért más robotolt,
    magad javára letarold,
    mert szabadabb akarsz lenni másnál.
    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    mint a reménység, napsugár, tavasz,

    mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    ráönti illatát a szomjazó világra,
    hogy abból jótestvéri jusson
    minden szegénynek ugyanannyi jusson.
    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    nincs még szabadság, éget még a seb.

    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    te sem vagy még szabad, te is csak…
    gyáva rab vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Szívem falán

    Szívem falán a gond sötétlik,
    Egy árny a hófehér falon:
    Óh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstre válik,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész
    S a szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magadba nem fogad
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

    Forrás: DIA — PIM

  • Heltai Jenő: A néma levente – Zilia monológja

    Örömöd, keserved,
    Mindazt, mi benned vágy és gondolat,
    Álom, harag, reménység, tréfa, gond,
    Magadba fojtsd a három év alatt,
    Némán viseld, és senkinek se mondd!
    Mikor nevetnél vagy jajongva sírnál,
    Légy néma, mint a börtön éje,
    Mint elhagyott kút moha-lepte mélye,
    Légy néma mindig! Némább légy a sírnál.

    Magad mondottad, nem felejtem el:
    Tudsz tűrni bajt, csapást viselni bátran,
    Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.
    Most kell! A szájadat lezártam.

    Kellett a csókom?… Alamizsna?… Kegy?…
    Hogy véle holnap már eldicsekedj,
    S tódítva cifrázd kalandos meséid?
    Hallgatni fogsz! Hallgatni három évig!

    Doromboló szerelmi zsoltár
    Muzsikájával ostromoltál,
    Adtál rubintot és zafírt. Siket
    Fülembe sóhajtottál rímeket,
    Kértél még asszonyodnak is! Remek!
    Sokat kínáltál, mégsem eleget!

    Ha állod azt, amit fogadtál,
    Szót, hangot eltemetve, némán
    Gondolsz keserves három évig énrám:
    Mit csókomért cserébe kértem,
    A hallgatásodat talán megértem.
    Szebben beszél majd minden ékszerednél.
    Hallgatsz-e? Mondd!

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Heltai Jenő: A néma levente – Setét Lajos monológja

    Hidd el, az emberek buták.
    Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
    És a világért sem hinnék, hogy az,
    Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
    A nap, a csillag nékem is ragyog.
    Ha nem muszáj, légynek se ártok.
    Köztünk marad… a vérontást utálom.
    A pallosom karomnak idegen.
    A csöndet szeretem, meg a virágot,
    Galambok közt, virágos szigeten
    Békés családi kör az álmom.
    Derű és nyugalom, parányi házban…
    Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
    Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
    De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
    Nyögünk adót, aszályt és háborút,
    A legtöbbnek falat kenyér se jut.
    Kevés a méz, és sok a medve.
    Ki él ma abból, amiből szeretne!
    Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
    Bakónak álltam, s a halálbul élek.

  • Heltai Jenő: Nekem a kézszorítás nem elég

    Nekem a kézszorítás nem elég
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más Istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.
    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”
    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    hazug bűbájuk kopni kezdett.
    Jaj, hova lett a sok parázna,
    Friss fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvanéves?
    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!