https://verskucko.com

Címke: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: A lencse

    ……..

    A lencse, amelyért rajongok
    Babámnak a… hogy mondjam el?
    Egy kissé csiklandós helyen van,
    S ezt mégis respektálni kell.
    Szóval a lencse nincs az állán,
    A lencse nincs a homlokán
    És nincs a karján, nincs a vállán,
    És nincs a gömbölyű bokán.
    Hogy hol van? Hogy hol van?
    Az bizonyos, hogy valahol van.
    Szerencse, szerencse,
    Hogy én tudom csak, hol van az a lencse.

    E lencse oly parányi, selymes,
    Ingerlő, mint egy jó falat,
    E lencse nincs az orr tövében,
    E lencse nincs a fül alatt.
    E lencse nincs a szája mellett,
    Nincs könyökén és nincs kezén,
    És nincsen márványkeble halmán
    És nincs a háta közepén.
    Hogy hol van? Hogy hol van?
    Az bizonyos, hogy valahol van.
    Szerencse, szerencse,
    Hogy én tudom csak, hol van az a lencse.

    A lencse nincs a szíve táján,
    A lencse nincs az ajakán.
    A homlokán? Ott sincs a lencse,
    És nincs se térdén, se nyakán.
    A lencse, melybe minden álmom,
    És minden vágyam költözött,
    Ott van babám hószínű testén
    A homlok és a térd között.
    Hogy hol van? Hogy hol van?
    Az bizonyos, hogy valahol van.
    Szerencse, szerencse,
    Hogy most már tudják, hol van az a lencse.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Mozi

    Vászon. Homály. Rikoltó hirdetések.
    Muzsika. Híradó. A film pereg.
    Lóverseny. Autók. Pisze flapperek.
    Gengszter. Detektív. A lyoni érsek.
    New-yorki árvaház, ezer gyerek.
    Az angol flotta. Chaplin: bölcs csavargó.
    Mélyhangú, álomszőke Greta Garbo.
    Hold. Víz ezüstje. Hervadó berek.
    Micky egér. És hűvös mese-szőnyeg,
    Mely úttalan útján a levegőnek
    Bagdad fölé röpíti utasát.
    Könny. Kacagás. Mint happy-end, a Végzet.
    Egy centiméter igazi költészet
    És háromezer méter butaság.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Heltai Jenő: Diadal

    Azt súgja néha-néha lelkem,
    Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
    Nevem sugárzóbb fénye mellett
    Valamicskével több szerelmet.

    Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
    Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett
    Nem fáj, hogy a remények, álmok
    Romján ma egymagamban állok.

    Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
    Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
    A szenvedésben, pusztulásban,
    Bár szomorú – de szebb varázs van.

    Hogyha a szívem panaszának
    Csak egyszer is visszhangja támadt,
    Ha egy dalom könnyet fakasztott,
    Mit bánom én a sok kudarcot!

    És hogyha egyszer egy leány volt,
    Aki egy percig értem lángolt:
    Ma fittyet hányok mindeneknek,
    Mit bánom én, ha nem szeretnek!

    Egy dal, amelyet emlegetnek,
    Egy csók, amelyet nem felednek:
    Bármi rövid volt, bármi rég volt,
    De diadalnak épp elég volt.

    Forrás: Magyarul Bábelben

    Heltai Jenő Diadal kulcsszavak siker kudarc szerelem emlékezés megelégedés

  • Heltai Jenő: Mikor ő nálam volt

    Eljött hozzám drága nagysád?
    Meghatotta önt dalom?
    Oh, mi ritka már manapság
    Ez a kedves bizalom!

    Csakugyan, hát mondja, nem fél,
    Hogy utóbb még hírbe jön?
    „Kérem, hisz egy gentlemannél…”
    Köszönöm, oh köszönöm!

    Tudom, mit kiván a bon-ton,
    Mit kiván az etikett,
    Édesem, szavamra mondom,
    Teljesen nyugodt lehet.

    Mint urának jó barátja
    Tiszteletben tartom önt,
    Ugye érti, megbocsátja
    Ezt a rengeteg közönyt?

    Bár az ajkam azt hazudja,
    Hogy közömbös énnekem,
    Ugye érti, ugye tudja,
    Hogy szeretem, szeretem!

    És hogy forr a vér eremben,
    Nemde azt is sejti már?
    De lovagnak ismer engem
    S annak is tart, ugyebár?

    S most bocsánat, drága nagysád,
    Hogy önt keblemre vonom,
    Kérem, tegye le kalapját
    S csókoljon meg, asszonyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Ó, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Ki tudja?

    Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
    Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
    lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
    Eljössz-e egy nap szerelmemért?

    Semmit nem várok,
    csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
    Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
    nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.

    De ma még itt vagyok – és még élek,
    szeretlek, míg a nap ragyog az égen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő – Szabadság

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    szó nem butít, fény nem vakít,
    se rang, se kincs nem veszteget meg,
    az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    a látszatot lenézi, meg nem óvja,
    nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    aki üres jelszókat nem visít,
    nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
    s embernek nézi azt is, aki pőre.
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    ha neve nincs is, mégis valaki,

    vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    van mindene, ha nincs is semmije,
    mert nem szorul rá soha senkire.
    Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
    mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

    vállalja azt, amit jó társa vállal,
    és győzi szívvel, győzi vállal.
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    többször cirógat, mint ahányszor üt,
    de megmutatja olykor, hogy van ökle…
    szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az,
    aki oly áhítattal mondja ki,
    mint Istenének szent nevét a jó pap.
    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

    Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
    és lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    az sose rab, ki lélekben szabad.
    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    hol áldozat nincs, nincs szabadság.
    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    meghalni tudnak, és élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    hogy azt csináld, amit akarsz,

    s mindazt, miért más robotolt,
    magad javára letarold,
    mert szabadabb akarsz lenni másnál.
    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    mint a reménység, napsugár, tavasz,

    mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    ráönti illatát a szomjazó világra,
    hogy abból jótestvéri jusson
    minden szegénynek ugyanannyi jusson.
    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    nincs még szabadság, éget még a seb.

    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    te sem vagy még szabad, te is csak…
    gyáva rab vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Szívem falán

    Szívem falán a gond sötétlik,
    Egy árny a hófehér falon:
    Óh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstre válik,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész
    S a szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magadba nem fogad
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

    Forrás: DIA — PIM

  • Heltai Jenő: A néma levente – Zilia monológja

    Örömöd, keserved,
    Mindazt, mi benned vágy és gondolat,
    Álom, harag, reménység, tréfa, gond,
    Magadba fojtsd a három év alatt,
    Némán viseld, és senkinek se mondd!
    Mikor nevetnél vagy jajongva sírnál,
    Légy néma, mint a börtön éje,
    Mint elhagyott kút moha-lepte mélye,
    Légy néma mindig! Némább légy a sírnál.

    Magad mondottad, nem felejtem el:
    Tudsz tűrni bajt, csapást viselni bátran,
    Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.
    Most kell! A szájadat lezártam.

    Kellett a csókom?… Alamizsna?… Kegy?…
    Hogy véle holnap már eldicsekedj,
    S tódítva cifrázd kalandos meséid?
    Hallgatni fogsz! Hallgatni három évig!

    Doromboló szerelmi zsoltár
    Muzsikájával ostromoltál,
    Adtál rubintot és zafírt. Siket
    Fülembe sóhajtottál rímeket,
    Kértél még asszonyodnak is! Remek!
    Sokat kínáltál, mégsem eleget!

    Ha állod azt, amit fogadtál,
    Szót, hangot eltemetve, némán
    Gondolsz keserves három évig énrám:
    Mit csókomért cserébe kértem,
    A hallgatásodat talán megértem.
    Szebben beszél majd minden ékszerednél.
    Hallgatsz-e? Mondd!

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Heltai Jenő: A néma levente – Setét Lajos monológja

    Hidd el, az emberek buták.
    Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
    És a világért sem hinnék, hogy az,
    Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
    A nap, a csillag nékem is ragyog.
    Ha nem muszáj, légynek se ártok.
    Köztünk marad… a vérontást utálom.
    A pallosom karomnak idegen.
    A csöndet szeretem, meg a virágot,
    Galambok közt, virágos szigeten
    Békés családi kör az álmom.
    Derű és nyugalom, parányi házban…
    Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
    Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
    De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
    Nyögünk adót, aszályt és háborút,
    A legtöbbnek falat kenyér se jut.
    Kevés a méz, és sok a medve.
    Ki él ma abból, amiből szeretne!
    Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
    Bakónak álltam, s a halálbul élek.