Címke: Áprily Lajos

  • Áprily Lajos: Emberek

    Közöttünk járnak – jól ismerheted –
    büszkén, fennkölten, mint az istenek,
    kikkel különben gyakran értekeznek;
    téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
    De ezt nekik meg kell bocsátanod,
    mást szomjaznak, a fényontó napot;
    szemük kibírja nem káprázva, bátran –
    és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

    S közöttünk járnak – hátha ismered? –
    szelíd, csöndben merengő emberek.
    Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
    a porba néznek önfeledt-merőn.
    A hangjuk halk, a léptük ingatag,
    megannyi félszeg, álmodó alak,
    szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
    s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Chopin-albumra

    S amikor már lehullt a nyári rózsa
    és őszi fényben áll a zongorád,
    bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
    a mély borongás méla dalnokát.

    Ezekben a fájdalmas dallamokban
    holt álmokon merengő siralom van.
    S ahol leghalkabban sír a zene,
    fölötte leng a George Sand szelleme.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A Fejedelemhez

    Erdélyországi őszi rónaságon,
    ütközetekben megfáradt hadak,
    Fejedelem, ma néma hódolattal
    színed előtt, imhol, megállanak.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    dédelgető sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    mély bókolással földre hajlanak.

    Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
    jeledre roppant szellem-ezredek.
    Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
    toborzó harsonáid zengenek.

    Ma mind, akiknek múltban és jelenben
    Te adtál messzehordó szárnyakat,
    fészekbe visszavágyó szárnyalással
    seregszemlédre visszaszállanak.

    Imhol Diákod, kit rokont keresni
    egy más világrész titka csábított,
    adóját hozza… lobogó szemében
    ma is kísért az oldatlan titok.

    Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
    meghajtja halvány martir-homlokát,
    ki a tudásnak büszke forradalmát
    alvó szívekbe tűzzel vitte át.

    És jön Tudósod, számok óriása,
    s hálát leróni, ím, elédbe lép,
    a számlálatlan csillagokból hozza
    a végtelenség szent üdvözletét.

    És jön Poétád, éjkomor szemének
    tekintetét hálával szegzi Rád,
    ki annyiszor sötét márványba véste
    a végzetes magyar tragédiát.

    Seregek jönnek néma áhítattal!
    Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
    Fejedelem, fel az egekre szállna
    a hála óriás dallama.

    Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
    Fejedelem, a százados csodát,
    hogy milliónyi magrejtő rögödből
    virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

    Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
    hitet lelkedzett a termő határ,
    s a napsütésben porladó barázdán
    tudás-kalászt vetett a búzaszár.

    Ó, égre zendülő, sötét viharban
    hányszor tiporva állt a drága rög!
    Arany kalász helyén hányszor sötétlett
    szélfújta perje s hamvadó üszök!

    Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
    csak múltra emlékeztető romok,
    hányszor torzulva dermedett az űrbe
    villámsújtotta béke-templomod!

    De tűz kilobbant, villám elviharzott,
    ritkult szívekben megfakult a gyász,
    s az új tavasszal új vetéseidben
    hitet termett a győzelmes kalász.

    Az újra kezdés vakmerő reménye
    legyőzte itt az ostromló halált,
    s daccal vágott a mindig új jövőnek –
    Fejedelem, a fundamentum állt!…

    Színed előtt ma is riadva állunk,
    sírból kiszállt az ősi félelem:
    árvízzel csap ki fundamentumodra
    a száguldó világtörténelem.

    Hullámait már templomodra küldi,
    zivatarából pusztulás süvölt,
    lábunk alatt ijesztő rendüléssel
    indul a régi fejedelmi föld.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    vigasztaló sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    a megrendülő földre hajlanak.

    Te vonsz majd minket végső számadásra,
    Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
    Ütközetekben megfáradt hadaknak
    adj meg nem rendülő, erős szívet.

    Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
    sokára csendül még a hattyúdal –
    s a szellem elrendeltetése: élet,
    feltámadás és örök diadal!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Rábamenti alkonyat

    Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
    mely síp jelére és sziréna-szóra
    megindul tarlón s hűlő réteken
    a városvégen surranó folyóra.

    Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
    az izmuk reszket még a kalapácstól,
    fülükben búg a lendítő kerék,
    reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.

    Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
    kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
    A cséplőgépek forró kórusát
    a vére most is zúgja, zakatolja.

    Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
    De egyikük fehér, akár a testem.
    Van szíjas testű és torzul sovány,
    mint Krisztus teste falusi kereszten.

    De most erősek. Hősök, hangosak:
    kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
    Az örömüktől felriadt vízen
    lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.

    Letisztul róluk füst és munka-szenny,
    hancúroznak habosra szappanozva.
    Aztán tombolnak s szomjú bőrüket
    a felcsapó víz végigzáporozza.

    A parti gyepről int a zubbonyuk.
    Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
    sugártalan. Egy csodakék madár:
    szalakóta repül az éjszakába.

    Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
    Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
    Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
    s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A kertbe ment

    Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
    a virágosod és a pázsitod.
    Én nem tudom, virágok ültetését
    ágyásaidban hogy igazitod.

    Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
    júniusi vasárnap hajnalán,
    beteg lábával és beteg szivével
    bánatosan kertedbe ment anyám.

    Uram, tele volt immár félelemmel,
    sokszor riasztó árnyék lepte meg,
    de szigony-eres, érdes két kezével
    még gyomlálgatta volna kertemet.

    A kicsi teste csupa nyugtalanság,
    s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
    Virágosodban könyörülj meg rajta,
    hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

    Mezőiden ne csak virágmagot vess,
    virágaid közé vegyíts gyomot,
    hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
    asphodelosod és liliomod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Június 21

    1.

    Az esztendő ma átbillent az ormán,
    lejtője várja: nyári s őszi rét,
    és lenn az őszi táj alatt, mogorván
    komor vidék: a téli vaksötét.

    2.

    De láttad-é, ha fogy homálya,
    s újból emelkedőre hág?
    Március és május csodája
    s csodákon túl új csúcsa várja,
    s tágul élet, tágul világ.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Áprily Lajos: Költő

    “Költő vagy” – szól s komolyan néz reám
    hatéves szemmel – leányunokám.
    “Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
    Eltűnődöm minősítésemen.

    Költő? Poéta?… Költő Dante volt,
    Petőfi és egy sor jövő-herold,
    kik jártak fenn az embercsúcsokon,
    s lelkük titánokéval volt rokon.

    S eszembe jut egy régi ismerős,
    borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
    ki, ha kimondta hangzatos nevét,
    még hozzátette németül: Poet.

    Az öntudattal csengő szó hatott:
    mosolyogtatott és mulattatott…
    A titulusa nem nekem való.
    Ember voltam, remegő, daloló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Menjünk a hóba

    Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
    hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
    amit a villanylámpa-gloriola
    munkára hajló homlokodnak ád.

    Levetném én is most egy alkonyatra
    a fáradtságom: szürke rabruhám,
    s hagynám, simuljon drága égi vatta
    éber sebemre altató-puhán.

    Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
    tündér karácsony volt, emlékezel?
    (A csónakunk sosem siklott azóta
    boldogság kék partjához oly közel.)

    Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
    Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
    S havasra vittek, vagy a végtelenbe
    a párás, zuzmarás mokány-lovak?

    Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
    és pattogó tűz és arany tea,
    s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
    bennünk egy vérvörös ázálea…

    Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
    fogadd el azt a fényes koronát,
    amit a pelyhek csillagzuhogója
    a múltba fordult homlokodnak ád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Tél integet

    Hajnalban deret hint az égi kék.
    Eltűntetek már, mókusok, pelék?

    Befogadott-e régi odvatok?
    Dióimtól szörnyen meghíztatok.

    Vajjon szigorú lesz-e teletek?
    Szeretnék elaludni veletek.

    Csak lelnék barlangot, mely befogad,
    hogy zsibbadásba öljem gondomat.

    Sziklás, védő odut, hol alhatom,
    hol nem tudom: van háború s atom.

    Aludnám, míg indul a hó-zene,
    éber patakszó felébresztene,

    a betömött odut kibontanám,
    kilépnék és új nap ragyogna rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig