Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?
Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.
Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.
Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
Csak védlek.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor
a fáról még alig lejött ősünk
a nőstényére pillantva
nem csupán párzási dühöt érzett,
hanem valamiféle halk szomorúságot is,
amikor
szeretni kezdte
a sejtelmes alkonyórákat,
amikor már
nem taposta le
futás közben a vadvirágokat,
hanem gyengéden kikerülte őket –
akkor született meg a szerelem,
s vele az ember.
Forrás: Lélektől lélekig
Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött, mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt –
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magány megszűnt.
… Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas express,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter –
amit utamból visszaadtál –
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi-pálya
amivel megrövidítetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
“Ha valaki szeret egy virágot, amely csak
egyetlen példányban létezik a csillag-
milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
legyen, ha a csillagokra pillant.”
(Saint-Exupéry: A kis herceg)
Egy példány van csupán a csillagmilliókon
belőle is, aki az én egyetlenem,
tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,
tépné csokorkötő, legelné báva bárány
s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
tüskéi – úgy hiszi – túltesznek harci lándzsán
s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.
Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
és holtig meghagyom önáltató hitében,
hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.
Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
serkedő véremet ejtem sziromzatára,
hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szabad soha visszanézni,
Visszahozni eltűnt arcokat,
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.
Maradjon emlék, ami emlék,
Fakuljon meg, hogy elfeledjék.
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott,
Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni.
Forrás: Szeretem a verseket
t
„Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj – vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
fölgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit.”
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihunyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak haloványra lehel,
de a lelket is kiverheti belőlem
egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta biztosan tudod
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele –
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön.
Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a „szeret – nem szeret” pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret – vallott a sorsvirág
s lehet: e vallomás a veszte…
Talán szeretlek? – megszeretsz.
Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.
Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts – azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.
Forrás: Lélektől lélekig
Pethes Máriának
Bolygók robbanhatnak szét,
összekuszálódhat
a világmindenség évmilliárdos rendje,
de a „primo amore”
– az elsődleges, az ősszerelem –
lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is,
mint az Úr lelke a vizek felett.
És ha moccanó életet észlel
bárhol az univerzumban:
azonnal beleköltözik,
mert a halhatatlan szerelem
csakis halandók izzó tavaszában
hajthat virágot, csodaszépet.
Ám ehhez az kell,
hogy újra halandók legyünk,
nem pedig gépek.
Így vetve véget rosszkedvünk telének.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e, mit teszel?
Mikor vak, süket vagy készakarva:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg,
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e, mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.
De én nem.
🕊️
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
