https://verskucko.com

Kategória: Anyák napja

  • Nagy Ferenc: Édesanyám

    Van egy szó, van egy név ezen a világon,
    Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
    Csupa virágból van, merő napsugárból…
    Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
    Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
    Örömében sír az, aki e szót hallja.
    Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
    Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
    Amikor a szíved már utolsót dobban,
    Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
    Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
    Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
    Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
    Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
    És ha elébed jön könnyes szemű árva,
    E szóra felpattan szíved titkos zárja.
    Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
    Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
    Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
    Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
    S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
    Virágos sírdombon a könnyed megered.
    Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
    Nekem a legdrágább ezen a világon.
    Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
    Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: A legszebb dalom Édesanyámnak

    Fogok dalolni édes szerelemről
    Jövő napoknak bíbor hajnalán.
    Füvek, virágok mind reám figyelnek
    Bűvölten hallgat minden csalogány.
    A föld mámoros, mély álomba szédül
    S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
    Kezem a lantnak aranyhurjain jár
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Behatolok a titkos műterembe,
    Hol a nagy Mester vésője alatt
    A jövendőnek márványszobra készül
    S ihletve zengek Isten-titkokat:
    Elzengem végig önfeledt ajakkal:
    Kinek jut bukás, kinek hatalom,
    Nagyobb leszek a régi prófétáknál: –
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
    Fájdalmaimnak zordon énekét
    Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
    Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
    És akkor, aki tündérvarázslatban
    Úgy élt bánattól, bútól szabadon
    Szívéhez kap és forró könnye csordul
    És mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
    Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
    Hol vért gőzölgő paripák robognak
    S az én ajkamon harsog majd a kürt
    S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
    Halálkiáltást véres rohamon,
    Arcokon ég a lelkesülés lángja!…
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Hanem amikor csendes alkonyatkor
    Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám –
    Megtámadva az élet fájdalmától,
    S könnyes szemekkel tekintesz reám;
    Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
    Szívem derüjét mind Neked adom…
    Te átölelsz és némán összecsókolsz…
    És ez lesz nékem a legszebb dalom.

    1. december 15.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Mentovics Éva: A nagymama tavasza

    Mondd csak, nagyi: a te hajad
    mitől fehér, mint a hó?
    – Tudod kicsim, télbe léptem,
    de nem bánom, így a jó.

    Hajdanában kobakomon
    szőke tincset fújt a szél.
    Tudod, mikor tavasz táján
    a kis bimbó útra kél;

    szirma, mint a könnyű selyem,
    színe pompás, zsenge, friss,
    mint a mezők aranyhaja…
    olyan volt rég nekem is.

    Később, mikor nyárba léptem,
    ragyogott az ég nekem,
    s nemsokára anyukádat
    dédelgette énekem.

    Csodálatos évek jöttek,
    nem feledem soha tán,
    milyen boldog volt családunk
    nagyapókád oldalán.

    Aztán, mikor édesanyád
    egy ifjúban párra lelt,
    a Nap minden sugarával
    örömtáncát járta fent.

    Hosszú évek teltek, múltak;
    fényes nyarak, szép telek…
    ezerszínű őszünk múltán
    hajamra már dér pereg.

    De tudd kicsim, szép a tél is,
    mert a tavasz aranyát
    mióta élsz, drága kincsem,
    a te lényed adja át.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kamarás Klára: Anyám köténye

    Emlékek között foszló kelme…
    de szép is volt anyám szerelme!
    Soha nem járt ő feketében,
    pedig fagy fészkelt bús szívében.

    Köténye tele volt virággal,
    százszorszéppel és tulipánnal.
    Fekete éjben virágillat,
    viharfelhők közt is volt csillag,
    mert bánatát szívébe zárta,
    ne lássa senki, milyen árva.

    Jól emlékszem, hitt benne végig,
    hogy fel fog szállni, fel az égig,
    s két füstös felhő fenn az égen
    összefonódik újra, szépen.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kamarás Klára: Aludj, anyám, aludj!

    Nem este és nem reggel,
    te éjjel kettőkor születtél.

    Már akkor sem hagytál aludni,
    és hónapokig minden éjjel
    kettőkor újra sírni kezdtél.

    Nappal aludtál, éjjel bőgtél.
    Talán ez volt a bosszú tőled…
    Bosszú!
    …amiért megszülettél,
    pedig apádat már rég nem szerettem.

    Nekem ráment az életem…

    Hidd el, mindent csak érted tettem,
    hogy neked más és sokkal jobb legyen.

    Nem tudtam még, hogy romlandó az élet,
    akár a gonddal főzött lekvár, vagy befőtt:
    ha felhabzsoljuk, vagy eltesszük télre,
    mindig, de mindig csak egy vége van…

    Most menj! Elég volt.

    Hagyj aludni végre…!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

    Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
    ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
    ki adtál életet, adj neki most álmot,
    és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
    mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
    szájára suttogva vette a nevedet.
    Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
    s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
    hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
    helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
    próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
    Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
    amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
    csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
    mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
    magadat operálod e föld alatti ambulancián.
    Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
    a semmiből a semmibe a létező világot,
    anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
    s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
    csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
    nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
    én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
    Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az anyám és én

    Sötét haja szikrákat szórt,
    Dió-szeme lángban égett,
    Csípője ringott, a büszke
    Kreol-arca vakított.

    Szeme, vágya, eper-ajka,
    Szíve, csókja mindig könnyes.
    Ilyen volt a legszebb asszony,
    Az én fiatal anyám.

    Csak azért volt ő olyan szép,
    Hogy ő engem megteremjen,
    Hogy ő engem megfoganjon
    S aztán jöjjön a pokol.

    Bizarr kontyán ült az átok.
    Ez az asszony csak azért jött,
    Hogy szülje a legbizarabb,
    A legszomorúbb fiút.

    Ő szülje az átok sarját
    Erre a bús, magyar földre,
    Az új hangú tehetetlent,
    Pacsirta-álcás sirályt.

    Fénye sincs ma a szemének,
    Feketéje a hajának,
    Töpörödött, béna asszony
    Az én édes jó anyám.

    Én kergettem a vénségbe:
    Nem jár tőle olyan távol
    Senki, mint torz-életével
    Az ő szomorú fia.

    Forrás: MEK

  • József Attila: KÉSEI SIRATÓ

    Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.
    Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
    kinyujtóztál a halál oldalán.
    Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
    próbállak összeállitani téged;
    de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

    Utoljára Szabadszállásra mentem,
    a hadak vége volt
    s ez összekuszálódott Budapesten
    kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
    A vonattetőn hasaltam keresztben,
    hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
    neked, én konok, csirkét is szereztem
    s te már seholse voltál.

    Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
    édes emlőd s magad.
    Vigasztaltad fiad és pirongattad
    s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
    Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
    mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
    Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
    félrevezettél engem.

    Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
    hoztad el – kértem én?
    Mért görbitetted mosásnak a hátad?
    Hogy egyengesd egy láda fenekén?
    Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
    Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
    haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
    s mindent elrontsz, te árnyék!

    Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
    ki csal és hiteget!
    Suttyomban elhagytad szerelmeidből
    jajongva szült, eleven hitedet.
    Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
    mind visszaloptad az utolsó órán!
    A gyereknek kél káromkodni kedve –
    nem hallod, mama? Szólj rám!

    Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.
    A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
    észreveszi, hogy milyen ostoba.
    Kit anya szült, az mind csalódik végül,
    vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
    Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.

    1935/1936. dec.

  • József Attila: MAMA

    Már egy hete csak a mamára
    gondolok mindíg, meg-megállva.
    Nyikorgó kosárral ölében,
    ment a padlásra, ment serényen.

    Én még őszinte ember voltam,
    ordítottam, toporzékoltam.
    Hagyja a dagadt ruhát másra.
    Engem vigyen föl a padlásra.

    Csak ment és teregetett némán,
    nem szidott, nem is nézett énrám
    s a ruhák fényesen, suhogva,
    keringtek, szálltak a magosba.

    Nem nyafognék, de most már késő,
    most látom, milyen óriás ő –
    szürke haja lebben az égen,
    kékítőt old az ég vizében.

    1. okt.