Kategória: Arany János

  • Arany János: Árva fiú

    Árva fiú sír az ablak alatt,
    Ifi’asszony a szobában múlat.
    “Anyám, anyám! hideg van itt,
    Bocsáss be,
    Bocsáss be.”
    “Megállj, poronty… megyek ki csak,
    Megállj te!”

    Ifi’asszony gyújt lobogó lángot,
    Süti annál a csöröge-fánkot.
    “Anyám, anyám! eressz be már,
    Ehetném,
    Ehetném.”
    “Csak ezt is még a föld alá
    Tehetném!”

    Árva fiú marad a sötétben,
    Özvegyasszony kedvese ölében.
    “Anyám, anyám! nem tudom én
    Mit látok,
    Mit látok;
    Félek nagyon: ne oltsd el a
    Világot!”

    Temetőben árva fiú apja
    Lepedőjét, szemfödelét kapja.
    “Anyám, anyám, az Isten szent
    Nevére,
    Nevére!
    Amott jön az édesapám
    Fehérbe.”

    Kimene az özvegyasszony éjjel,
    Veri fiát a vizes kötéllel,
    “Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r…!
    Az árvát,
    Az árvát:
    Te ölted meg, te adod meg
    Az árát.

    Temetőben csendes az én házam,
    Jobb neki ott énvelem egy házban;
    Oda viszem karon fogva
    Magammal,
    Magammal:
    Ne bánjon így senki az én
    Fiammal!”

    S ifi’asszony elszalad egy ingben;
    Ismeri őt a faluba’ minden:
    Körül, körül csatangol a
    Temetőn,
    Temetőn.
    Szegényt, szegényt szánd meg uram
    Teremtőm!

  • Arany János: A vén gulyás temetése

    Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,
    Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

    Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:
    Mint urat kell vinni fekete szekéren.

    Harminchat ökör van fogva a járomba…
    Majd csak bévontatják a paradicsomba.

    Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
    Előtte a gulya, utána a ménes.

    S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának
    Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

    De az neki mindegy: ő már deszkát árul,
    Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

    A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
    Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

    Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,
    Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

    Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;
    Mögötte bezárul másvilág kapuja.

    De kiséri két pap, két egyház imája…
    No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

    S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
    E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

    Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:
    Béke födje hamvát… fátyol az emlékét.

  • Arany János: A vén gulyás

    Egy pohár bor a kezében,
    Bora elfoly, keze reszket,
    Vén gulyás ül a karszéken
    Mult időkre emlékeztet.

    Hosszú évsor nyomja vállát,
    Száz esztendőt emlegetnek;
    Elég volna hagyománynak,
    Elég volna történetnek.

    Ifj’urakkal iddogál sort,
    Kik, mint gyermek a toronyra,
    Oly bámulva, oly szédülve
    Néznek e nagy életkorra.

    Elgondolják, hogyha évök
    Összeraknák hárman, négyen,
    Az ha lenne olyan lépcső,
    Ami e tetőig érjen.

    S elgondolják, hogy kedélyre
    Három-négy sem ér ez aggal,
    Ki nevet, iszik, danolgat
    Tréfaűző ifj’urakkal.

    “Azt a régit, Marci bátya!”
    S felkurjant a kedvenc nóta!
    Ki tudná hanyadszor fúja!
    És ki tudná, hogy mióta!

    “Hej Nagy-Kőrös híres város,
    Ez s ez ottan a nótáros…”
    De az mégsem oly keserves
    Mint a: “gonosz komiszáros.”

    Erre még most is neheztel,
    Nem felejti a vén pásztor:
    Sok borsot törhettek egymás
    Orra alá, egyszer-másszor.

    S ki a rövdebbet húzá,
    Az ellenfél, hol azóta?…
    Csak a Marci bácsi ajkán
    Élteti egy öreg nóta.

    Így danolgat, így beszélget
    Ama régi jobb időrül,
    Közbelopván egy-egy rejtélyt
    Hol tinórul, hol üszőrül.

    Körben ülnek hallgatói
    S egyik így szól ingerkedve:
    “Hát a halál, – Marci bátya?…
    Volna-e már hozzá kedve?”

    Nem felel rá; most az egyszer
    Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
    Néz sokáig a padlóra
    S döföli az ónas bottal.

    Végre homlokát felütve
    Néz merően, szól nyugodtan:
    “Beszámoltam minden ősszel,
    Kárban soha nem maradtam.

    Egy borjúfark sem hibázott,
    Ennyit sem tud rám a gazda;
    Még apjának, nagyapjának
    Sem volt soha rám panassza.”

    S leül biztos öntudattal
    Hogy rendén a számadása.
    Nem hiányzik-é majd végül?
    Nem én dolgom, – azt ő lássa.

    S ujra felpirul kedélye,
    Had busúljon aki káros;
    Jót iszik rá és felkurjant:
    “Hej Nagy-Kőrös híres város!…”

  • Arany János: István örökje

    Az időket zengem én, és az idők apját,
    Teliteljes fényiben a dicsőség napját.
    Vajha késő énekem egy Józsua lenne!
    Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

    Üle István szent király fejedelmi székén,
    A soknyelvű nemzetet birja vala békén;…

  • Arany János: Hunyadi csillaga

    Csillag tűnt fel, fényes csillag,
    Merre a nap télben feljő;
    Tiszta volt a mennyek boltja,
    Semmi pára, semmi felhő.

    S valamennyi égitestet
    Homályossá tőn a szégyen,
    Hogy, miként az, nem ragyognak
    Összevéve hárman-négyen.

    De koronkint amaz egynek
    Fénye elhalt, oly sötét lett!
    Bárha semmi köd vagy pára
    És az égbolt tisztán kéklett.

    Ámde újra még teljesben
    Ragyogott fel szép világa:
    Mint a gyémánt, oly tündöklő,
    Mint az arany, olyan sárga.

    Látta ezt egy földön járó;
    A sötétből, mely övezte,
    Vággyal nézve ama fényes
    Csillagokra, messze, messze…

    S álmodozván, így sohajtott,
    Így ohajtott fel a jámbor:
    “Haj! ki vagy te, sárga csillag,
    Ismeretlen égi vándor?

    Nem vagy-é te ama bolygó,
    Minden bolygók fejedelme,
    Kinek útját szabja, méri
    A tudákos emberelme?

    Nem vagy-é te ismeretlen
    Szebb egekből új jelenség,
    Hozva nékünk e vén földre
    Balszerencsét, jó szerencsét?

    Nem vagy-é te boldog szellem,
    Megidvezült, megdicsőült,
    Hogy vigasztalj a mostanról,
    Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

    Ekkor ábrándos lelkében
    Így zendült meg valamely szó,
    Mintha csak a csillagokbul
    Válaszképen lehallatszó.

    Én vagyok az! földi ember
    Fajod régi büszkesége,
    Nevem így zeng míg egy név lesz:
    Hunyadiak dicsősége.

    Kiknek tiszta ép erkölcsén
    Semmi csorba, semmi szeplő;
    Kiknek, egyaránt, kezében
    Nagy volt a kard, és a gyeplő…

    …………………………………………….

    ……………………………………………..

  • Arany János: Szibinyáni Jank

    Ritka vendég Rácországban
    Zsigmond a király, a császár:
    Jól fogadja István vajda,
    István, kinek apja Lázár:
    Hét egész nap látja dúsan,
    Becsülettel, emberséggel;
    Nem felejti, ki a gazda,
    S nem felejti, kit vendégel.

    Majd vigasság: zene, tánc, bor
    Tartja ébren a földházat,
    Majd ujudvar, öklelés áll, –
    Hangos erdőn nagy vadászat:
    Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
    Nyomja össze a vad berket,
    Szorul a rés, a lovag lés,
    Íja pendül, ménje kerget.

    Áll a hajsza, vége-hossza
    Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
    “Magyar a magyar” Zsigmondnak,
    “Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
    “Ámbár – mond ez – udvaromnál
    Van egy apród, csak parányi:
    Az magyar lesz!…Erdély szülte,
    Neve Janko Szibinyáni.

    Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
    Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
    Nagy csikasz vad ugrik föl, de
    Visszaperdül, mint a gyűrü –
    “Hallod-e Jánk! ím királyod
    Szeme látja, – s ez jutalma,
    Hogy te nékem azt a farkast
    Megkeríted élve, halva.”

    Rövid a szó, – gyorsan hangzó
    Kísérője büszke jelnek:
    De sokallja, meg se hallja,
    Már nyomúl a hősi gyermek.
    Hol királya, még a tájra
    Szeme egyszer visszalobban,
    S a vad állat meg sem állhat:
    Mind szorítja, űzi jobban.

    S majd a róna sorompója
    Nyílik, amint hajtja ménjén,
    Majd eltűnnek a sürűnek
    Lombos, ágas szövevényén.
    Itt gyalog száll, – paripája
    Fel s alá nyerít gazdátlan;
    Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!…
    Szól a vajda: semmi! bátran!

    Jank azonban mind nyomon van:
    Le, a völgynek, fel, a hegyre,
    Vadcsapáson, vízomláson
    Veri, vágja, űzi egyre.
    A vad olykor hátra horkol,
    Foga csattog, szája résnyi,
    Majd, mint vert eb, kit hevertebb
    Ostor üldöz, szűköl és nyí.

    Már az állat piheg, fárad,
    Nem az ifju, noha gyermek:
    Martalékát addig űzi
    Míg ledobban s vár kegyelmet.
    A királyhoz és urához
    Rabul vonja, szégyenszemre;
    Szól a vajda: ez nem első!
    Szóla Zsigmond: “Istenemre!…

    Tartom a just e fiúhoz!
    Enyim a fa, az gyümölcse:
    Visszakérem. Te kegyelmed
    Ebben most már kedvem töltse.”
    Nem oly hangon volt ez mondva,
    Hogy sokáig, vagy hiába…
    Így kerűlt Jank Szibinyáni,
    Zsigmond király udvarába.

    Ott idővel karral s fővel
    Isten után vitte sokra;
    Másszor is még, többször is még
    Járt vadászni farkasokra;
    Mint védője a keresztnek,
    Megrontója büszke tarnak,
    Idegen nép hőse is lett
    Derék hőse a magyarnak.

    Most is vallják, egyre dallják
    Szerbhon ifjai, leányi,
    Guzlicájok hangja mellett:
    Ki volt Janko Szibinyáni.
    De a magyar ajakon is
    Neve, híre általános:
    Mert hisz él még… él örökké
    A dicső Hunyadi János.

  • Arany János: A bajusz

    Volt egy falu – nem tudom, hol,
    Abba’ lakott – mondjam-é, ki?
    Se bajusza,
    Se szakálla,
    Egy szőrszála
    Sem volt néki;
    Annálfogva helységében
    Nem is hítták egyéb néven:
    Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
    E volt az ő titulája.
    No mert (közbe legyen mondva)
    Azt az egyet meg kell adni,
    Hogy a Szűcs György falujában
    Könnyű volt eligazodni:
    Mivel ottan minden ember
    Névhez jutott olcsó szerrel
    Azon felűl, mit az apja
    Adott neki, meg a papja.
    Nem tudom, ha más vidéken
    Megvan-é e szép szokás,
    Nem tudom; de nagy kár lenne,
    Ha divatból úgy kimenne,
    Mint például – hogy többet ne
    Mondjak… a káromkodás!

    Egyébiránt Szűcs György gazda
    Semmit is el nem mulaszta,
    Hogy bajuszát megnövelje,
    Meglévén… a puszta helye. –
    Kente, fente ő azt írral,
    Kígyóhájjal, medvezsírral,
    Ebkaporral, kutyatéjjel;
    Meg is nőtt az minden éjjel

    • Tudniillik: álmában;
      S ha fölébredt, mennyi kéjjel
      Tapogatta… hiában! Ami pedig Szűcs György gazdát
      Máskülönben illeti:
      Nem bolond ember volt ám ő:
      Ládájába’ pénz, egy bögre,
      Azonkívül juha, ökre
      És – szamara volt neki.
      Sőt az is szent, hogy már régen
      Ott ülne a birószéken,
      Hasa, hája, kéknadrága…
      Minden kész e méltóságra:
      De mit ér, ha nincs bajusz!
      Ily anyám-asszonyos képpel
      Sosem választá a nép el;
      Szavazott rá tíz, vagy húsz.

    Oh ti, kiket a természet
    Bajusz-áldással tetézett,
    Ti nem is gondolhatjátok,
    A csupasz száj mily nagy átok!
    Ti, midőn a szúrós serte
    Sima állotok kiverte,
    Minden szentet sorra szedtek
    S a beretvától sziszegtek!

    Ti, ha egyszer, hébe-korba’
    Beleér levesbe, borba
    Szegény ártatlan bajusz; vagy
    Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
    Már az olyan nagy sor nektek!
    Már ollót mit emlegettek,
    Nem tudván, e szőr mily drága,
    Becsesebb a drága gyöngynél:
    E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
    S lám! hiányzott boldogsága.
    Mily irígyen nézte másnak,
    A legutolsó kapásnak,
    Hogy mohos a szája-széle:
    Bezzeg, cserélt volna véle!
    De mi haszna! mindhiába!
    Nincs orvosság patikába,
    Széles mezőn, drága kertben,
    Vagy más helyen,
    Ami neki szőrt neveljen!
    S már a bajszot úgy gyülölte,
    Hogy legott a méreg ölte,
    Látva, hogy nő más embernek,
    Vagy korommal fest a gyermek
    Sőt csupán ezér’ a macskát
    Sem tűrhette udvarában, –
    S bajuszt kapván áldott nője,
    Elkergette, vén korában.

    Történt, hogy oláhcigányok,
    

    (Tudvalevő nagy zsiványok)
    Kóborlának a vidéken,
    S megszálltak a faluvégen.
    Nosza mindjár’ sátort ütnek,
    Tüzet rakva, főznek, sütnek
    Abból, amit valahonnan
    Más faluból idehoztak,
    Minthogy onnan
    Éhen-szomjan
    Búcsu nélkül eltávoztak.
    Meghíják a rokonságot,
    A helybeli cigányságot,
    És ezeket tőrül hegyre
    Kivallatják mindenképpen:
    Mi van? hogy’ van a helységben?
    S a hallottat szedik begyre.
    Épen mint a jó vezér,
    Ha az ellenséghez ér,
    Minden bokrot és fatörzsöt,
    Minden zegzugat kikémel;
    Lassan mozdul seregével,
    Küld vigyázót, előörsöt,
    Puhatolja, merre gyengébb,
    Hol erősebb az ellenség;
    Nem siet, de csupa szemfül,
    S mikor aztán ütközetre
    Megy a dolog: gyors a tettre,
    Veri a vasat, míg meg nem hűl.
    Nemkülönben a bölcs vajda
    Haditervet kohol mindjárt:
    Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
    Hogy ne tudná csinyja-binját:
    Hol lakik dús özvegy asszony,
    Kit jó móddal megkopasszon?
    Melyik háznál van eladó
    Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
    Ki legény után bolondul?
    Mert az a jövendölést
    Megfizeti ám bolondul!
    Kinek esett holmi kára
    S van szüksége prófétára,
    Hogy nyomába ne jöhessen,
    Sőt, ami több, ráfizessen?
    Ki szeretne gazdagodni,
    Könnyű módon pénzhez jutni:
    Ásni onnan, hova nem tett,
    Vagy, ha tett is,
    A letett kincs
    Időközben elszelentett?
    Mindez a vén vajda gondja,
    Ki nem adná egy vak lóért,
    Hogy a magyar kész bolondja.

    Nem kerülte ki figyelmét
    

    Szűcs György uram nyavalyája,
    Gondolván, hogy ő kigyelmét
    Egy kissé megberetválja.
    Nem kell ahhoz néki szappan,
    Anélkül is mester abban:
    Szőrmentibe, vagy visszára
    Beretválni nincsen párja.
    Kivált most, hogy az idő
    S alkalom oly kedvező;
    Ripeg-ropog
    A sarló-fog,
    Munkától ég a mező;
    Nincsen otthon
    Csak az asszony,
    Hogy megfőzzön,
    Vagy dagasszon;
    Vagy ha néhol egy beteg
    Szalmaágyon fentereg;
    Vagy a seprű, házőrzőnek
    Felállítva küszöbre;
    De ha Isten meg nem őrzi,
    Ott lehet az örökre.

    Egyedül van Szűcs György gazda,
    

    Egy lélek sincs udvarában:
    Hát im! a furfangos vajda
    Beköszön a pitvarában.
    “Ejnye gazduram, a kőbe!
    Mi dolog az, hogy kigyelmed
    Bajuszát levágja tőbe?
    Magyar ember-é kigyelmed?”
    Milyen szemmel nézett rája
    Szűcs György gazda, képzelhetni:
    A vasvillát sem lehetne
    Mérgesebben odavetni;
    De a cigány győzte szóval,
    Hízelgővel, úsztatóval:
    Míg György el nem panaszolta,
    Hogy’ áll a dolog mivolta.

    "Szent Pilátus! minő szégyen!
    

    Hát miér’ nem mondta régen
    Sohasem volt? nem is termett?
    Hát miért nem mondta kelmed?
    Nagy bajusza volna régen:
    Hisz ez az én mesterségem!”

    Megörűle György a szónak,
    

    Hogy bajusza lesz maholnap,
    S mintha nőne a szép sörte,
    Már a helyét is pödörte.
    Sonka, sódar,
    Füstös oldal,
    Liszt, szalonna,
    Főzelék,
    Van elég;
    Ráadásul jó ozsonna,
    S valamit a vajda kére,
    Megalkudva, megigérve.
    Nosza tüzet rak legottan,
    Lobog a láng, bőg a katlan,
    Száll a szikra, fojt a füst,
    Fő a fürdő; forr az üst,
    Benne mindenféle gyimgyom,
    Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
    Ami úton, útfelen
    Elhányódik, vagy terem.
    E bűbájos fürdőlében
    Nő meg a György bajsza szépen;
    S ha hibáznék egy kicsi:
    A babona ráviszi.

    Kész immár a bornyomó kád:
    Szűcs György jó remény fejébe,
    Nyakig ül a szennyes lébe,
    Istennek ajánlva dolgát.
    A cigány sereg azonban
    Beszivárog alattomban;
    Jön elébb egy, aztán kettő,
    Mintha csak úgy történetből:
    Szerencsére a vajdának
    Épen jó, hogy bebotlának!
    Egy tüzet rak, más vizet mer,
    Másik fát hoz… kell az ember;
    Úgy szaladnak! úgy segítnek!
    Dolgot ád a vajda mindnek.

    Hogy pedig a hasznos pára
    Szűcs uram fejét megjárja:
    Elővesznek egy nagy ponyvát
    És a fürdőkádra vonják;
    S a kád mellett körbe-körbe
    Tánc kezdődik, fürge, pörge;
    Kalapácstól dong a donga;
    “Tiktak, tiktak” foly a munka,
    S egy büvös dal
    Ümmög halkal:
    “Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
    Igen biz a, szegénynek.”
    S míg a ponyvát sietősen
    Jó erősen
    Apró szeggel odaszegzi,
    A cigányhad ujra kezdi:
    “Bajusza van Szűcs Györgynek,
    Ne irígyeld szegénynek!”

    Ezalatt a pénzes bögre
    

    Búcsujárni ment örökre,
    Követé a füstös oldal,
    A szalonna, meg a sódar,
    Az ágynémü, fehérnémü,
    A vasféle, meg a rézmű.
    Szóval, ami könnyen mozdult,
    Lába kelvén, mind elpusztult,
    Mert a gazda – “tiktak, taktak” –
    Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

    Meddig űle György a kádban
    

    Lepedővel leszögezve,
    Nincs megírva krónikámban.
    Csak annyi van följegyezve,
    Hogy mihelyt abból kilépe,
    Tükröt vévén a kezébe,
    Hogy bajuszát felsodorja:
    Nem tehette, mert nincsen mit!
    Mert bajusza nem nőtt semmit,
    De igen a füle s orra

  • Arany János: A fülemile

    Hajdanában, amikor még
    Így beszélt a magyar ember:
    Ha per, úgymond, hadd legyen per!
    (Ami nem volt épen oly rég) –
    Valahol a Tiszaháton
    Élt egy gazda: Pál barátom,
    S Péter, annak tőszomszédja;
    Rólok szól e rövid példa.

    Péter és Pál (tudjuk) nyárban
    Összeférnek a naptárban,
    Könnyü nekik ott szerényen
    Megárulni egy gyékényen;
    Hanem a mi Péter-Pálunk
    Háza körűl mást találunk:
    Zenebonát, örök patvart,
    Majd felfordítják az udvart;
    Rossz szomszédság: török átok,
    S ők nem igen jó barátok.

    Ha a Pál kéménye füstöl,
    

    Péter attól mindjár’ tüszköl;
    Ellenben a Péter tyukja
    Ha kapargál
    A szegény Pál
    Háza falát majd kirugja;
    Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
    Mely a kert alá is elhat!
    Ez sem enged, az se hagyja,
    S a két ház kicsínye, nagyja
    Összehorgolnak keményen,
    Mint kutyájok a sövényen
    Innen és túl összeugat
    S eszi mérgében a lyukat.

    De, hogy a dologra térjek,
    

    Emberemlékezet óta
    Állott egy magas diófa,
    Díszeűl a Pál kertjének.
    A szomszédba nyult egy ága,
    Melyet Péter, minthogy róla
    A dió is odahulla,
    Bölcsen eltűrt, le nem vága.
    Történt pedig egy vasárnap,
    Hogy a fentírt fülemile
    Ép’ a közös galyra üle,
    Azt szemelvén ki oltárnak,
    Honnan Istent jókor reggel
    Magasztalja szép énekkel:
    Megköszönve a napot,
    Melyre, im, felvirradott.
    A sugárt és harmatot,
    A szellőt és illatot;

    A fát, melynek lombja zöld,
    A fészket, hol párja költ,
    Az örömet, mely teli
    Szivecskéjét elteli;
    Szóval, ami benne él
    S mit körében lát, szemlél,
    Azt a pompát, fényt és szint,
    Mely dicsőség

    • Semmi kétség –
      Ő érte
      Jött létre
      Csupán ő érette mind!
      Elannyira, hogy Pál gazda,
      Ki gyönyörrel ott hallgatta,
      Így kiáltott örömében:
      “Istenem, uram
      Beh szépen
      Fütyöl ez az én madaram!” “Kendé bizony az árnyéka!
      Mert olyat mondok, hogy még a…”
      Hangzik átal a sövényen
      Egy goromba szó keményen.
      “Hát kié – pattogja Pál –
      Mikor az én fámra száll?”
      “De az én portámon zengett:
      Hogy illetné a fütty kendet!”
      Pál nem hagyja: őtet uccse!
      Péter ordít: ő meg úgyse!
      Többrül többre, szórul szóra,
      Majd szitokra, majd karóra,
      Majd mogorván
      Átugorván
      Ölre mennek, hajba kapnak;
      Örömére a szent napnak
      Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
      Hanem a just mégsem hagyva. Pál azonban bosszut forral,
      És ahogy van, véres orral
      Megy panaszra, bírót búsit,
      S melyet a vérszenny tanúsit
      A bántalmat előadja.
      Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
      Inkább fölmegy a királyig
      Térden csúszva: de a füttyöt,
      Mely az ős diófárul jött,
      Nem engedi, nem! halálig.
      Nyomatékul egy tallért dob
      Az igazság mérlegébe,
      Mit a bíró csúsztat a jobb
      Oldalon levő zsebébe. Pétert sem hagyá pihenni
      A nagy ártatlan igazság:
      Nem rest a biróhoz menni
      Hogy panaszát meghallgassák.
      Így s úgy történt, – elbeszéli,
      Övé a fütty, ő azt véli:
      Nincs vármegye,
      Ki elvegye,
      Nincsen törvény, nem lehet per.
      Hisz azt látja Isten, ember! –
      De, hogy a beszédet össze
      Annál jobb rendben illessze,
      Az ütlegből sokat elvesz
      És a joghoz egy tallért tesz,
      Mely is a birói zsebben
      Bal felől, a szív iránt,
      Meghuzódik a legszebben. Felderüle a kivánt
      Nap, mely a vitát eldöntse,
      Hogy a fülemile-pörben
      Kinek szolgál a szerencse.
      Ámde a birót most cserben
      Hagyja minden tudománya,
      És ámbátor
      Két prókátor
      Minden könyvét összehányja,
      S minden írást széjjeltúr is:
      Ilyen ügyről,
      Madárfüttyről,
      Mit sem tud a corpus juris;
      Mignem a biró, haraggal
      Ráütvén a két zsebére
      S rámutatván a két félre,
      Törvényt monda e szavakkal
      A szegény fülemilére:
      Hallja kendtek!
      Se ide nem, se oda nem
      Fütyöl a madárka, hanem
      (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
      (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
      Elmehetnek. *

    Milyen szép dolog, hogy már ma
    Nem történik ilyes lárma,
    Össze a szomszéd se zördül,
    A rokonság
    Csupa jóság,
    Magyar ember fél a pörtül…
    Nincsen osztály, nincs egyesség
    Hogy szépszóval meg ne essék,
    A testvérek
    Összeférnek,
    Felebarát
    Mind jó barát:
    Semmiségért megpörölni,
    Vagy megenni, vagy megölni
    Egymást korántsem akarja:
    De hol is akadna ügyvéd
    Ki a fülemile füttyét
    Mai napság felvállalja!?

    (1854)

  • Arany János: Az egri leány

    Ballada

    I

    Kassa mellett, egy fölvárban,
    Tivornyázott a cseh rabló;
    Ordas újbor a pohárban:
    Hozzálátnak ketten-hárman.

    Szólt az egyik: ez fölséges!
    Szólt a másik: milyen édes!
    Boldog ország, áldott ország,
    Melynek földje ilyen bort ád!

    Szóla Telef, zord vezérök:
    “A keservét! hisz ez méreg!
    Semmi tűz a rossz csigerben:
    Lőre volna ez Egerben.

    Egri püspök nagy pincéje
    Drága borral teljes-teli:
    Szegény csehet nem szíveli,
    De a lengyelt vendégeli.

    Lóra tehát, indulóra!
    Fel, borinni, víg leventék:
    A pap, a csap adja mindég,
    Kevés neki annyi vendég.”

    S mint a holló, mint a felhő,
    Mint az árnyék, mint a szellő,
    Oly sötéten, annyi zajjal,
    A zsiványhad messze nyargal.

    II

    Egri leány ablakára
    Rászállott egy kis madárka,
    Kocogtatja, veregeti,
    Esdekelve így szól neki:

    “Nyiss ablakot, szép leányzó!
    Hideg szél fú, esik a hó,
    Fázom itt a házereszbe’:
    Nyisd ki hamar és eressz be.”

    “Nem eresztlek, ki sem nyitom,
    Mert egyedül vagyok itthon;
    El is ült már a jó madár,
    Bagoly az, ki éjszaka jár.”

    “Nem vagyok én csúnya bagoly,
    Inkább tőrbe esett fogoly,
    Szerelemnek hű madara:
    Szeretődnek édes szava.”

    “No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
    Szegény madár! bebocsátlak;
    Fázol ugy-e, reszketsz igen
    Odaki, a nagy hidegen.

    “No, ha az vagy, jőj be onnat:
    Kinyitom az ablakomat,
    Az ajtómat, ablakomat…
    Melengető két karomat!”

    III

    Rozgonyi püspök palotája nyitva,
    Négy sor ablakkal kivilágosítva:
    Magyar ott a lengyelt szívesen látja,
    Új ismerőse, régi jó barátja.

    “Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!”
    Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,
    Rá zene zendűl, kehely összecsendűl;
    Magyar és lengyel deli táncra lendűl.

    “Hej, ti vitézek, koszorúsdi táncban
    Vér foly az utcán, foly a vér a házban!
    Ég a város!… tüze messze lángol,
    Négy szögeletjén ide is világol.”

    • Hol az én kardom? – hol az én nyergem?
    • Paripámra ki tud igazitni engem? –
      Az enyém damasz volt – az enyém skárlát –
      Besenyő lovamnak sose láttam párját.

    “Hej! ma vitézek bottal az ebre!
    Másszor ülünk már puha szép nyeregre!
    Ki lovon, – ki gyalog, – ki, ha épen mászva…
    Mert a veszély már itt van, a házba’.”

    Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,
    Szép piros bortól iszamós a padló,
    Szép piros vértől sikamós a padló:
    Odabent a cseh, odabent a rabló!

    IV

    “Mi zuhog, hallod-e?” – “Szilaj szél zugása.”
    “Mi dobog, hallod-e?” – “Kebled dobogása.”
    “Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem:
    Valami hidegség úgy borzogat engem!”

    “Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;
    Gerlice szivedet ne rémitse a zaj:
    Katonák az utcán, Lengyel László népe,
    Simon püspök bora nem fér a fejébe.”

    Kimene a legény, bár ne tette volna!
    Szíve meleg vére kiömölt a hóra,
    Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:
    Egy csepp a leányzó fehér kebelére.

    És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget;
    Érez a lány szíve csoda melegséget:
    Szeretője keblét amely átalverte,
    A vasat, a vasat kézből kitekerte.

    S ki látta valaha, villámlani télben?
    Fegyver csillogását fekete éjfélben?
    Galambot marókkal víni, verekedni?
    Gyönge szűzi karról piros vért csepegni? –

    Sok pribék esett el egyenetlen harcon,
    De az egri lányból sem lett egri asszony:
    Messziről egy dárda hű szivét bejárta,
    Fehér köntösében odarogyott szépen
    Kedves halottjára.

    V

    Fut a rabló megrakottan,
    Nyomja vállát súlyos préda;
    S a bitang nép, a sok céda,
    Veszekedik a lopotton.

    De a magyar lóra pattan,
    Követi sok bátor lengyel:
    “Nos vitézek, hát e szennyel
    Mi legyünk-e az adósok?”

    Jó lovagok, hű csatlósok
    Hogy elérik a pribéket –
    No hiszen, cseh, jaj most néked!
    Mért születtél e világra!

    Nem akadnál most az ágra
    Gyalázatnak címeréül,
    Varju holló ételéül,
    Ország utja közelében. –

    Itt is, ott is, minden lépten
    Maradoz a védtelen cseh;
    Aki futhat, nagy szerencse:
    De kevés már aki futhat.

    Maga Telef sem lel útat
    Kassa mellé, a felvárba:
    Körülfogva, mélyre zárva
    Bünhödé meg az elmultat.

  • Arany János: Szent László

    Legenda

    Monda Lajos a nagy király:
    Eredj szolgám, Laczfi Endre,
    Küldj parancsot, mint a villám,
    Köss nehéz szablyát övedre:
    A tatártól nagy veszélyben
    Forog Moldva, ez a véghely:
    A tatárra veled menjen
    Tízezernyi lófő székely.

    Kél Budáról Laczfi Endre,
    Veszi útját Nagy-Váradnak;
    Kölestermő Kunság földén
    Jó csatlósi áthaladnak;
    Várad kövecses utcáin
    Lovuk acél körme csattog,
    Messzefénylik a sok fegyver,
    Messzedöng a föld alattok.

    Hallja László a templomban
    Körösvíznek partja mellett;
    Visszatér szemébe a fény,
    Kebelébe a lehellet;
    Koporsója kőfedelét
    Nyomja szinte három század:
    Ideje már egy kevéssé
    Szellőztetni a szűk házat.

    Köti kardját tűszöjére
    S fogja a nagy csatabárdot,
    Mellyel egykor napkeleten
    A pogánynak annyit ártott;
    Félrebillent koronáját
    Halántékin igazítja;

    • Éjféltájban lehetett már –
      A vasajtót feltaszítja.

    És megindul, ki a térre;
    És irányát vészi jobbra,
    Hol magasan felsötétlik
    Ércbül öntött lovagszobra;
    Távolról megérzi a mén,
    Tombol, nyerít, úgy köszönti:
    Megrázkódik a nagy ércló
    S érclovagját földre dönti.

    Harci vágytól féke habzik,
    Kapál, nyihog, lángot fúvall;
    László a nyeregbe zörren
    S jelt ad éles sarkantyúval;
    Messze a magas talapról,
    A kőlábról messze szöktet;
    Hegyen-völgyön viszi a ló
    A már rég elköltözöttet.

    Egy ugrás a Kalvária
    És kilenc a Királyhágó;
    Hallja körme csattogását
    A vad székely és a csángó:
    Ám a lovat és lovagját
    Élő ember nem láthatja,
    Csodálatos! – de csodákat
    Szül az Isten akaratja. –

    Három teljes álló napig
    Vívott a pogánnyal Laczfi;
    Nem hiányzott a székely szív,
    De kevés a székely harcfi
    Míg a tatár – több mint polyva,
    Vagy mint a puszták fövénye –
    Sivalkodik, nyilát szórja,
    Besötétül a nap fénye.

    Már a székely alig győzi,
    Már veszélyben a nagy zászló,
    De fölharsog a kiáltás:
    “Uram Isten és Szent László!”
    Mint oroszlán, ví a székely,
    Megszorítva, nem megtörve…
    Most a bércen láthatatlan
    Csattog a nagy ércló körme.

    “Ide, ide jó vitézek!”
    Gyüjti népét Laczfi Endre:
    Hát egyszer csak vad futással
    Bomlik a pogányság rende;
    Nagy tolongásnak miatta
    Szinte már a föld is rendül;
    Sok megállván mint egy bálvány,
    Leragad a félelemtül.

    Sokat elüt gyors futtában
    A repülő kurta csákány;
    Sok ki nem mozdul helyéből
    Maga rab lesz, lova zsákmány.
    Foglyul esett a vezér is
    Atlamos, de gyalázatja
    (Nehéz sebben vére elfoly)
    Életét meg nem válthatja.

    Fel, Budára, Laczfi Endre
    Számos hadifoglyot indít;
    Annyi préda, annyi zászló
    Ritka helyen esik, mint itt.
    Rabkötélen a tatárság
    Félelemtül még mind reszket.
    És vezeklik és ohajtja
    Fölvenni a szent keresztet.

    Hogy elértek Nagy-Váraddá,

    • Vala épen László napja –
      Keresztvízre áll a vad faj,
      Laczfi lévén keresztapja.
      Összegyűl a tenger néző
      Hinni a csodába, melyet
      Egy elaggott, sírba hajlott
      Ősz tatárnak nyelve hirdet:

    “Nem a székely, nem is Laczfi,
    Kit Isten soká megtartson;
    Hanem az a: László! László!
    A győzött le minket harcon:
    A hívásra ő jelent meg,
    Vállal magasb mindeneknél
    Sem azelőtt, sem azóta
    Nem láttuk azt a seregnél.

    Nagy lovon ült a nagy férfi,
    Arca rettentő, felséges;
    Korona volt a fejében
    Sár-aranyból, kővel ékes;
    Jobb kezében, mint a villám
    Forgolódott csatabárdja:
    Nincs halandó, földi gyarló
    Féreg, aki azt bevárja.

    Mert nem volt az földi ember,
    Egy azokból, kik most élnek:
    Feje fölött szűz alakja
    Látszott ékes nőszemélynek;
    Koronája napsugárból,
    Oly tündöklő, oly világos! -“
    Monda a nép: az Szent-László,
    És a Szűz, a Boldogságos.

    S az öreg tatár beszédét,
    Noha kétség nincs felőle;
    Bizonyítá a templomnak
    Egy nem szavajátszó őre:
    Hogy három nap a sirboltban
    Lászlót hiába kereste;
    Negyednapra átizzadva
    Találtatott boldog teste.

    (1853. szept. 19.)


    Címkék:
    Arany János, 1853, legenda, Szent László, hősi