Imádott barátom, jó Petőfi Sándor,
Szíves üdvözlését ime küldi Jean d’Or.
Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled,
De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled!
Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél;
Kedves ostobaság mind, amit e beszél,
És a sok giz-gaz közt, ha ugyan jól értek,
Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!
Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt,
Hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit,
És evvel döntődik ama szörnyű per el,
Melyet amint írod, Európa perel.
Ha tehát még most is folyna a nagy harc ott,
Kár egy y-ért, mondjad, víni harcot.
Hogy Murány a cenzor körme között vagyon,
Oh ennek tudása nékem becses vagyon;
Ámbár tartok tőle, hogy dühös strich-láza
Mária beszédét szépen kistrichlázza,
Hogy pedig ne legyen a szívem alján lom,
Én bizony munkámat úrnak nem ajánlom.
Máskép igen jól van a te komád asszony,
De tán nincs oly jól, mint öt hónapos asszony,
Komámasszonyt pedig az isten éltesse,
Annyival inkább, mert ha ő nem él, te se.
Mi ámbár tudjuk, hogy bőven van a csók ott;
Küldünk e levélben egy trillió csókot.
Te pedig barátom, siess, írjad Lehelt,
Kit lelkedbe szárnyas géniuszod lehelt,
Írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had,
Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.
Akkor látom én meg arcodat, hogy lángal
Hősi elszántságban tiszta sárga lánggal;
Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,
Melyet szárnyaira száguldó szél vészen;
Kedves komámasszony kezét tördelve sír:
„Sándor, ha te elmész, engem elnyel a sír,”
Mégis elhagyod őt, s oly tüzelve méssz el,
Mintha tele volna szíved forró mésszel.
Látom a derék hőst, ahol villog kardja:
„Ist das Schwert zum Fechten?” – „Melyik? Ez a kard? Ja.”
Többet nem beszélnek, hanem összecsapnak;
Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak;
Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent;
Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.
Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú, fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le, s borostyánai árnyékába heveredik.
És mivel nem harcolt borsóért vagy babért;
Homlokára tűzik a diadal babért:
Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;
Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár.
Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked
Viselt dolgaidról huszonnégy éneket.
Szalonta, 1848. február 6.
Címkék: Arany János, barátság, humor
