Kategória: Arany János

  • Arany János: Civilizáció

    Ezelőtt a háborúban
    Nem követtek semmi elvet,
    Az erősebb a gyengétől
    Amit elvehetett, elvett.

    Most nem úgy van. A világot
    Értekezlet igazgatja:
    S az erősebb ha mi csínyt tesz,
    Összeül és – helybehagyja.

    (1877 után)

  • Arany János: Epilogus

    Az életet már megjártam.
    Többnyire csak gyalog jártam,
    Gyalog bizon’…
    Legfölebb ha omnibuszon.

    Láttam sok kevély fogatot,
    Fényes tengelyt, cifra bakot:
    S egy a lelkem!
    Soha meg se’ irigyeltem.

    Nem törődtem bennülővel,
    Hetyke úrral, cifra nővel:
    Hogy’ áll orra
    Az út szélin baktatóra.

    Ha egy úri lócsiszárral
    Találkoztam s bevert sárral:
    Nem pöröltem, –
    Félreálltam, letöröltem.

    Hiszen az útfélen itt-ott,
    Egy kis virág nekem nyitott:
    Azt leszedve,
    Megvolt szívem minden kedve.

    Az életet, ím, megjártam;
    Nem azt adott, amit vártam:
    Néha többet,
    Kérve, kellve, kevesebbet.

    Ada címet, bár nem kértem,
    S több a hír-név, mint az érdem:
    Nagyravágyva,
    Bételt volna keblem vágya.

    Kik hiúnak és kevélynek –
    Tudom, boldognak is vélnek:
    S boldogságot
    Irígy nélkül még ki látott?

    Bárha engem titkos métely
    Fölemészt: az örök kétely;
    S pályám bére
    Égető, mint Nessus vére.

    Mily temérdek munka várt még!…
    Mily kevés, amit beválték
    Félbe’-szerbe’
    S hány reményem hagyott cserbe’!…

    Az életet már megjártam;
    Mit szívembe vágyva zártam,
    Azt nem hozta,
    Attól makacsul megfoszta.

    Egy kis független nyugalmat,
    Melyben a dal megfoganhat,
    Kértem kérve:
    S ő halasztá évrül-évre.

    Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
    Hova múzsám el-elvárnám,
    Mely sajátom;
    Benne én és kis családom.

    Munkás, vidám öregséget,
    Hol, mit kezdtem, abban véget…
    Ennyi volt csak;
    S hogy megint ültessek, oltsak.

    Most, ha adná is már, késő:
    Egy nyugalom vár, a végső:
    Mert hogy’ szálljon,
    Bár kalitja már kinyitva,
    Rab madár is, szegett szárnyon?

  • Arany János: Mátyás anyja

    Szilágyi
    Örzsébet
    Levelét megírta;
    Szerelmes
    Könnyével
    Azt is telesírta.

    Fiának
    A levél,
    Prága városába,
    Örömhírt
    Viszen a
    Szomorú fogságba:

    „Gyermekem!
    Ne mozdulj
    Prága városából:
    Kiveszlek,
    Kiváltlak
    A nehéz rabságból.

    Arannyal,
    Ezüsttel
    Megfizetek érted;
    Szívemen
    Hordom én
    A te hazatérted.

    Ne mozdulj,
    Ne indulj,
    Én egyetlen árvám!
    Ki lesz az
    Én fiam,
    Ha megejt az ármány?

    Adassék
    A levél
    Hunyadi Mátyásnak,
    Tulajdon
    Kezébe,
    Senkinek se másnak.”

    Fekete
    Viaszból
    Nyom reá pecsétet;
    Könyöklőn
    Várnak az
    Udvari cselédek.

    „Ki viszi
    Hamarabb
    Levelem Prágába?
    Száz arany,
    Meg a ló,
    Teste fáradsága.”

    „Viszem én,
    Viszem én,
    Hét nap elegendő.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Hét egész esztendő!”

    „Viszem én,
    Hozom én
    Válaszát három nap.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Három egész hónap.

    Istenem,
    Istenem,
    Mért nem adál szárnyat,
    Hogy utól-
    Érhetném
    Az anyai vágyat.” –

    S ahol jön,
    Ahol jön
    Egy fekete holló;
    Hunyadi
    Pajzsán
    Ül ahhoz hasonló.

    Lecsapott,
    Lecsapott
    Fekete szélvészből,
    Kikapá
    Levelét
    Az anyai kézből.

    „Hamar a
    Madarat!…
    El kell venni tőle!”
    Szalad a
    Sokaság
    Nyomba, hogy lelője.

    Madarat
    Nem egyet,
    Százat is meglőnek:
    Híre sincs,
    Nyoma sincs
    A levélvivőnek.

    Napestig
    Az erdőn
    Űzeti hiába:
    Éjfelen
    Kocognak
    Özvegy ablakába.

    „Ki kopog?
    Mi kopog?
    Egy fekete holló!
    Nála még
    A levél
    Vagy ahhoz hasonló.

    Piros a
    Pecsétje
    Finom a hajtása:
    Oh áldott,
    Oh áldott
    A keze írása!”

    (1854)