Kékszemed tükrében elmerülve
csodás holnapról képet álmodok.
Ölelő karjaidban szállok a fénybe,
szádra forró vágyakat csókolok.
Hallom a dalt, mit nekem énekelsz:
lágyan száll felém gitárod hangja,
édes szerelmeddel körülölelsz,
mint akkor, a legelső éjszaka…
– Azóta életem megváltozott,
látom az utat, mi feléd vezet.
Elviszem hozzád a legszebb titkot,
jól tudod, ez már nem csak képzelet.
Szerelmes szavad a szívembe vágy,
ha nem vagy mellettem, hideg az ágy.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, új gyönyörűségben
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint és bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kínálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni újra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.
Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.
Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.
Ford. Faludy György
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
(Faludy György fordítása)
Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.
Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pecsét.
A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ott ragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?
Forrás: Faludy György fordítása
Még egyszer
Piros kis húsbarlang a szád,
nézlek és nézel, elakad
a szívem s érzem: már nem én
akarom akaratomat.
Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bőr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat.
Ha mi szólnánk, részegen is
azt mondanánk, hogy nem szabad.
Két néma tolmács dönti el,
hogy ki vagyok és hogy ki vagy.
A két néma őrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és elborít
egy rettenetes pillanat.
Forrás: FB Szeretem a verseket…
(Egy sáfrány-színű tanulmány)
Szeretem topáz-szemedet,
Mely az éjben vádló fényt vet,
Szeretem fekvő testedet,
A leplen e sárga ékkövet.
Szeretem méz-sárga hajad,
Mely csontszínű csípődig ér,
Szeretem a bágyadt ajkad,
Mely gyermeki ajkamhoz ér.
Szeretem az enyhe ívet,
A kalcedon szemhéjadon,
S imádom sáfrány-színed
Lágy-vad ártatlanságodon.
Forrás: Magyarul Bábelben
(ford.: Vas István)
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyal-fehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
Paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
égnek a hajam áll-e vagy húsom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret,
s kötés, melyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Csupaszon állok én is teeléd –
egy férfi takarónak nem elég?
Forrás: Magyar Bábel
(ford.: Vas István)
Nézd ezt a bolhát s benne azt,
mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
Engem, majd téged csíp megint,
s közös vérünk e bolhában kering,
s nem mondhatod, hogy becstelen,
nem bűn ez még, s lányságod veszte sem.
Meg sem kért és már kéjeleg,
dagad, mert kettőnkből egy vért szedett –
ennyire nem is volnánk képesek.
Három lét benne lel hazát,
nem egyesíthet így a házasság.
E bolha: te meg én, s nekünk
templomunk lett és nászi fekhelyünk.
Szüleidnek morogni kár:
bennünket a vérerek fala zár.
Megölnéd? ez könnyű neked,
de magadat is megölnéd – ne tedd,
hármas bűn ölni hármas életet.
Kegyetlen, mégis körmödet
ártatlan vér bíborja festi meg?
E bolhának, ha vétke volt,
csak az a csepp, melyet tőled rabolt.
S azt hiszed, győztél érvemen,
mert nem vagyok gyöngébb, s nem vagy te sem?
Erényed annyit változik
– ha engedsz –, amennyit e bolha itt
az életedből a halálba vitt.
Forrás: —
Mire ébredtem máma?
Zúgatják a csapot.
Túlságos volt a lárma,
amit a csap csapott.
Egyszerre kitalálom,
a fürdőben ki van,
és szememből az álom
kiszáll, ez Mariann!
Fürödni fog, rivalgó
hangokkal hirdeti,
közöttünk csak az ajtó,
mulatság ez neki.
Csak azt akarta, tudjam
és máris belekezd.
A csap utolsót buggyan,
rátolja a reteszt.
És jönnek hangok, újak.
Lepedőlobbanás,
hogy attól is vaduljak,
utána csobbanás.
Most lép a kád vizébe,
tudatja ezt velem,
hogy ő, a szépek szépe,
már tiszta meztelen.
És nem merül be rögtön,
kicsit még elidőz,
még hagyja, hömpölyögjön
térde körül a gőz.
Jó így a kádban állni,
szemközt a nagytükör,
nem tud a képtől válni,
mely benne tündököl.
Azért van csend. Csak egy-két
neszecske hangzik el:
meg-megsimítja testét.
Most meg felém figyel.
Kíváncsi szörnyű módon,
Ébren vagyok-e hát
és hallja, forgolódom,
lobbantom a gyufát.
Csobban a víz is mingyárt,
ez volt a felelet.
Ajtón keresztül így vált
velem titkos jelet.
Most már folytatja bátran,
keverint, kavarint,
sétára kel a kádban,
csapokon csavarint,
szájában édes ízzel,
ez tán a szerelem,
így játszik ő a vízzel,
a vízzel és velem.
Csak azután merül be,
a vízben új zavar,
előre, hátra dűlve,
egész vihart kavar.
a kád is belekondúl,
aztán egyszerre csend
és semmi hang azontúl,
csak a csap csöppje cseng.
A csend meséli szépen:
most csendbe heverész,
kagyló a tó vizében,
milyen szép és merész!
Heverész, meg se moccan,
csak fel meg letekint,
az ajtót nézi hosszan,
meg a vizet megint
és tudja, hogy az ajtó
csupa szem, csupa fül,
és nem riad meg attól,
hogy nincsen egyedül.
Új hangok, egyre szebbek,
most a vízből kikel.
a visszacsurgó cseppek,
azok zenélik el.
Most meg a szappan futkos,
tartóba dobja, kopp,
aztán tenyere futkos,
hol a bal, hol a jobb,
nyomában édes, titkos,
szemérmes sugdosás,
a két szép karja sugdos,
milyen csodás, csodás,
az egész teste sugdos,
csupa halk titkokat,
minden tájéka titkos
hangokkal hívogat
és mind másféleképpen
és én nem is tudom,
melyik is sugdos éppen,
melyik rózsás idom.
És néha egyik-másik
halkan fel is kacag,
szembekötősdit játszik
velem, azon kacag
és sóhajok fakadnak
és hallga, mint a csók,
oly hangok is akadnak,
csicsergők, cuppanók.
Jaj, ezt már megsokallom,
befogom fülemet,
de úgy is hallom, hallom,
oly hangos üzenet:
most a zuhany záporzik!
egész testét veri!
az egész teste porzik!
halmai, völgyei!
az egész teste végig
felzendül odaát
és zengi fel az égig,
diadalmas dalát!
Forrás: MEK
Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!
Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
de hej, sokáig te se kellesz nékem!
Forrás: —
