Kategória: Erato

  • Paul Verlaine: Ouverture

    Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
    papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
    naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
    óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!

    Szeretem lábatok, mely csak a szerető
    felé megy, szeretőt kisér, és nem simul,
    csak szerelem után szerető csüggedő
    lába köré, ki már lihegve megvonul,

    talptól az újjakig, miket buján simitgat
    nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol,
    s a bokákig, miken kék erek tava tikkad:
    óh szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!

    Szeretem szájatok, s a vad játékokat,
    miket a nyelv üz és az ajkak, s néha tán
    harapva nyelveink – és mást is – a fogak:
    hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.

    S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
    s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
    emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
    mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.

    S szeretem karotok, mely oly szép, biztató,
    és gyengéd és fehér, s idegesen gyürűz,
    s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
    szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.

    S e karok végein két kezetek imádom:
    a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
    két szerszámát, amely óva izgatja vágyam
    s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.

    De mindez semmi, mert combjaitok közül
    int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
    és izlel, ájtatos hivetek üdvözül:
    a szemérmetlenség belső szentélye int.

    Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
    papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
    naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
    óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!


  • Paul Verlaine: Roukine hercegnő

    Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
    nem érte bolondul csapongó
    haját; s annyira kicsapongó,
    hogy megrontja, akit ölel.

    És mégis ő jutott nekem,
    e csókdult hajba belevesztem,
    lobogó vizesése testem
    kigyujtja minden végeken.

    De még enyémebb, mély varázs,
    ölének élő, dús növénye;
    óh szent kapu göndör sövénye,
    arany gyapjú, arany parázs!

    Ki az, ki mindezt zöngené,
    ha nem én: hű kántora, papja,
    bolond gazdája, béna rabja,
    ki érte lettem ördögé?

    Ki zengené zenés, finom
    bőrén a fehérrózsa színét,
    fehér tejszínét, rózsaszínét,
    mely alkonyég és liliom?

    Szép combok és kemény kebel,
    óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
    kutató szemnek és kezemnek,
    óh száj, és más is, ünnepelj!

    Szerelmem, jőjj ágyad felé!
    Ott van-e még a párna, vad láz
    ringatója, a puha matrác,
    s a függöny? – Óh ágyad felé!


  • Paul Verlaine: Intézeti lányok

    Ketten alusznak egy szobában; egyik
    tizenöt éves, tizenhat a másik.
    A szeptemberest halkan orgonázik.
    Kék szem, és eperajk, és ami tetszik…
    Illatos ingük földredobva fekszik
    – fesztelen kényelem és párnapázsit –
    már a kisebbik nyujtózkodva ásit:
    mellére csókot nyom az öregebbik,
    majd térdre hull, majd vad lesz, és bolondos,
    és szenvedélyes, és a drága, dombos
    árnyba, szőke bozótba merül ajka.
    A gyermek közben ujján számol épen
    (az igért táncokat számolja rajta)
    és mosolyog ártatlan szendeségben.


  • Paul Verlaine: Semmi mást!

    A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
    úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
    csak simogatni huncut mozdulatban,
    s ily édesen szemtelen lenni, lásd,
    ennyi az, amit tudok, kis tudatlan!

    Ma bizony jó botrányosak leszünk,
    mint az őzike párjával az erdőn,
    nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
    korláttalan, tobzódóan, üzelgőn
    ma bizony jó botrányosak leszünk.

    Főleg irodalomról ne beszéljünk
    (ördögbe minden szerzők, kiadók!)
    A bátor természethez visszatérünk,
    minden szemérmet vigan tagadók,
    s főleg irodalomról nem beszéljünk.

    Élvezni és aludni: akarod?
    ez lesz ma nékünk első és utolsó,
    legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
    erény és vétek, bölcső és koporsó –
    élvezni és aludni: akarod?


  • Charles Baudelaire: Gyönyörök mártirja

    Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
    nehéz brokáttal átszövött
    lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
    és kéjes butorok között,

    hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
    veszélyes tikkadásba zár,
    s holt csokrok porcelán sirjaiból meleg láz,
    a végső sóhajpára száll,

    egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
    élénk piros, csörgedező
    vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
    mely issza, mint aszú mező.

    S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
    s mely szemeink bilincse lesz,
    a fej, sötét haja sörényes nehezével
    s arany kövekkel ékszeres,

    némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
    nyugszik; és gondolattalan,
    kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
    az alkony fakósága van.

    Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
    szemérem nélkül tárja ki
    a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
    adott a természet neki;

    egy rózsaszinü és aranycsikos harisnya
    emlékül még lábán lebeg,
    s a harisnyakötő villogó csatja pisla
    gyémántja szemével rebeg.

    E különös magány, e langyos, buja fészek,
    és egy nagy arckép lankatag,
    de szinte kihivó szeme valami részeg,
    vad szerelemre vallanak,

    rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
    pokoli csókokkal teli,
    hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
    a bünt kedvtellten nézdeli.

    Pedig ha elegáns soványságát e hullán
    nézed a vállnak, és futó
    vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
    akár egy izgatott kigyó,

    láthatod, hogy milyen ifju még! – Béna lelkét
    s unalma-nyűtt érzékeit
    a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
    alig nyitotta meg nekik?

    A vad himnek, akit nyugtatni eleven még
    legforróbb csókod sem tudott,
    igy koronázta meg vágyai végtelenjét
    engedelmes, halott husod?

    Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
    merev hajaddal, szörnyü fej,
    ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
    utolsó csókjait? felelj!

    – Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
    tömeg és kandi hivatal
    szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
    sirodban, mely semmitse vall;

    Szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
    formád kisérti álmait;
    s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
    hű lesz tehozzád a sirig!


  • Charles Baudelaire: Kárhozott asszonyok

    (Delphine és Hippolita)

    Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
    mig lámpák illatos, halovány fénye dől,
    Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
    mely élte függönyét most lebbentette föl.

    Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
    fiatalsága tünt egének messzijét,
    mint fáradt utazó forditja sirva vissza
    a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

    Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
    a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
    s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
    kényes szépségének bús szolgálója mind.

    Lábánál hangtalan – még rajta kéje láza –
    Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
    erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
    melyet fogaival jegyzett magának el.

    Térdein az erős szépség a gyenge mellett
    diadala borát issza gőggel teli,
    s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsú termet
    édes köszönetét lankatag szürcsöli.

    Keresi halovány áldozata szemében
    a néma éneket, melyet a kéj dalol,
    a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
    lassan dereng elő a szempillák alól.

    – »Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
    Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
    hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
    hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

    Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
    nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
    de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
    szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

    Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
    úton ökörfogat megy kimélettelen…
    Szivem, Hippolitám, forditsd felém az arcod
    te egész mindenem! te édes-egy felem!

    Forditsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
    csak egy tekinteted isteni balzsamát:
    és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
    oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«

    S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolita:
    »Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
    de, Delphine, szivemet valami elszoritja,
    akár egy végzetes tivornya reggelén.

    Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
    s fekete fantomok zilált bataillonát,
    amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
    véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

    Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
    mily titkos, ritka bünt követtünk el ma itt?
    Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!’-nak,
    és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

    Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
    lelkem nővére, kit örökre szeretek,
    szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángu máglyám,
    és a pokol nekem teveled kezdetett!«

    Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
    s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
    a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
    – »Poklot a szerelem előtt ki emleget?

    Örökös átok a hasztalan álmodóra,
    kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
    mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
    a szerelembe is erényt és bünt kevert!

    Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
    keverni misztikus összhangba szüntelen,
    az olyan sohasem heviti béna testét
    a vörös nap tüzén, amely a szerelem!

    Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
    kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
    borzalommal teli hozod majd vissza kényes
    lelked és meggyötört kebleidet nekem…

    Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« –
    mondta, s a gyermek igy kiálta rá naiv
    fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyilni látom!
    magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

    Oly mély ez mint az ür, és úgy ég mint a vulkán.
    Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
    az ádáz Furia szörnyü szomját eloltván,
    ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

    Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
    nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
    Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
    s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét.«

    – Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
    szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
    s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
    mely nem égből ered, kinban forogjatok,

    és korbácsolva, más bünökkel, összevissza,
    vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
    őrjöngő lelketek semmise csillapitsa;
    kéjeitek közül keljen a büntetés!

    Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
    melynek résein át miazmás permeteg
    szivárog, különös fényjátékban lobogva,
    s iszonyu illatát beissza testetek.

    Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
    bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
    s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
    csavarja husotok vén lobogó gyanánt.

    Távol az eleven világtól, elitélve,
    bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
    a bennetek levő végtelentől kisérve,
    óh szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!


  • Charles Baudelaire: Léthe

    Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
    imádott tigris, édes arcu rém;
    hadd markolom ez illatos sörény
    sürüjét, melyhez nyulni szinte félek;
    hadd temetem be fájdalmas fejem
    szoknyáid parfümittas vánkosába,
    s mint szétzuzott virág, árassza kába
    utóizét az elhunyt szerelem.

    Aludni, haj! aludni és nem élni!
    a halálédes álom csábja vonz.
    Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
    csókkal befenni s semmitől se félni!
    Hogy elcsititsa fáradt sóhajom,
    nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
    csókjaidban hatalmas Léthe árad,
    s a feledés lakozik ajkadon.

    Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
    s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
    hős vértanú, ártatlan elitélt,
    kinek buzgalma szítja kinja lángját,
    és szívom, mint ki mérget tudva szív,
    mézédes bürkét, mérgezett virágát
    dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
    s amelyben sohasem volt zárva szív.


  • Charles Baudelaire: A szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem;
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj a hanyag helyhezetben,
    amelyben meglepett a kéj.

    Künn a szökőkút, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe meritettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, mellyet hően
    a gyönyörök villáma gyujt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.

    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bús bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét.

    Te, kit oly széppé tesz, az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.

    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét…


  • Charles Baudelaire: Egy arc igéretei

    Szeretem, sápadt lány, lágyív szemöldököd,
    mely alól éj árad sötéten.
    Szemed sötét, de mit sötét szemed mögött
    olvasok, nem gyász, semmiképen.

    Szemed, mely épen oly szinű, mint hajzatod
    rugalmas hajzatod erdője,
    szemed bágyadtan igy biztat: »Ha akarod,
    plasztikus múzsa szeretője,

    követni vágyaid s reményed csillagát,
    melyet kigyujtott ritka fényünk,
    köldöktől a farig, győződj meg sorra hát,
    hogy mind igaz, amit igérünk!

    Két bronzérmet találsz a mell csúcsaira
    kiszögezve nyulni előre;
    s a drága has alatt, mely bársony és sima
    és barna, mint a hindu bőre,

    prémet lelsz gazdagon, mely mint a dús Hajak
    testvére, sűrűn terped széllyel,
    s époly lágy és tömött, s époly fekete, vak,
    vak éjjel, csillagtalan éjjel!


  • Charles Baudelaire: Egy pogány imája

    Óh ne halkitsad lángod éjre
    hevitsd fel zsibbatag szivem.
    Gyönyör te lelkek kinja, kéje:
    exaudi diva! supplicem.

    Légben eloszló istenasszony,
    láng amely pincénkben lobog,
    kinomon kényed irgalmazzon,
    kinek ércdallal áldozok.

    Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,
    húsból és bársonyból csinált
    álarcot olts, sziréni vértet.
    Vagy a formátlan bor ködében
    nehézkes álmodat kináld.
    Gyönyör! te ruganyos kisértet!