https://verskucko.com

Kategória: Erato

  • Théophile Gautier: Titkos muzeum

    fordította Babits Mihály

    Amikor meztelen faragták
    istennők báját régi kor
    szobrászai, Vénus galambját
    megfosztották tollaitól.

    Vésőjük lenyesé a drága
    pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
    és fészkében a kis madárka
    diderge vedlett-csupaszon.

    Óh nagy pogányok, megbocsátok,
    kik a szerelmet isteni
    rejtelmétől megrabolátok,
    hogy konturt adjatok neki:

    de a mi festőink, levágván
    a gyepet, mellyen Eros ül,
    vásznon utánozzák a márvány
    izlését izléstelenül.

    Pedig soha oly teljesen még
    csupasz az éji mécs előtt
    nem volt keresztény meztelenség,
    mint rég a szép athéni nők.

    Az alvó szőke takarója
    mit rejt? Emeld föl, és feléd
    arany gyapjú kacsint alóla,
    mint Burgundi Fülöpre rég.

    S hová, mikor kezét letartja,
    s drága barna újja nyul,
    ott van a haj, kúszán kihajtva,
    göndör, simithatatlanul.

    Áttetsző, hév szinek királya,
    azért szeretem, Tizián,
    képeden amikor kitárja
    báját a nimfa s kurtizán,

    mivel matt rózsaszínü bőrén,
    mit bibor függönyárny ölel,
    ecseted ha mutatja pőrén,
    egy színfoltot se titkol el.

    Egy selyempamacs ámbraszíne
    bársonyozza a hón alatt
    a kar tövétől mellig íme
    lehajló finom vonalat.

    S az ivor újjak drága hossza
    alatt sarjadni láthatod,
    amellyel Cypris kárpitozza
    dombját naivan, a mohot.

    Dús combjait széttárva Nápoly
    muzeumában Danaé
    láttatja, hogy az aranyzápor
    hogy hull a selymes szőr közé.

    S Flórencben szabadon füröszti,
    világ dacára, ama szép
    Aphrodité, a lába közti
    bozótban drága csöpp kezét.

    De, mester! az a test se volna
    méltatlan rád, akit az én
    gondolám lágyan ringatott ma
    Velence sima zöld vizén.

    S hogy el ne vesszen drága képe,
    engedd meg nékem, nagy öreg,
    hogy palettával lant helyébe
    ma tanitómmá tegyelek!

    Óh mint szeretem látni, lesni,
    hogy szép testén a drága folt
    hogy ölt aranyszint, ha az esti
    rőt fényben minden egybefolyt;

    mintha az alkov szent zugában
    alvó Ámor hajas fejét
    látnám beárnyékozni lágyan
    szép anyja titkos mély ölét.

    A szerelem rejtek gyümölcse
    pihen ott selymes otthonán,
    mint egy megérett ritka körte
    sejtelmes édenkert mohán.

    Óh drága körte, arany alma,
    arany gyapjú, göndör arany,
    melyért Herakles kóborolna
    s hajózna Jázon untalan!

    Gyürüző gyapjas takaródra,
    mit annyi művész lekaszál,
    hulljon ma versem tiszta csókja,
    te édes asszonyi szakáll!

    Az álszent kort, barbár tilalmat,
    s annyi hálátlan hallgatást,
    mindezt, Vénus szent halma, rajtad
    e vers ma megboszúlja, lásd!

  • A hold balladája.

    Musset.

    A hold a barna éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ült, mint a pont az i-n.

    Óh hold? tán cérnán enged
    egy bús kéz föld iránt
    és lenget
    s szemközt s profilba ránt?

    Félszemmel néz az este?
    Vagy egy álcás cherub
    lesve
    és sárga maszkja rút?

    Vagy épp egy lapda lennél?
    S mint egy nincs-lábu pók,
    mennél,
    s gurulsz csak, rest pufók?

    Vagy ócskaság, vagy lom-vas,
    vén óraszerkezet?
    S hogy kongass,
    pokol lesi neszed

    s most is, mig orcád bujdos,
    néz mutatódra s vár:
    a súlyos
    örök kin múl-e már?…

    Vagy féreg rág, tapadva,
    mikor, kormos korong,
    apadva
    véknyulsz, s félhold borong?

    Mi tépte igy föl orcád
    a mult éjjel? Talán
    egy zord ág
    egy szúrós ormu fán?

    És jöttél, mint ki sorvad,
    s megtámasztád fakón
    a szarvad
    a rácsos ablakon…

    Menj, hold haló világa!
    Óh szőke Phébe! Dúlt
    és drága
    tested tengerbe hullt.

    Nem látni már csak arcod,
    s a homlok bús ivén
    a karcot, –
    mily hervadt vagy s mi vén…

    Te voltál rég a berken
    a tegzes égi szűz,
    ki serken
    és karcsu gimet űz?

    Óh, hol a zöld platánfa,
    s a mogyorós berek,
    – Diána! –
    s a vig agársereg?!…

    – Fülelt az éjszín zerge
    széditő szirttetőn:
    zörg-e
    lépted, közelgetőn?

    S riadt a falka, rajta!
    Réten s völgy s halmon át
    hajtva
    a futó lakomát…

    S langy esti szél szállt resten
    lábad hűs vizbe lép…
    s az estben
    egy ifju megles épp…

    Majd lengsz, vak éjbe szállva
    s egy pásztor ajka vár
    s a szájra
    lecsapsz, mint halk madár…

    Óh hold! év évre tellhet,
    de emlékünkbe még
    szerelmed
    im lásd, ifjultan ég!

    Multadtól szépre válva,
    óh légy örökre már
    áldva,
    járj tellve, fogyva bár!

    Még néznek rád kolompos
    nyájak vén őrei,
    mig lompos
    ebük orcádra ri…

    S szeret a bárkás, mig a
    nagy halk faház halad
    ringva
    a tiszta ég alatt…

    S a lányka is, ki zsenge
    bokákkal berken át
    lengve
    dalolgat vig danát…

    S a tenger, láncos medvéd,
    lesvén hűs kék szemed
    kedvét,
    ormótlan ing s remeg…

    És szél s hó idején is,
    ha az est rámborúl,
    im én is
    itt ülök jámborúl

    és nézlek amint épen
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ülsz, mint a pont az i-n.*

    Ha a férj izzad részeg
    ágyban a kéj előtt,
    te nézed
    kaján mosollyal őt.

    Vagy, ha vig nászi éjnek
    nyitva meg a szobát,
    vejének
    a mama kulcsot ád, –

    lábát papucsba tolva
    látod a vőlegényt:
    kioltja
    a pisla gyertyafényt,

    mig, hogy a mennybe jusson,
    a szégyellős leány-
    menyasszony
    diderg a nyoszolyán;

    de ura meg se kérdi
    s döfölni kezdi már
    szegényt, ki
    jajgat és kiabál.

    »Ej«, – szól a férj – »hogy fekszel?
    Én dolgozok, s te nem
    igyekszel
    segiteni, szivem?«

    S megint elkezdi, újra…
    – De mily koboldcsapat
    zavarja,
    hogy vágya lelohad?

    »Ah«, – igy nyög paplanán – »ki
    les ott, ránk tűzve két
    kiváncsi
    gonosz tüzű szemét?«

    Ő az! a hold! – Az éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ül, mint a pont az i-n.

  • Pierre-Jean de Béranger: A szegény varróleány

    fordította Babits Mihály

    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.
    »Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« –
    mondta sokszor – »mily kincset rejt az újjad!
    Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
    a munka megjutalmaz s boldogít.«
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
    s december vacog fűtetlen szobámba,
    és az újjaimat melengetem:
    nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Sok szép úrfi ajándékozna nékem
    gyereket – ki később elveszne éhen!
    Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
    így spórolom meg az éhenhalást.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    S rágondolok közben a péklegényre.
    Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
    Jobban megy, szinte izzik a dolog,
    ha szőrös, nagy testére gondolok.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Vagy eszembe jut múltkor az a halvány
    fiú, ki itt jött el az ablak alján:
    nem látott engem, nem gondolkozott,
    falhoz se fordult, kigombolkozott.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
    ha magát nem csiklandaná meg olykor,
    nehogy a világ őt nevesse ki –
    csak a csuklója fárad el neki!
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

  • Heinrich Heine: Énekek éneke

    fordította Babits Mihály

    Az asszony teste költemény,
    mit különös ihletésben
    írt be a természet csodás
    emlékkönyvébe az Isten.

    Igen! az ihlet szállta meg
    s ringatta teremtő lázba,
    s a merev, lázadó anyagot
    művészileg leigázta.

    Valóban, énekek-éneke
    az édes asszonyi forma,
    és mintha minden karcsú tag új
    csodás-szavú versszaka volna.

    Óh milyen isteni eszme ez,
    a fehér nyak – hattyú-ringás!
    hol a fürtös főgondolat,
    a büszke fejecske, hintáz.

    Két bimbó epigrammái élt
    varázsol a mell csúcsára
    s mily édes köztük a szigorú
    sormetszet harmóniája!

    De leginkább plasztikus hatást
    a csípők stílusa ér el,
    s a közbevetett helyecske se rossz
    a fügefalevéllel.

    S nemcsak elvont poéma ez:
    húsa-vére van a dalnak,
    keze-lába van; csókol, nevet,
    s csengőn rímenek az ajkak.

    Valódi költészet lehel itt!
    Báj minden fordulatban!
    S a dalnak s nőnek homlokán
    a tökélynek bélyege rajt van.

    Dicsérlek téged, óh uram,
    s előtted a porba hajlok:
    mi mind csak kontárok vagyunk
    melletted, mennyei dalnok!

    Dalodnak szépségeibe
    hadd merülök áhítattal:
    tanulmányozni nem szűnök azt
    sem éjszaka, se nappal.

    Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
    az időt is szánva mástól,
    s lábszáram egyre vékonyodik
    a sok-sok tanulástól.

  • Christian Günther: Nászdal

    fordította Babits Mihály

    Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
    forrón lihegő sötét öled,
    míg büszke combjaid felett
    az irigy vén hold is kibékül!

    Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
    s ezer csillagszemét reánk
    fordítja a nagy éj vidáman…
    – Add csókod innom, s én a kéjek
    mustjával áldozok tenéked
    a szűziesség templomában.

  • Henri Cantel: Egy fiatal leányhoz

    fordította Babits Mihály

    Az ágyban aludtam, hol máskor holdas éjben
    te szoktad, szűzi lány, lezárni kék szemed:
    s mely testedhez tapadt, az ittas gyolcsfehérben
    izzó parázs gyanánt csavartam testemet.

    Haraptam vánkosod… ajkad nyomát reméltem
    harapni… óh kiért nem szánnám vesztemet!
    S szemérmesen dugott térded ízét a térdem
    a hűvös paplanon égve érezte meg.

    És jött az álom, és – mit hallva is húzódnál –
    megjelentél nekem, óh fehér Éva-lány,
    (kit egy szó elpirít, egy csók megöl talán…)
    De álmom több vala a szóknál és a csóknál…

    Vad kéjben, tiszta szűz, így lettél az enyém,
    míg szűzi ágyadon magam feküdtem én!

  • G. A. Bürger: Szerelmes ifjú estfantáziája

    fordította Babits Mihály

    Puha párnáin elterülve,
    szívét bú és gond nem lepi,
    a mézbortól elszenderülve,
    mit álomisten nyújt neki,
    – zsongó dallal ringatta enyhe
    nyugalomba a csalogány –:
    alszik szívem szelíd szerelme,
    Adonide, a drága lány.

    Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
    röpülj ágyához, érd el őt;
    mint fája derekát a repkény,
    fond át az alvó égi nőt!
    Merülj a túlédes gyönyörbe,
    ízleld s részegülj italán,
    mit nappal megtilt és örökre
    – óh jaj, örökre! – tilt talán.

    Ah, hallom, gyöngéden lehellő
    sóhaj kél ajkai közül,
    mint tavaszi fák közt a szellő
    friss lombon át zenét ha szűr;
    ah, már piheg hókeble, látom!
    és kéjesen nyög fel a mell:
    méh döngicsél? szél zeng a nádon?
    hűs szél, mely játszva lebben el?

    Végigomolva – óh be pajzán
    fényt hint reá a holdvilág!
    Mosolygva nyílik szende arcán
    az egészség, piros virág.
    Két karja széttárul alattam,
    mintha forrón ölelne át
    engem, kinek haj! gondolatban
    s álomban adja csak magát.

    Térj vissza most a kéjes ágyról,
    lelkem! elég volt, óh elég!
    Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
    megöl, és szárnyad máris ég.
    Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
    Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
    Csapj át fölöttem, égi hullám!
    óh égek, égek! olts el, olts!

  • Goethe: A napló

    fordította Babits Mihály

    Addig halljuk, míg utoljára hisszük,
    hogy az emberszív mindörökre rejtvény,
    s bárhogy csűrjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
    egyformán gyarló pogány és keresztény;
    jobb ha kezet szorítunk s nem keressük
    szentek erényét, rideg tanra lesvén:
    ha győz is rajtunk olykor a kísértés,
    még az erkölcsre nem halálos sértés.

    Világi üzlet egyszer hosszú útban
    távol marasztott kedvesem szemétül,
    de akármennyit nyertem és tanultam,
    mindenről ő jutott eszembe végül,
    és tűzpontokkal gyúlva drága multam,
    mint csillagoktul esti ég ha szépül,
    lőn nékem minden esemény, ha tollat
    ragadtam, őrá egy szép új hasonlat.

    Sietnék vissza már. De jaj, törötten
    kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
    már a viszontlátáson kéjelegtem,
    s most tűrni kell, s alkudni a paraszttal!
    Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
    mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,
    sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.
    Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.

    (… hosszú elbeszélő rész a vendégfogadóban, a lány közeledésével, a belső vívódással, a vágy és a hűség tusájával…)

    És már a kakas szól. A lány kisurran
    paplan alól, s fűzőjét kezdi fűzni.
    Szeme bámulva és hökkenve pillan,
    s majd földre csügg; s amint távozva szűzi
    teste utolszor még elémbe villan,
    szép tagjait tekintetem megőrzi.

    De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
    régi szépemhez röpít vissza gyorsan.

    S mivel minden költői alkotásnak
    szokott igénye a komoly tanulság,
    hódolok én is e kedvelt szokásnak,
    komoly versemnek igyen adva kulcsát:
    Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
    e föld útjain, melyek olyan furcsák:
    a kötelesség ellenáll s hatalmas:
    de csak szerelem lehet diadalmas!

  • Goethe: Római elégia

    fordította Babits Mihály

    Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!
    Mily jól értem a múlt és a jelen szavait!
    Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi
    írók könyveiben keresek új örömöt.

    Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:
    fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.
    S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek
    formáit, s kezem a karcsú csípőn lesuhan?

    Így értem meg a márványt, szellemem összehasonlít,
    lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!
    Így ha nehány órát ellopna napomból a kedves,
    éjjeli órákkal kártalanít pazarul.

    S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,
    s míg ő szunnyad, ezer gondolatot szövök én.
    Sok versem született így édes oldala mellett
    és a hexameter ütemeit remegő

    újjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő,
    s halk lélekzete, míg szívemig ért, zene lett.
    Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők
    éjeit álmodván vissza, magában örült.

  • André Chénier: Éjjeli vendégség

    fordította Babits Mihály

    Szóval, – Glycéra fog ma bennünket fogadni?
    s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
    és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
    sarkantyúja, s a vágy előtte nem alél?

    és huga, akinek szép énekét csodálják,
    hangjával fogja majd kísérni vad gitárját?
    Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
    kinek a melle oly kemény és csillogó?

    Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
    félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
    bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
    nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.

    Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni…
    De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
    Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
    ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?

    Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyű zsarnok:
    hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
    vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
    aki fülembe súg, vígan nevetve rám,

    ő látja – s kész a könny, a korholás, a kétség;
    egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyű vétség.
    Mit mondjak? bosszúja a tettekig fajul.
    Képes megverni. S én azt színlelem vadul,

    hogy én is megverem – de olyan könnyű kézzel,
    hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
    mert szerelem-csatán erős a karja csak,
    s még a hangján se bír csúfítani a harag.

    Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
    dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
    Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
    a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?

    Inkább kívánom én a vad szavak özönjét,
    vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
    vadul vádolni vagy csitítani a csatát,
    és megbocsátani, s kérni bocsánatát…

    De mi ez? Juliát hallom már – friss kacajhang.
    Lépjünk be! – Óh víg éj! vad mámor, buja barlang!
    Hány drága mell húsát dagasztja lágy nyomás!
    s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!

    Hány szép test, mely takart, varázsait kitárja!
    Hiszem, a Szajna is, ha víg zajunk bejárja
    visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
    s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,

    ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
    kétannyi csókot ád túl-ifjú hitvesének.