https://verskucko.com

Kategória: Erato

  • André Chénier: Egy ifjú panasza

    fordította Babits Mihály

    Ő szép volt s nagy leány – én kicsi, gyönge gyermek;
    ajka mosolygva hítt, csalogatott: »ölelj meg«
    Térdére állított, és ártatlan kezem
    tapintva dús haját, lágy arcait, selyem

    keblét, ha néha tán tovább ment, túlmerészül,
    enyelgő-kedvesen paskolt meg büntetésül.
    Különösen, ha sok udvarlója irigy
    szemmel vizsgálta őt, szokott játszani így.

    Hányszor (óh jaj, de mit érez ily kis legényke?)
    csókolta arcom és ajkam, ahol csak érte!
    S ezt látva szólt a bús, mohó szemű sereg:
    »Óh tékozolt gyönyör! túl-boldog kisgyerek!«

  • Ch. Bovie: A fiúk szíve

    fordította Babits Mihály

    A kis Isten, kin az egész világ csügg,
    s ki éjjel, nappal, egyre működik:
    először csak piciny bimbó, virágrügy,
    s dús termést ígér, ha majd elvirít.

    Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
    s hivogató egekbe szállni kész;
    kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
    csörgő: vígan cibálja játszi kéz.

    Tizenhat éves… A selyem gubóból
    szép, csapodár pillangó bújt eléd;
    minden virágra szállni kedve kóbor;
    mint fürge ponty, forgatja víg fejét.

    Kéjek palackja: torkából fehéren
    és fodrosan szökell a drága lé;
    pisztoly, garázda csavargó kezében,
    ki véle tárt ablakokon belő.

    Mikor húsz éves: tűzvész; fölparázsló
    máglya: eleven hús ég lángtaván;
    szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
    hömpölygve zúgó mérges óceán.

    Csatamén, mely kancáját szimatolván
    tombol, nyerít, viháncol és kapál;
    mindent elnyelni akaró oroszlán;
    örökké éhes bőszült kannibál.

    De mikor harminc: kitűnő vadászeb,
    vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
    ki minden vadat puskája alá szed,
    de ólmot, port soha el nem potyáz.

    Madárfogó: jól ismeri a hálót,
    melyet Ámor a bugyogókba rak;
    bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
    a vítt erődbe, s bizton tör falat.

    De negyven évvel e láng tovalebben:
    tiszteljétek a kimerült erőt!
    Öreg fajló már, sokkal kényesebben
    kell gondozni s táplálni, mint előbb.

    Határkő, mely szép múlt után a kétes
    jövőt mutatja; vagy bankár, aki
    bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
    »Kis kölcsönnel lehet még tartani!«

    S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
    mit megráz s földre ejt a gyönge szél;
    ereje nincs, hogy mit ígér, betöltse –
    mint vén csibész, mindig csak szóból él.

    Rokkant harcos: kezében tört a lándzsa;
    kalász: viharban meghajlik konyán;
    gyönyörű múlt derengő délibábja;
    lenyugvó nap az élet alkonyán.

    Hatvan: nagyító kell – szavamra mondom!
    hogy észrevedd; nem e földre való.
    Újabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
    vagy régi hang, beteg és elhaló.

    Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
    szálló madár vet ily árnyat felém;
    végre mikor száz éves: égbe röppen
    és elpihen az istenek ölén.

  • Ch. Bovie: A lányok szíve

    fordította Babits Mihály

    Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
    mint rózsa szirma, frissek, édesek:
    ártatlanul mohó szemedbe tárják
    azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.

    E kis szívet csiszolja majd az élet
    drágakővé a dús csipkék alatt;
    ma még csak álom, isteni ígéret,
    vázlatos kép és hamvas árnyalat.

    A szív nő; tizenhat éves korára
    spleen fogja el: minden nap oly sivár!
    Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
    szakértő kertész gondjaira vár;

    a szerelem illatos csókra, bársony
    levélkékkel bolyhozva könnyedén;
    láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
    ovális kagyló; drága gyöngyedény.

    Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
    mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
    hosszú sorban s alázattal sietnek
    áldozni ifjú s vén zarándokok;

    sivatag, melybe ég szórja a mannát;
    mélyút, mit játszva tört át Cupido;
    boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
    varázsos éden; bíborpartú tó.

    De mikor harminc: lángoló barázda,
    lüktetve izzó láva önti el;
    embervért szomjazó tigris: garázda
    kedve örök orgiát ünnepel;

    szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
    kígyó, melynek ölelése halál;
    Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
    varázskapu, mely mindig nyitva áll.

    S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
    s a nagy magányba buját sírja szét;
    szent rejtekét készségesen kitárja,
    hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

    bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
    sürög-forog és udvarol szegény;
    – de kinek kell az eltört ócska váza,
    az elfelejtett, régi, rossz regény?

    És mire ötven: nagy fekete flastrom;
    mint kerékvágás, száraz és öreg;
    ráncosképű apáca, ki a klastrom
    számára alamizsnát gyűjtöget.

    Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
    beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
    nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
    használhatatlan, vén egérfogó.

    Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
    nem is izgul e dohos pergament;
    ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
    s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

    kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
    bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
    penészes, málló, ókori maradvány,
    mely csak a múzeumban él tovább.

    – Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
    száz fénybogár ég minden éjszaka;
    a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
    a lidércfények ikercsillaga! –:

    hiszem, hogy él és vándorol a lélek
    s a halállal a szív nem tűnik el:
    minden szív páros lidérclángra ébred
    s a horpadt sírok ormán táncra kel!

  • Voltaire: Felelet a „Szív” című versre

    fordította Babits Mihály

    Bizonyos hölgy, nemes,
    művelt és szellemes
    így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:

    »Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
    a jót, hogy szereti a szívet
    és jó nagy szíve van neki.

    Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
    de még szívemhez szól a szív,
    noha jól érzem én, ha hódoló barátom
    kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
    túlságosan megtisztel engem,
    mert szívem már túlnőtt ezen.

    (Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
    e földön? Mért oly ellentétesen
    van itt elosztva nagyság és kicsinység?
    Úgy volna minden a szívem szerint,
    és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
    hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

    Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
    s szíveket ostromol lelkes orációd,
    s szíveket hódít meg a versed,
    ha szíved adja rá az inspirációt.«

    V

  • Chevalier de Beufflers: A szív

    fordította Babits Mihály

    Minden a szív – mondják a hölgyek –
    szív nélkül szerelem s boldogság nem terem;
    és minden a szívé: veszteség, győzelem –
    de mire gondolnak e hölgyek
    szívről beszélve szüntelen?

    Tünődtem ezen én; – hogy ily döntéshez érjek
    végűl: nem értik ők szószerint a »szivet«,
    hanem csak jámbor és illemes szóval élnek
    a durva szó helyett.

    Pláton a »szív-viszonyt« bár bölcselegve zengi:
    Pláton maga marad és nem hisz néki senki.
    Szerelemről aki bölcselkedik, bolond,
    csak egy törvénye van e drága tudománynak:
    az, mit a természet tár eléd és kimond;
    más oktatóját ne kívánjad.

         És ő kétféle szívet alkotott:  
     külön-külön fiúnak és leánynak.  
     Az emberiség régen elfogyott  
     volna, ha mind egyforma szíve volna:  
           azért adott különbözőt.

    Apáca, márkinő, király, inas, komorna,
    bonc, rabbi, szerzetes, víg cimbora s mogorva
    pap – és a tagadó, ki Istent káromolja:
    mind-mind kapott szívet, vágyót és élvezőt.

         De egynek sem elég a maga szíve,  
     mindegyik még egy másikat kíván.  
           Bolond egy szerszám a szív ám!  
     Sokat játszottam vele tíz-húsz éve  
           (akkor voltam boldog legény)  
           és minden napom, éjem, évem  
           úgy eljátszottam, hogy a szívem  
     a sok játékban elkopott szegény.

  • Giorgio Baffo: Egy verseskönyv elé

    fordította Babits Mihály

    Hölgyeknek és uraknak, mindazoknak,
    akik tudják és látják, hogy mi jó,
    legyen e szerény kompozíció
    ajánlva, minden huncut okosoknak.

    S mert védő kell neki, s protekció,
    mert skrupulusok ellene mozognak,
    a védelmébe helyezem azoknak,
    akik tudják és látják, hogy mi jó.

    Mert nem lesz zord dolog mit benne mondok,
    senkit sem támad, senkit sem bírál,
    sem Isten nem lesz tárgya, sem király:

    hanem csupa vidám, szép drága jók,
    s természetesek, mint: csípők és combok,
    emlők, hasak, és láb között valók.

  • La Fontaine: A csíptető

    fordította Babits Mihály

    Megfogadtam, hogy többet nem beszélek
    apácákról. Hisz már ugyis tele
    velük minden írásom. Szinte félek,
    az olvasó is elfárad bele.

    Minden hősnőm apácafőkötőben,
    muzsám apácafőkötőt visel,
    apácáinkat száz mesébe szőttem,
    s habár még százat mondhatnék is el

    szerelmeikrül – mert a szerelemnek
    nagy menetében első sorba mennek –
    vagy még ezer hamis históriát,
    amennyit le nem írna tíz diák,

    elég volt, s ez lesz utolsó, ígérem.
    Egy szőke fiú egyszer, nagy ledéren,
    mivel apáca-szeretőt talált,
    lányruhát vett föl, s a klastromba állt.

    Bajusztalan fiú volt, tejes arcú,
    egész gyermek még, és lány-módra karcsú.
    Colette nővér! ez lett az új neve.
    S a kis Colettet dédelgette Ágnes,
    nem vélve, hogy mily drága mulatság lesz…
    amíg egyszer csak megszűkült öve.

    No volt is a zárdába lárma, botrány,
    meglátva egy váratlan csecsemőt.
    Egymás fülébe vihogott a sok lány:
    »Ez a kis gomba lám, hogy idenőtt!«

    Honnan jött? Tán csak nem pottyant az égbül?
    És a főnöknő vad haragba kékül:
    így beszennyezni ezt a szent tanyát!
    Előbb karcerba vetik a mamát,
    azután kezdik a papát keresni.

    Hogy jöhetett be? Mellyik oldalon?
    Magas fal, dupla rács, és nagy torony…
    ablak, amin alig lehet belesni…
    »Tán lányruhában jött be a betyár« –
    szólt a főnöknő – »s juhaink sorában
    egy ifjú farkas báránybőrbe jár.

    Nos… levetkezünk, mentül szaporábban
    mindannyian – nincs semmi irgalom:
    az igazságot tudni akarom!«

    Ki volt jobban lesújtva zavarában,
    mint a hamis bárányka! Semmi mód
    nem látszott kettészelni a csomót.
    Kihez, mihez forduljon nagy bajában,
    hogy ebből a csávából mentse ki?
    A szükség végre megsugott neki
    egy egyszerű módot, lekötni szépen…
    lekötni… mit? Nos, ez a huncut épen.

    Hogy mondjam el? Hogy írjam ezt körül?
    Lekötni azt… minek a nő örül.
    Lekötni, nehogy áruló lehessen,
    vékony cérnával, lapossan, ügyessen…
    És lekötötte, míg oly sima lett,
    mint az apácák combjai felett.

    De cérna vagy selyemfonál, ha vékony,
    Úristen! szakadékony, pattanékony:
    szentet köss így le, vagy angyalokat,
    s hozz elibük húsz ifjú zárdalánykát,
    mint ott – kik minden köntösük lehányták –
    s félek, a cérna mégis elszakad.

    Képzelhetik! Oly ritka, büszke bájak
    jöttek ott napvilágra! Melegebb
    földeknek napja láthat ilyeket
    szabadon – boldog, buja, messze tájak
    láthatnak tán ilyeket szabadon,
    vagy Hellasz hajdan… Éden… mit tudom?

    A főnöknő föltette csíptetőjét,
    hogy jól megvizsgálhassa az ügyet.
    Jelt ad, s húsz ifjú nővér lép előrébb
    (az élet fáján gyenge szép rügyek),
    oly toalettben, melyet láthatólag
    nem a klastromnak szabója szabott.

    Gondolhatják, az ifjú lánycsalónak
    ez a látvány mily kínokat adott!
    Hogyisne! bokros liliomtagok
    bokroztak föl előtte, telt arányok;
    keblet mutattak, dús csípőt, a lányok –
    csak ő takarta mellét érthető
    okokból, szegény, balga szerető!

    Bár mást is! – de már nincs ami megója,
    a masinának működött rugója
    s kiugrott, mint a puszták vad csikója,
    a főnöknő szemébe – csíptető
    messze röpült a padlón – visszahökkent
    a főnöknő, majd hátra nem bukott.

    Bolond csikó! Ilyen nagyot rugott!
    De erre már a klastrom összeröffent
    s a főnöknőben gyúlt szörnyű harag.
    Hamar kapitulumot tartanak
    s az ifjú farkast vén juhok kezére
    bízzák büntetni. E vének pedig

    az udvar közepére cipelik,
    miként meghagyta csapatuk vezére,
    s odaállítják egy nagy törzs elé,
    de a hátsó felével kifelé,
    s bilincset vonva lábára, kezére,
    elszéledtek, otthagyva a legényt

    a pellengéren, tűnődve, miként
    lakoljon a gazember; s míg az egyik
    összeszedett minden seprőt, botot,
    a másik szent korbácsokért futott
    (miket vezeklésül használtak eddig);
    a harmadiknak cellák kulcsa csörgött

    kezében, miket a gyanúsított
    ifjabb hölgyekre duplán fordított:
    elég az, hogy mind elvivé az ördög,
    pártfogolván a rajtért huncutot.

    És lám, jön egy molnárlegény az utcán,
    zömök fiú, lányok után futó,
    kártyázni, inni, … jól tudó,
    meglátja és szól: »Ej öcsém, de furcsán
    kötöttek itt le! Szép szent, mondhatom!
    Mi bűnért bűnhődsz e szégyenpadon?

    Tán valamelyik ifjabb zárdalánykán
    követtél el erőszakot? No lám, lám…
    Mondd, jól esett? Csinos volt? Érdemes?
    Látom, vidám fiú vagy és szemes:
    no félhet is bármely apáca tőled!…«

    S amaz felelt: »Jaj, ép ellenkezőleg:
    hiába kérték ők szerelmemet,
    azért ütöttek és karmolva téptek,
    és a fához kötöztek engemet.
    Nem mertem tenni ily szörnyű vétket,
    s nem mernék, bár aranyat oly nagyot
    adnának érte, mint magam vagyok.«

    Nevet a molnár, és többre se várva
    feloldja őt és így szól: »Ostoba!
    Még ily szentet nem láttam soha!
    A mi papunk bezzeg nem így csinálna.
    No fuss hamar, hagyj engem itt helyedbe:
    én nem leszek mindjárt úgy megijedve

    pár apácától, mint te, bús legény;
    csak jöjjenek! elbánok velük én!«
    Amaz kétszer se mondatá magának.
    És most a molnár fordult be a fának.
    Odakötözte jól és elszaladt.

    Nos, ezalatt jön ám nagy sorban az apáca-had.
    Csakhogy ezúttal nincsen gyertya nála,
    hanem bot s korbács. – S a molnárlegényt
    körülállják és páholják szegényt,
    míg az kétségbeesve kiabálja:
    »Csalódnak, hölgyek! Nézzenek meg engem!

    Ne véljék bennem azt az ostobát!
    Hadd fusson ő! Próbáljanak meg engem,
    és csodát fognak látni majd, csodát!
    Egynéhány szép nő nem riaszt meg engem!
    Csak a korbáccsal ne verjenek engem!
    Megteszek minden tőlem tellhetőt…«

    »Hát ez a bolond megint mit beszél itt?« –
    tűnődtek a fogatlan zárdanénik –
    »Nem te kerestél nálunk szeretőt?
    Nem te vagy, aki gyereket csináltál?…
    Annál rosszabb neked, hogy ideálltál!«…

    És záporeső módra verik őt…
    Hiába nyögi: »Hölgyeim… bocsánat…
    megteszek minden… tőlem tellhetőt…«

    Öszvére akközt a lisztes komának
    kényelmesen legel az út gyepén –
    s odakacsint, hogy jajgat a szegény…

  • La Fontaine: Jancsi úr gyűrűje

    Rabelais meséje, fordította Babits Mihály

    Vén napjaira Jancsi úr
    fiatal nőt hozott a házba.
    No főtt is irgalmatlanul
    feje szegénynek gondba-lázba!

    Bábika (így hítták a lányt)
    csinos, derék, jószőrű lány volt,
    birólány, hát sokat kívánt,
    s a szerelemben csupa láng volt.

    Volt mit törődni a komának,
    hogy ne legyen fölszarvazott:
    szerelmes versek és románok
    helyett olvasni asszonyának
    csak erkölcsös mesét hozott,
    és tartott erkölcsös beszédet,
    szidta a sok tágszívű szépet,
    sok romlott híut és kacért,
    amint csak a torkán kifért.

    De az asszonyka nem szerette
    a morált s prédikációt,
    nem tűrte az orációt,
    ám az udvarlást jól bevette.
    Így lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
    annyira félt a csúfolóktól,
    inkább kívánta a halált;
    de volt néhány jó perc is olykor,
    amikor megnyugvást talált.

    Egy éjjel, melyet jól betöltött
    gyomorral Bábi mellett töltött
    (étel-itallal jóllakott
    s aztán kedvére hortyogott),
    álmában megjelent az ördög,
    s újjára egy gyűrűt dugott,
    és mondta: »Látom a keserved,
    mely tőled minden nyugtot elvett,
    s az nálam irgalomra lelt:
    vedd e gyűrűt és jól viseld.

    Míg újjadról nem fog leesni,
    az, ami aggódásba ejt,
    tudtod nélkül nem fog megesni.«

    »Hogy háláljam meg? Nagy öröm!« –
    mondta Jancsi úr bölcs szavakkal –
    »Isten fizesse meg kamattal;
    irgalmas atyám, köszönöm!«

    És az örömtől fölriasztva
    s fölnyitva kissé szemeit,
    hogy hol találta Jancsi gazda
    dugva az újját – sejthetik.

  • Alexis Piron: A szép combok

    fordította Babits Mihály

    Colin, akit bolond szerelme
    egész megbűvöl s elvakít,
    vizsgálta egy nap kedvetellve
    Rózája márvány combjait.

    Egyszer a bal, másszor a jobb comb:
    melyik szebb rajz, melyik nagyobb gond?
    „Nem is tudom… Szívem oly kétségek kinozzák:
    egyforma szép a két comb és a láb!”

    »Barátom« – szólt a nő – »ne késs tovább:
    jere: a kettő közt van az igazság!«

  • Earl of Rochester: Találós mese

    fordította Babits Mihály

    Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
    Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
    A szép Corinna mellettem hever,
    s a kezem játszik – találd el, mivel!

    Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
    Szeretni és nem mondani valók!
    Szent készülődés… percet perc söpör…
    míg elalélunk – tudod már, mitől!

    Amikor föltakartam, elpirúlt;
    Először: harcolt, aztán: rámborúlt
    s már maga kérte, hogy játsszak vele
    s még és még vágyott – jól láttam, mire!

    De jaj! heves tűz hamarább elég,
    Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
    A mi kéjünk is hamar véget ért
    s már nem folytattam – ne kérdezd, miért!