fordította Babits Mihály
Colin, akit bolond szerelme
egész megbűvöl s elvakít,
vizsgálta egy nap kedvetellve
Rózája márvány combjait.
Egyszer a bal, másszor a jobb comb:
melyik szebb rajz, melyik nagyobb gond?
„Nem is tudom… Szívem oly kétségek kinozzák:
egyforma szép a két comb és a láb!”
»Barátom« – szólt a nő – »ne késs tovább:
jere: a kettő közt van az igazság!«
fordította Babits Mihály
Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
A szép Corinna mellettem hever,
s a kezem játszik – találd el, mivel!
Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
Szeretni és nem mondani valók!
Szent készülődés… percet perc söpör…
míg elalélunk – tudod már, mitől!
Amikor föltakartam, elpirúlt;
Először: harcolt, aztán: rámborúlt
s már maga kérte, hogy játsszak vele
s még és még vágyott – jól láttam, mire!
De jaj! heves tűz hamarább elég,
Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
A mi kéjünk is hamar véget ért
s már nem folytattam – ne kérdezd, miért!
fordította Babits Mihály
A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
mely, mint a hernyó rózsaillatot,
szennyezi bimbós neved örömét!
s bűnöd mily édességbe iktatod!
A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
trágár híreknek szórja fűszerét,
nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
neveddel megszentelve rosszhírét.
Óh mily csodás lakása lett a boldog
bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
hol szépség fátyla fedi el a foltot,
s minden gyönyör lesz, ami látható!
Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!
fordította Babits Mihály
Lányarcot festett néked ős kezével,
vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
de nincsen benned csalfa női lengés.
Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
s megaranyozza mind, amire nézel,
ki férfialakoddal asszonyálmot
és férfiszemet egyenlőn igézel.
S talán először asszonytestre szánta
Természet-asszony, – de belészeretve
ébredő formád fiúvá kivánta
vágyam számára hasztalan keretbe.
Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!
fordította Babits Mihály
Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
mint árva kandúr, űzekedve járjak.
De ha megöl majd a szerelmi bánat,
vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
és megenyhítem rajtad szomju számat.
Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
beléd hatolok én, buja kisértet,
s teherbe ejtem büszke testedet.
Én be fogom mocskolni félve féltett
szűzességed, s úgy fogok lubickolni
hasadon, mint ki máshoz sohse értett.
S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
papocska: engem el nem űz! miattam
papolhat, hogyha kedve van papolni.
»Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.
S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
mely tested kincse, mint kutya a csonton:
megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!
Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
hogy mihamarább ágyadban legyek már,
s belédhatoljak ama féltett ponton.
De ha magad tán meggondolnád; megvár
imádód még, hogy reggelig felelhess;
holnap reggelre én halott leszek már.
No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)
Különös és vad pózokra kapatlak,
hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
ha egy tükörkép megmutat magadnak.
Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
kedvemre inkább megölelnél akkor.
De nincs más hátra, mint magam megölni:
megbosszúlván mit vétettél irántam,
úgy fogok tested szentélyébe törni!
Minden ruhádat eltépem, lehántom,
de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
ha akonámat hordódból kirántom,
ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
és akkor nézheted majd azt a poklot,
mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,
s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
és minden varázst rólad föl nem oldok:
S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
hogy szellememtől megszállott maradj,
légy vágyaimmal szemben engedelmes,
és minden makacskodást abbahagyj:
mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
és minden szoknyád és inged letépem!
fordította Babits Mihály
Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
farod tövét, s a kéjek völgyes fészkét –
Látvány amelytől dagad minden érzék!
Fészek mely méltó, hogy Édent idézzem!
S míg ennyi csábon szemem égve néz szét,
s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
hasam alatt a szent szerelmi készség.
Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
vad gyönyöröm alatt zuzódni széjjel!
Gyere már! Ördög bujjon vén anyádba!
»Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.
Óh nincs, ki többre vágyna
s kevésbbé elégedne meg csekéllyel,
mint én! – Jerünk már, lubickolni, ágyba!«
fordította Babits Mihály
A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!
Vigan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe! –
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirúl belé a szám.
S tréfás-kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.
Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott: óh hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán!
fordította Babits Mihály
Csúf és kurta a Teljesűlés kéje;
megvolt, s törve sohajtasz: „Kár, hogy megvolt!”
Kedvesem, ne siessünk, mint a barmok,
vágyainkát a Pillanatba ölni:
mert ellankad a tűz, elvész az érzés.
Inkább végtelen – így, így! – ünnepelvén
nyujtsuk a boldog heverést s a csókot!
Így majd semmi csömör nem ér el, semmi
lankadás; gyönyörünk volt, van, lesz, mindig
újra kezdődik, soha sincsen vége…
fordította Babits Mihály
Törvényes hitvesre tekints mint fix fizetésre:
nem jó volna csupán élned a fixum után!
fordította Babits Mihály
Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.
„Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.
fordította Babits Mihály
Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.
Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”
Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.
Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
amint Menelaos ágya közül kiszökött.
S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
a csupasz istennőt meztelenül ölelé.
Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
rózsákat karodon mély harapás sebe fest.
Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
de te itasd szemem a buja látás drága borával,
míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.
Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
csókosan élvezik át isteni életüket.
Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,
és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
száraz medrében hagyva halott halait,
mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!
Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
koldus is isten lesz isteni karjaiban!
S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
Ádria nem verné harcosaink tetemeit,
s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
nem sértette vidám örömeim pohara.
Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
sárgúló levelek úsznak a váza vizén!
Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
döngve becsapja talán érckapuját a halál.
