https://verskucko.com

Kategória: Erato

  • Meleagrosz: A megtérő hajnalhoz

    fordította Babits Mihály

    Ó, nyomorult hajnal! hol késel most, amikor más
    öleli Démót, s más élvez a paplan alatt?

    Hej, mikor én vígadtam ölén, be sietve dobáltad
    rám kárörvendő gúnymosolyod nyilait!

  • Philodémosz: A görög antológiából

    fordította Babits Mihály

    Ó, láb, ó, lábszár, s amikért elzülleni nem kár,
    ó, comb, ó, lágyék, tompora s gömbölyű far!
    Ó váll, ó, emlők, s te megejtő karcsú nyak íve,
    ó gyönyörű két kéz! ó, szemek, őrületem!

    Ó, buja mozdulatok s szájt szájrafűző buja nyelvek
    csókjai, ó, ideget fölkavaró buja hang!
    Nem görög asszony szült, Flórám, és nem dalolod bár
    Sapphót – Perseus is hindu leányt szeretett!

  • Anakreón: Szüret

    fordította Babits Mihály

    A sötétbogyóju szőllőt
    kosarakba gyüjtve vállon
    viszik ifjak és leányok;
    de a kádba öntve már csak
    a legény tiporja vígan
    locsogó musttá a fürtöt;
    kiabál s dicséri Bacchost
    vidám taposó-dalokkal,
    amikor csobogni hallja
    a toroknak kedves újbort,
    amiből vének ha isznak,
    remegő bokájuk ugrál
    s lobog ősz hajuk a táncban.

    A szerelmes ifju árnyas
    lugasok hüsébe surran,
    hol a karcsutestü lányka
    pihen, és mig alszik, esdve
    csalogatja már előre
    élvezni a hitves-ágyat.
    De ha az szavára nem hajt,
    leszorítja, kényszeríti:
    fiatalság, csintalanság,
    ez a bor gonosz hatalma!

  • Babits Mihály: Énekek éneke

    Salamon király könyvéből

    Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
    tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

    Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
    a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

    Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze;
    Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése,
    Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
    karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

    Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
    nyakad mint a karcsu torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

    Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
    fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

    Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
    szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

    Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
    mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

    No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák,
    már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.
    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó husod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégitetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    1944

    Erato

  • József Attila: FIATAL ASSZONYOK ÉNEKE

    Pihés, huncut, görbe állunk,
    formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
    meg a szemünk, meg a szánk.

    Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, főzünk
    s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
    fényesedik fonatja.

    Kelleti magát a szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
    jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
    lobogtatja.

    Takarítunk, törülgetünk, a hajunkat kontyba kötjük,
    lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.

    Hűs derekunk hintázása, karunk-farunk hullámzása,
    mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek
    sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.

    Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk,
    ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
    egész éjjel ölelgetjük
    s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.

    1. júl.–aug.

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük
    nagyon sajnálom, Asszonyom
    de ha nem kellek szeretőnek
    egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    szónoki hévvel mond Kegyed,
    hogy meggyötört szegény szívének
    legjobb barátja én legyek.

    Legjobb barát! Szavamra mondom
    megtisztelő egy hivatal
    de nem vagyok hozzá elég vén
    s ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat
    lángol, vakít, hevít, ragyog
    hát hogyne szomjaznám a csókját
    én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is
    legyen a tisztelt lelke másé
    nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja
    kivel csevegni élvezet
    de ez az őrült, ez a mamlasz
    ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis
    és az enyém csak ami tény
    ő oldja meg a problémákat
    a ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan Önnek
    kétségbe kérem nem vonom
    de annak, hogy megértsük egymást
    csak egy a módja Asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
    rosszat is, jót is osztogat
    rosszabb erkölcsöket Kegyednek
    vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)

    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzü Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…