https://verskucko.com

Címke: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Szívem falán

    Szívem falán a gond sötétlik,
    Egy árny a hófehér falon:
    Óh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstre válik,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész
    S a szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magadba nem fogad
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

    Forrás: DIA — PIM

  • Heltai Jenő: A néma levente – Zilia monológja

    Örömöd, keserved,
    Mindazt, mi benned vágy és gondolat,
    Álom, harag, reménység, tréfa, gond,
    Magadba fojtsd a három év alatt,
    Némán viseld, és senkinek se mondd!
    Mikor nevetnél vagy jajongva sírnál,
    Légy néma, mint a börtön éje,
    Mint elhagyott kút moha-lepte mélye,
    Légy néma mindig! Némább légy a sírnál.

    Magad mondottad, nem felejtem el:
    Tudsz tűrni bajt, csapást viselni bátran,
    Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.
    Most kell! A szájadat lezártam.

    Kellett a csókom?… Alamizsna?… Kegy?…
    Hogy véle holnap már eldicsekedj,
    S tódítva cifrázd kalandos meséid?
    Hallgatni fogsz! Hallgatni három évig!

    Doromboló szerelmi zsoltár
    Muzsikájával ostromoltál,
    Adtál rubintot és zafírt. Siket
    Fülembe sóhajtottál rímeket,
    Kértél még asszonyodnak is! Remek!
    Sokat kínáltál, mégsem eleget!

    Ha állod azt, amit fogadtál,
    Szót, hangot eltemetve, némán
    Gondolsz keserves három évig énrám:
    Mit csókomért cserébe kértem,
    A hallgatásodat talán megértem.
    Szebben beszél majd minden ékszerednél.
    Hallgatsz-e? Mondd!

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Heltai Jenő: A néma levente – Setét Lajos monológja

    Hidd el, az emberek buták.
    Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
    És a világért sem hinnék, hogy az,
    Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
    A nap, a csillag nékem is ragyog.
    Ha nem muszáj, légynek se ártok.
    Köztünk marad… a vérontást utálom.
    A pallosom karomnak idegen.
    A csöndet szeretem, meg a virágot,
    Galambok közt, virágos szigeten
    Békés családi kör az álmom.
    Derű és nyugalom, parányi házban…
    Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
    Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
    De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
    Nyögünk adót, aszályt és háborút,
    A legtöbbnek falat kenyér se jut.
    Kevés a méz, és sok a medve.
    Ki él ma abból, amiből szeretne!
    Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
    Bakónak álltam, s a halálbul élek.

  • Heltai Jenő: Nekem a kézszorítás nem elég

    Nekem a kézszorítás nem elég
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más Istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.
    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”
    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    hazug bűbájuk kopni kezdett.
    Jaj, hova lett a sok parázna,
    Friss fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvanéves?
    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!

  • Heltai Jenő: A humorista

    A humorista olyan ember,
    ki humort űz szakértelemmel,
    fején kalappal, vagy anélkül
    humorizál, míg belekékül.

    Fején anélkül, vagy kalappal
    humort bocsát ki éjjel-nappal,
    van ezer élce, adomája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Midőn a humorista reggel
    tizenkét óra tájban felkel,
    azonnal egy kis cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    kissé a kávéházba elmén,
    ujjal mutatnak ott reája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A kávéházban megebédel,
    s ha elkészült a feketével,
    folytatja azt a humoreszket,
    amelybe reggel belekezdett.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    egy másik kávéházba elmén,
    hol asztaltársasága várja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Rosszkedvüen, morogva lép be,
    mert nem jut semmi az eszébe,
    hanem azért új cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Ahogy az élclapokban festik,
    a tollat rágja késő estig,
    és fáj a gyomra, fáj a mája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    most végre vacsorázni elmén,
    utána ismét cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Az agya zúg, a keze reszket,
    míg azt a rongyos humoreszket
    az agya mélyéből kivájja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A vacsorát, hogy befejezte,
    egy újabb kávéházba kezd be,
    még egy utolsó cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Kell a humor reggelre, holnap
    a sok-sok nyájas olvasónak,
    ki a kávéhoz megkivánja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    És átkozódva, nyögve, sírva,
    éjfélig végre meg is írja.
    A cikk, mit reggel óta forral,
    most le van öntve friss humorral.

    Örvendve tolla győzedelmén,
    egy végső kávéházba elmén,
    pilláit ott álomra zárja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

  • Heltai Jenő: A falusi kislány Pesten

    Az este jöttem Soroksárról,
    Természetesen, hogy gyalog,
    Most legelőször vagyok itt benn,
    És piros almát árulok.
    Édesanyámnak megigértem,
    Hogy magamat itt jól viselem,
    És kerülöm a katonákat,
    Ha szóba állanak velem.

    Amint a pesti vámhoz értem,
    Ott a finánc már jött elébem:
    „Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
    Így szólt a pénzügyőri szemlész.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy finánc volt s nem katona.

    Elmúlt a pénzügyőri szemle,
    És hogy tovább lejtettem én,
    Már újra egy katona féle
    Nyájas mosollyal jött felém,
    Fején sisak, az oldalán kard,
    Nyakán ezüstből volt a szám,
    „Ez katona” – mondok magamba,
    Pedig hát rendőr volt csupán.
    Míg a ruháját megcsodáltam,
    Megcsípte nyájasan vállamat:
    „A csókod édes, adj belőle!”
    Így szólt a pesti rendnek őre.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy rendőr volt s nem katona.

    Ahogy mindig beljebb kerültem,
    Jött sorra még nem egy, de húsz
    Ezüst sujtásos pomp funéber,
    Villanyvasúti kalauz,
    Bankszolga, portás és tűzoltó,
    És vígszínházi jegyszedő,
    Liftes legény egy nagy hotelbul,
    És automobil-vezető.
    Ez így ment folyton szakadatlan,
    Ők csókot kértek, én meg adtam.
    Majd az anyámnak elmesélem,
    Hogy semmitől azért ne féljen.
    Hallgattam a szavukra én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztal az a tény,
    Hogy minden volt, de nem volt katona.

  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • Heltai Jenő: Nagymamácska

    Nagypapácska, nagymamácska,
    Két fehérhajú öreg,
    Akik együtt megvénültek,
    Lent a kertben együtt ültek,
    Harmatos volt még a regg,
    Trallala, trallala,
    Harmatos volt még a regg.

    És megszólalt nagymamácska,
    Mint egy régi zongora:
    „Rajta, valld be most barátom,
    Nem haragszom, megbocsátom,
    Nem csaltál-e meg soha?
    Trallala, trallala,
    Nem csaltál-e meg soha?”

    Nagypapácska fejvakarva
    Szól: „Bevallom hát… no jó…
    Fordítsd félre most az orcád,
    Egyszer voltam hűtlen hozzád,
    Egyszer voltam áruló,
    Trallala, trallala,
    Egyszer… érted, kis bohó?”

    „Látod, látod, milyen kár volt”
    Mondja most a nagymama –
    „Hisz az ember gyönge, gyarló,
    S az az egy is, te pazarló,
    Nékünk mily jól esne ma,
    Trallala, trallala,
    Nékünk mily jól esne ma!”