Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor – Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    mert nincs rendében eljárásotok,
    ti a dolog végébe kaptatok,
    és így tevétek már régóta mindig;
    látják, kik a multat végigtekintik.

    Ki képzel olyan templomépitőt,
    ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    alája rakja szépen a falat,
    s legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    ezért ad a hon nektek kenyeret,
    ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    sikert mutattok is föl néha-néha,
    csak olyan az, mint hogyha engemet
    a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    ételt, s talán még épen olyan ételt,
    mitől szomjúságom csak jobban éget.

    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    elmémet a bölcsőben hagytam én.
    Hiába minden szép és jó beszéd,
    ha meg nem fogjátok az elejét,
    ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.

    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    eláradó bőségben termenek,
    s bár az utósó szolga és a pór
    zsebébül aranyat marokkal szór:
    azon nemzetnek még sincs semmije,
    azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    azon nemzet gazdag végtelenűl,
    mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.

    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    a ház végére láncba szoriták,
    s láncát harapva tördeli fogát,
    amellyel védni tudná a hazát…

    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    megvettetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

    Gyertyám homályosan lobog…
    Magam vagyok…
    Sétálok föl s alá szobámban…
    Szájamban füstölő pipám van…
    Multam jelenési lengenek körűlem…
    Sétálok, sétálok, s szemlélem
    A füst árnyékát a falon,
    És a barátságról gondolkodom.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet…

    A virágnak megtiltani nem lehet,
    Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
    Kikelet a lyány, virág a szerelem,
    Kikeletre virítani kénytelen.

    Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
    Szeretője lettem én szép lelkednek –
    Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
    Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

    Titkos kérdés keletkezik szivemben:
    Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
    Egymást űzi bennem e két gondolat,
    Mint ősszel a felhő a napsugarat.

    Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
    Tündér orcád tejben úszó rózsája:
    Bujdosója lennék a nagy világnak,
    Vagy od’adnám magamat a halálnak.

    Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
    Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
    Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
    Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

    (Debrecen, 1843. december)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: De mért is gondolok rá?…

    De mért is gondolok rá?
    Mért gyötrődöm?… hiszen
    Még csak hírét sem hallom,
    Még csak nem is izen.

    Hát ily hamar felejt, ily
    Hamar felejthetett?
    Az még valószínűbb, hogy
    Sohasem szeretett.

    Azt tartják: nem a nyelv, de
    A szem mond igazat.
    Én hittem ezt, s hitemnek
    Gyümölcse kárhozat.

    Hittem szemének, amely
    Azt mondá, hogy szeret…
    Szégyeld magad, szégyeld, te
    Könnyenhívő gyerek!

    Most már egyéb nincs hátra,
    Mint őt felejteni.
    Ki innen, ki szívemből,
    Emlékem kincsei!

    Hajós vagyok, ki vészkor
    Mindent tengerbe vét,
    Hogy az üres hajóban
    Megmentse életét.


    Forrás: Szívzuhogás

    💔

  • Petőfi Sándor – Szeretlek, kedvesem!

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    szeretem azt a kis
    könnyű termetedet,
    fekete hajadat,
    fehér homlokodat,
    sötét szemeidet,
    piros orcáidat,
    azt az édes ajkat,
    azt a lágy kis kezet,
    melynek érintése
    magában élvezet,
    szeretem lelkednek
    magas röpülését,
    szeretem szívednek
    tengerszem-mélységét,
    szeretlek, ha örülsz
    és ha búbánat bánt,
    szeretem mosolyod
    s könnyeid egyaránt,
    szeretem erényeid
    tiszta sugárzását,
    szeretem hibáid
    napfogyatkozását.

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    amint embernek csak
    szeretnie lehet.
    Kivűled rám nézve
    nincs élet, nincs világ,
    te szövődöl minden
    gondolatomon át,
    te vagy érzeményem
    mind alva, mind ébren,
    te hangzol szívemnek
    minden verésében.

    Lemondanék minden
    dicsőségről érted,
    s megszereznék érted
    minden dicsőséget.
    Nekem nincsen vágyam,
    nincsen akaratom,
    mert amit te akarsz,
    én is azt akarom.

    Nincs az az áldozat,
    mely kicsiny ne lenne
    éretted, hogyha te
    örömet lelsz benne;
    s nincs csekélység, ami
    gyötrelmesen nem sért,
    hogyha te fájlalod
    annak veszteségét.

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    mint ember még soha,
    sohasem szeretett!
    Oly nagyon szeretlek,
    hogy majd belehalok,
    egy személyben minden,
    de mindened vagyok:
    aki csak szerethet,
    aki csak él érted,
    férjed, fiad, atyád,
    szeretőd, testvéred.

    És egy személyben te
    vagy mindenem nekem:
    lyányom, anyám, húgom,
    szeretőm, hitvesem!
    Szeretlek szívemmel,
    szeretlek lelkemmel,
    szeretlek ábrándos,
    őrült szerelemmel!…

    És ha mindezért jár
    díj avvagy dicséret,
    nem engem illet az,
    egyedül csak téged;
    a dicséretet és
    díjat te érdemled –
    mert tőled tanultam
    én e nagy szerelmet!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június


  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szivem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni féluton kivánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

  • Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!

    Szabadság, szerelem!
    E kettő kell nekem.
    Szerelmemért föláldozom
    Az életet,
    Szabadságért föláldozom
    Szerelmemet.

    Pest, 1848. január