https://verskucko.com

Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szivem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni féluton kivánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

  • Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!

    Szabadság, szerelem!
    E kettő kell nekem.
    Szerelmemért föláldozom
    Az életet,
    Szabadságért föláldozom
    Szerelmemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: A XIX. század költői

    Ne fogjon senki könnyelműen
    A húrok pengetésihez!
    Nagy munkát vállal az magára,
    Ki most kezébe lantot vesz.
    Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
    Saját fájdalmad s örömed:
    Nincs rád szüksége a világnak,
    S azért a szent fát félretedd.

    Pusztában bujdosunk, mint hajdan
    Népével Mózes bujdosott,
    S követte, melyet isten külde
    Vezérül, a lángoszlopot.
    Ujabb időkben isten ilyen
    Lángoszlopoknak rendelé
    A költőket, hogy ők vezessék
    A népet Kánaán felé.

    Előre hát mind, aki költő,
    A néppel tűzön-vízen át!
    Átok reá, ki elhajítja
    Kezéből a nép zászlaját.
    Átok reá, ki gyávaságból
    Vagy lomhaságból elmarad,
    Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
    Pihenjen ő árnyék alatt!

    Vannak hamis próféták, akik
    Azt hirdetik nagy gonoszan,
    Hogy már megállhatunk, mert itten
    Az ígéretnek földe van.
    Hazugság, szemtelen hazugság,
    Mit milliók cáfolnak meg,
    Kik nap hevében, éhen-szomjan,
    Kétségbeesve tengenek.

    Ha majd a bőség kosarából
    Mindenki egyaránt vehet,
    Ha majd a jognak asztalánál
    Mind egyaránt foglal helyet,
    Ha majd a szellem napvilága
    Ragyog minden ház ablakán:
    Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
    Mert itt van már a Kánaán!

    És addig? addig nincs megnyugvás,
    Addig folyvást küszködni kell. –
    Talán az élet, munkáinkért,
    Nem fog fizetni semmivel,
    De a halál majd szemeinket
    Szelíd, lágy csókkal zárja be,
    S virágkötéllel, selyempárnán
    Bocsát le a föld mélyibe.

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: Szeptember végén

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világbol
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    Koltó, 1847. szeptember

  • Petőfi Sándor: A Tisza

    Nyári napnak alkonyúlatánál
    Megállék a kanyargó Tiszánál
    Ott, hol a kis Túr siet beléje,
    Mint a gyermek anyja kebelére.

    A folyó oly símán, oly szelíden
    Ballagott le parttalan medrében,
    Nem akarta, hogy a nap sugára
    Megbotoljék habjai fodrába’.

    Síma tükrén a piros sugárok
    (Mint megannyi tündér) táncot jártak,
    Szinte hallott lépteik csengése,
    Mint parányi sarkantyúk pengése.

    Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
    Volt terítve, s tartott a mezőnek,
    Melyen a levágott sarju-rendek,
    Mint a könyvben a sorok, hevertek.

    Túl a réten néma méltóságban
    Magas erdő: benne már homály van,
    De az alkony üszköt vet fejére,
    S olyan, mintha égne s folyna vére.

    Másfelől, a Tisza tulsó partján,
    Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
    Köztük egy csak a nyilás, azon át
    Látni távol kis falucska tornyát.

    Boldog órák szép emlékeképen
    Rózsafelhők usztak át az égen.
    Legmesszebbről rám merengve néztek
    Ködön át a mármarosi bércek.

    Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
    Egy madár csak néha füttyentett be,
    Nagy távolban a malom zugása
    Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

    Túlnan, vélem átellenben épen,
    Pór menyecske jött. Korsó kezében.
    Korsaját míg telemerítette,
    Rám nézett át; aztán ment sietve.

    Ottan némán, mozdulatlan álltam,
    Mintha gyökeret vert volna lábam.
    Lelkem édes, mély mámorba szédült
    A természet örök szépségétül.

    Oh természet, oh dicső természet!
    Mely nyelv merne versenyezni véled?
    Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
    Annál többet, annál szebbet mondasz. –

    Késő éjjel értem a tanyára
    Friss gyümölcsből készült vacsorára.
    Társaimmal hosszan beszélgettünk.
    Lobogott a rőzseláng mellettünk.

    Többek között szóltam én hozzájok:
    “Szegény Tisza, miért is bántjátok?
    Annyi rosszat kiabáltok róla,
    S ő a föld legjámborabb folyója.”

    Pár nap múlva fél szendergésemből
    Félrevert harang zugása vert föl.
    Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
    S tengert láttam, ahogy kitekinték.

    Mint az őrült, ki letépte láncát,
    Vágtatott a Tisza a rónán át,
    Zúgva, bőgve törte át a gátot,
    El akarta nyelni a világot!

    Pest, 1847. február

    👉

  • Petőfi Sándor: Az Alföld

    Mit nekem te zordon Kárpátoknak
    Fenyvesekkel vadregényes tája!
    Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
    S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

    Lenn az alföld tengersík vidékin
    Ott vagyok honn, ott az én világom
    Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
    Ha a rónák végtelenjét látom.

    Felröpűlök ekkor gondolatban
    Túl a földön felhők közelébe,
    S mosolyogva néz rám a Dunától
    A Tiszáig nyúló róna képe.

    Délibábos ég alatt kolompol
    Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
    Deleléskor hosszu gémü kútnál
    Széles vályu kettős ága várja.

    Méneseknek nyargaló futása
    Zúg a szélben, körmeik dobognak,
    S a csikósok kurjantása hallik
    S pattogása hangos ostoroknak.

    A tanyáknál szellők lágy ölében
    Ringatózik a kalászos búza,
    S a smaragdnak eleven szinével
    A környéket vígan koszorúzza.

    Idejárnak szomszéd nádasokból
    A vadlúdak esti szürkületben,
    És ijedve kelnek légi útra,
    Hogyha a nád a széltől meglebben.

    A tanyákon túl a puszta mélyén
    Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
    Látogatják a szomjas betyárok,
    Kecskemétre menvén a vásárra.

    A csárdánál törpe nyárfaerdő
    Sárgul a királydinnyés homokban;
    Odafészkel a visító vércse,
    Gyermekektől nem háborgatottan.

    Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
    S kék virága a szamárkenyérnek;
    Hűs tövéhez déli nap hevében
    Megpihenni tarka gyíkok térnek.

    Messze, hol az ég a földet éri,
    A homályból kék gyümölcsfák orma
    Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
    Egy-egy város templomának tornya. –

    Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
    Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
    Itt borúljon rám a szemfödél, itt
    Domborodjék a sír is fölöttem.

    Pest, 1844. július

  • Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat!

    Lamberg szivében kés, Latour nyakán
    Kötél, s utánok több is jön talán,
    Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
    Ez mind igen jó, mind valóban szép,
    De még ezzel nem tettetek sokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Kaszálhatd a fűt világvégeig,
    Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
    Tördelheted le a fa lombjait,
    Idő jártával újra kivirít;
    Tövestül kell kitépni azokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
    Gyülölni méltóképen a királyt?
    Oh, hogyha szétönthetném köztetek
    Azt a szilaj veszett gyülöletet,
    Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Szivöknek minden porcikája rosz,
    Már anyja méhéből gazságot hoz,
    Vétek, gyalázat teljes élete,
    Szemétől a levegő fekete,
    S megromlik a föld, melyben elrohad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Ezerfelé bús harcmező a hon,
    Arat rajt a halál irtóztatón,
    Itt egy falu, amott egy város ég,
    Százezerek jajától zúg a lég;
    S halál, rablás mind a király miatt –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Hiába ömlik, hősök, véretek,
    Ha a koronát el nem töritek,
    Fejét a szörny ismét fölemeli,
    S akkor megint elől kell kezdeni.
    Hiába lenne ennyi áldozat? –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Mindenkinek barátság, kegyelem,
    Csak a királyoknak nem, sohasem!
    Lantom s kardom kezembül eldobom,
    A hóhérságot majd én folytatom,
    Ha kívülem rá ember nem akad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Csatadal

    Trombita harsog, dob pereg,
    Kész a csatára a sereg.
    Előre!
    Süvít a golyó, cseng a kard,
    Ez lelkesíti a magyart.
    Előre!

    Föl a zászlóval magasra,
    Egész világ hadd láthassa.
    Előre!
    Hadd lássák és hadd olvassák,
    Rajta szent szó van: szabadság.
    Előre!

    Aki magyar, aki vitéz,
    Az ellenséggel szembenéz.
    Előre!
    Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
    Ő s az isten egyet akar.
    Előre!

    Véres a föld lábam alatt,
    Lelőtték a pajtásomat,
    Előre!
    Én se’ leszek rosszabb nála,
    Berohanok a halálba,
    Előre!

    Ha lehull a két kezünk is,
    Ha mindnyájan itt veszünk is,
    Előre!
    Hogyha el kell veszni, nosza,
    Mi vesszünk el, ne a haza,
    Előre!

    Debrecen, 1848. december 8.

  • Petőfi Sándor: Itt a nyilam! mibe lőjjem?

    Itt a nyilam! mibe lőjjem?
    Királyi szék áll előttem,
    Belelövöm bársonyába,
    Hogy csak ugy porzik kínjába’.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    A korona nagyon drága,
    Nem való az a királyra;
    A királyra! ugyan minek
    Szamáron a bársony nyereg?
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Piros bársony köpönyege,
    Ide vele, hamar ide,
    Lesz belőle lótakaró,
    Ugyis épen arra való,
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Arany pálca a markában,
    Csavarjuk ki hamarjában;
    Ásót, kapát a kezébe,
    Ássa meg a sírját véle!
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Ez egyszer csak annyit mondok:
    Jó soká voltunk bolondok,
    Legyen egy kis eszünk végre,
    Másszunk a király képére.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Debrecen, 1848. december