Kategória: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

    Gáti József előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=DHUrK2mnA0I&list=PLOonLsjvSGuSczg7aCLrF3iwxog3hjTGM&index=3

  • Radnóti Miklós: Első ecloga

    „Quippe ubi fas versum atque nefas: tot
    bella per orbem,
    tam multae scelerum facies;…”

    Vergilius

    „Mivel mindenütt összekeveredett a jogos és a jogtalan:
    annyi háború a földkerekségen,
    oly sokféle a bűnök arca…”

    (Vergilius, Eclogae)

    PÁSZTOR
    Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

    KÖLTŐ
    Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

    PÁSZTOR
    Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
    most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
    rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, –
    már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
    Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

    KÖLTŐ
    Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot
    annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.

    PÁSZTOR
    Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
    ágyúcsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
    s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
    asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
    s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
    annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
    Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd?

    KÖLTŐ
    Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

    PÁSZTOR
    García Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
    Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
    így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

    KÖLTŐ
    Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
    tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
    Ennyi marad meg majd a kíváncsi utódnak a műből.

    PÁSZTOR
    Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
    Nem menekült el a drága Attila* se, csak nemet intett
    folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
    belepusztult?
    Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

    KÖLTŐ
    Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
    Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
    ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
    Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
    s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
    mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
    Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
    alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.



  • Radnóti Miklós: Két karodban

    Két karodban ringatózom
    csöndesen.
    Két karomban ringatózol
    csöndesen.

    Két karodban gyermek vagyok,
    hallgatag.
    Két karomban gyermek vagy te,
    hallgatlak.

    Két karoddal átölelsz te,
    ha félek.
    Két karommal átölellek
    s nem félek.

    Két karodban nem ijeszt majd
    a halál nagy
    csöndje sem.
    Két karodban a halálon,
    mint egy álmon
    átesem.

    1941

  • Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

    Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
    a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
    hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

    Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
    oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
    pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

    Meséled, még nem is volt egészen három óra,
    mikor már felriadtam rémülten és felültem,
    motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
    a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
    madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

    Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
    Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
    s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
    S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

    1941

  • Radnóti Miklós: Tajtékos ég

    Tajtékos égen ring a hold,
    csodálkozom, hogy élek.
    Szorgos halál kutatja ezt a kort
    s akikre rálel, mind olyan fehérek.

    Körülnéz néha s felsikolt az év,
    körülnéz, aztán elalél.
    Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
    s micsoda fájdalomtól tompa tél!

    Vérzett az erdő és a forgó
    időben vérzett minden óra.
    Nagy és sötétlő számokat
    írkált a szél a hóra.

    Megértem azt is, ezt is,
    súlyosnak érzem a levegőt,
    neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
    mint születésem előtt.

    Megállok itt a fa tövében,
    lombját zúgatja mérgesen.
    Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
    nem vagyok gyáva, gyönge sem,
    csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
    némán motoz hajamban és ijedten.

    Feledni kellene, de én
    soha még semmit sem feledtem.
    A holdra tajték zúdúl, az égen
    sötétzöld sávot von a méreg.
    Cigarettát sodrok magamnak,
    lassan, gondosan. Élek.

    1940

  • Radnóti Miklós: Nyugtalan órán

    Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
    most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
         Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
               alkonyi tájakon égi játék.

    Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
    a mélyben élek, néma kövek között.
         Némuljak én is el? mi izgat
               versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

    Ki kéri tőled számon az életed,
    s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
         Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
               sírba se tesznek, a völgy se ringat,

    Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
    ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
         mit néki mondok és megértik
               nagyranövő fiak és leányok.

    1939

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • Radnóti Miklós: Naptár

    JANUÁR
    Későn kel a nap, teli van még
    csordúltig az ég sűrü sötéttel.
    Oly feketén teli még,
    szinte lecseppen.
    Roppan a jégen a hajnal
    lépte a szürke hidegben.
    1941

    FEBRUÁR
    Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
    végül elolvad a hó;
    csordul, utat váj.
    Megvillan a nap. Megvillan az ég.
    Megvillan a nap, hunyorint.
    S íme fehér hangján
    rábéget a nyáj odakint,
    tollát rázza felé s cserren már a veréb.
    1941

    MÁRCIUS
    Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
    vidám, kamaszfiús
    szellőkkel jár a fák alatt,
    s zajong a március.
    A fázós rügy nem bujt ki még,
    hálót se sző a pók,
    de futnak már a kiscsibék,
    sárgás aranygolyók.
    1941

    ÁPRILIS
    Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
    s féllábon elszalad.
    Ó április, ó április,
    a nap se süt, nem bomlanak
    a folyton nedvesorru kis rügyek se még
    a füttyös ég alatt.
    1939

    MÁJUS
    Szirom borzong a fán, lehull;
    fehérlő illatokkal alkonyul.
    A hegyről hűvös éj csorog,
    lépkednek benne lombos fasorok.
    Megbú a fázós kis meleg,
    vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
    1941

    JÚNIUS
    Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
    az ég derüs, nincs homlokán redő,
    utak mentén virágzik mind az ákác,
    a csermelynek arany taréja nő
    s a fényes levegőbe villogó
    jeleket ír egy lustán hősködő
    gyémántos testü nagy szitakötő.
    1941

    JÚLIUS
    Düh csikarja fenn a felhőt,
    fintorog.
    Nedves hajjal futkároznak
    meztélábas záporok.
    Elfáradnak, földbe búnak,
    este lett.
    Tisztatestü hőség ül a
    fényesarcu fák felett.
    1940

    AUGUSZTUS
    A harsány napsütésben
    oly csapzott már a rét
    és sárgáll már a lomb közt
    a szép aranyranét.
    Mókus sivít már és a büszke
    vadgesztenyén is szúr a tüske.
    1940

    SZEPTEMBER
    Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
    a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
    vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
    a perzselőt! a hűs esők előtt.
    Felhőn vet ágyat már az alkonyat
    s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
    Kibomló konttyal jő az édes ősz.
    1940

    OKTÓBER
    Hűvös arany szél lobog,
    leülnek a vándorok.
    Kamra mélyén egér rág
    aranylik fenn a faág.
    Minden aranysárga itt,
    csapzott sárga zászlait
    eldobni még nem meri,
    hát lengeti a tengeri.
    1941

    NOVEMBER
    Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
    a holtak foga koccan. Hallani.
    S zizegnek fönn a száraz, barna fán
    vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
    Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
    félek? nem is félek talán.
    1939

    DECEMBER
    Délben ezüst telihold
    a nap és csak sejlik az égen.
    Köd száll, lomha madár.
    Éjjel a hó esik és
    angyal suhog át a sötéten.
    Nesztelenül közelít,
    mély havon át a halál.


  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!

    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!

    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!

    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!

    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    1938

  • Radnóti Miklós: Őrizz és véd

    Álmomban fú a szél már éjjelente
    s a hófehéren villanó vitorlák
    csattogva híznak messzi útra készen.
    Úgy írom itt e lassu költeményt,
    mint búcsuzó, ki újra kezdi éltét,
    s ezentúl bottal írja verseit
    szálló homokra távol Áfrikában.

    De mindenünnen, Áfrikából is
    borzalmas sírás hallik; rémitő
    gyermekét szoptatja nappal, éjjel
    szederjes mellén a dajka idő.

    Mit ér a szó két háború között,
    s mit érek én, a ritka és nehéz
    szavak tudósa, hogyha ostobán
    bombát szorongat minden kerge kéz!

    Egünkre láng fut és a földre hull
    az égi fényjelekből olvasó,
    fájdalom kerít körül fehéren,
    akár apályidőn tengert a só.

    Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
    s te hószín öntudat, maradj velem:
    tiszta szavam sose kormozza be
    a barna füsttel égő félelem!

    1937