https://verskucko.com

Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – New Yorki levéltöredék

    Templomkép-gyűjtő albumába

    „Itt küldök egynehány képeslapot.
    De rájöttem már, hogy mért nem kutat
    A fürge fényképész itt templomot.
    A felhőkarcoló hétköznapok
    Égbefúrták ormótlan fejüket:
    Eltűnnek ötven emelet tövén,
    – Hiába tornyosak az ünnepek.

    A vörös téboly vak falansztere
    Lerontja másutt a templomokat –…
    Itt – e titáni égberohanásban
    Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.

    Ide erdélyi hegyek kellenének,
    Hegyek a felhőkarcolók mögé –
    Hogy tündököljön az örök Arány,
    És kitűnjön: a dicsőség kié.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Fagyöngyök

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybefagyott bánata,
    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet ütőerére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Mikor ünnepet ül…

    Mikor ünnepet ül
    Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
    – Lehet gyászünnep is –
    Akit nagyon szeretsz,
    Akkor hozzá mehetsz,
    Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

    Akit szeretsz, annak
    Egész lelket áldozz,
    Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
    Akit nagyon szeretsz:
    Ne kívánd a házikódba társul,
    Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
    Messze síkján néha hozzád társul.

    Örvendj, mikor járhatsz
    Bársony-puha karján
    Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
    Vagy ha hegytetőkön,
    Meredélyek felett
    Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor – Csak egymáshoz

    Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
    Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
    Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
    És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

    Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
    Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
    Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
    S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

    Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
    De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
    Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
    Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor – Jóakarat

    „Én jót akartam, – s minden rosszra
    vált…”
    Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
    Mellyel a szív magának ád halált,
    S önnön hajába markol szaggatón
    A kétségbeesés?!

    „Én jót akartam.
    Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
    Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
    S megindult alattam,
    Mint a horkanó paripa, vadul.
    Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
    Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
    Én jót akartam.”

    Mikor eljő az ítéletnek napja,
    A végső nap,
    S a maga jussát minden szív kikapja,
    Mikor a Bíró rátekint merőn:
    Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
    Egy hópehely a másik serpenyőn,
    Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
    Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
    Jóakarat – elég lesz ez a szó?…

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor – A szépség próbája

    Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
    Mint aranyfelleg alkonyati égre.

    Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
    Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

    A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
    A könnycsepp igazolt és ragyogott.

    Úgy ragyogott, mint egy gyémántpecsét,
    Átragyogta a költő kételyét.

    A költeményen és a könnyön át
    A Szépség találta meg önmagát.

    1922. április 8., Hajós Ivánnénak

    Forrás: www.eternus.hu – Reményik Sándor versei

  • Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

    Magasságos,
    Te tudod: nehéz ez az apaság,
    Amit az én szegény vállamra tettél.
    Apja volnék – és mégsem az vagyok.
    Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
    Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
    Anyja szemei s a Te szemeid,
    Istenem, a Te szemeid azok.
    Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
    Oly ismerősek, s oly idegenek…

    Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
    Mit tehettem érte?… mit tehetek?
    Én tanítottam fogni a szerszámot,
    Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
    Úgy félek: mi lesz?

    Most is ki tudja, merre kóborog,
    Tekintetétől tüzet fog a műhely,
    Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
    Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
    S azután is óvni a lépteit,
    Fel a templomig, Jeruzsálemig,
    Míg egyszer elmaradt…

    Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
    Borzolta szürkülő szakállamat,
    Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
    Komoly nyomot parányi rózsaujja.
    S most olyan más az útja…

    Vezetném és Ő vezet engemet.
    Csak azt tudom, a Te utadon jár,
    Magasságos,
    De ki tudja a Te ösvényedet?
    Te vagy az atyja – én senki vagyok,
    Az Evangéliumban hallgatok,
    S hallgat rólam az Evangélium.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.
    (Zsoltárok könyve 40,13)

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy simogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: „Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig