Kategória: Rövid prózai szövegek

rövid prózák

irodalmi jegyzetek

naplórészletek

esszérészletek

gondolati prózák

  • Biegelbauer Pál: Érintés

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

    Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

    „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.”

    Forrás: A kis herceg

  • Márai Sándor: Az igazi (részlet)

    „S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?… Az igazi… mint a regényekben?… Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…”

    Forrás: Az igazi

  • Bálint György: A macska naplójából 

    “Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Füves könyv – Az állatokról

    Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.

    Forrás: Lélektől lélekig (Márai Sándor: Füves könyv)

  • Világszép Tündér Ilona – ősmagyar legenda magyarázó gondolatokkal

    (Hummel Rozália nyomán)

    Napisten-anyánk, a világszép tündérkirálynő boldogan mutatja be égi palotáját arányló urának. A termek padozata ragyogó, hófehér márvány, arany szegélyekkel díszítve. Ékkövekből faragott míves oszlopok sorakoznak, a termeket rubinttal, zafírral és gyémánttal ékesített csodatükrök díszítik, ragyogásuk a szivárvány minden színével árasztja el a tündérpalotát.

    Aranykalitkában édeni madarak, óriási aranyvázában friss pálmafahajtások ékeskednek, finom rózsavízben illatozva. Arany virágfüzérek lebegnek az ajtók boltívei fölött, és a márványra finom virágport hintenek a tündérek, amerre szerelmes istenpárosunk sétál. Kristályvázákban aranyhalak fickándoznak, a szellő aranycsengettyűt hintáztat vidáman.

    A tornácon selyempárna trón várja a boldog párt, akik révédézve és gyönyörködve nézik birodalmukat. A távolban csillagképek tűnnek fel: „Tündérek tánca”, „Tündérek kútja”, „Tündérek járása”. A néphit szerint a jóságos tündérek megsegítik azt, aki e csillagokra tekint.

    Tündér Ilona a „Tündérasszony palotája”, vagyis a Kis Göncöl csillagkép ragyogó csillagai között látható, és a palota tornyán az északi Sarkcsillag sziporkázik. Tündérkocsija a Nagy Göncöl szekér, sétáló ösvénye a káprázatos Tejút.

    A történet verses részében megjelenő képek – a forgó mozgás, a kerek asztalba rótt Nap, az aranyalmafa, a fehér galamb – mind szimbolikus jelentést hordoznak. A galamb a lélek jelképe, amely az egymáshoz rendelteket egymáshoz vezérli; az aranyalma az isteni tudás és teljesség gyümölcse; az égi kert az átmenet tere a földi és az égi világ között.

    A Világszép Tündér Ilona alakjához kapcsolódó hagyományok nem egyetlen szerzőhöz köthetők. A történet ősi, mitikus elemekből építkezik, amelyek a magyar néphitben, csillagmondákban és népi legendákban élnek tovább. A vers ennek a hagyománynak egy költői lenyomata, míg a fenti magyarázat az értelmezés és a jelképek megértését segíti.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – A disznók szolidaritása

    Tudják, én szegény fiú voltam, és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e, milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?

    Három éven át jártam ki a legelőre velük, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…

    Nyelt egyet, és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

    – Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát.

    Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.

    – Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból, s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől, s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje, és a következő pillanatban az egész konda összeröffent, s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra.

    Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat, s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt.

    Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül, s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.

    – Hát látják, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért.

    Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik, mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok.

    Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.

    Forrás: FB