Feleselő felhők a durcás égbolt peremvidékén.
Még a napfényt sem lehet kilöttyinteni,
mert fellefetyelik az angóracicák.
Nem üzemképes az éghajlat.
Ki mondja meg, hol található
az éghajlata, és milyen hullámhosszon foghatók
a túl-, a más– és az egyéb világ üzenetei?
A légi legelőkre kiterelgetett hangok
hosszúkás bődülései és kerekded csipogásai
megrekednek a gépi memóriák agytekervényeiben,
és visszapotyognak a világ legegyszerűbb csillagára.
Forrás: —
Amíg a test tart,
kitart, megtart, fenntart, összetart,
amíg működőképes,
amíg az én azonosítható önmagával,
amíg az önmaga meghatározható,
amíg a meghatározás érvényes,
amíg az érvény meghatározó,
amíg én elfogadható vagyok magamnak,
amíg én elfogadható vagyok másnak,
amíg van én–más reláció,
amíg van én-tudatom,
amíg van más-tudatom,
amíg a világ jelei felfoghatók,
amíg a világ jelei értelmezhetők,
amíg a világ jelei megválaszolhatók,
amíg a test felkészül az önlebontásra,
amíg az önlebontás késleltethető,
amíg az önlebontás ellenőrizhető,
amíg az önlebontás definiálható,
amíg az ön lebontható,
amíg a lebontott ön érzékelhető,
amíg a folyamat követhető,
amíg a folyamat általánosítható,
amíg az általános elfogadható,
amíg az elfogadás törvényszerű,
amíg a törvényszerűség kötelező,
amíg a kötelezőség kényszeríthető,
amíg a kényszer keresztülvihető,
amíg az evolúció tart, kitart,
megtart, fenntart, összetart.
Forrás: —
Kurzívan élt,
zárójelben szeretett,
idéző jeliben beszélt,
kettőspontosan írt,
kérdőjelekkel dolgozott.
Petittel tüntették ki,
verzállal szedték ki a folyóból,
kurrenssel temették,
sírján két vesszőcske sarjad.
Hagyatéka: három pont és egy gondolatjel.
Forrás: —
Változás. Az egész élet a változás önkényesen
és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
akár a habos indiánért.
Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
Pattanásos fiatal lány akar lenni,
keskeny csípővel, lapos mellel,
aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
és a fiú elhagyja egy bomba nőért.
Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
gyűlöli okos tapasztaltságát,
és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
Mindennap veszít valamit magából,
és mindennap gyarapszik valami újjal,
egy szőrszállal, egy szemölccsel,
egy fintorral, egy kinövéssel.
A tükörből az apja néz rá,
ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
vagy mint szegény jó Zsófi néni,
könnybelábadó, táskás szemekkel.
A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
fogatlan ínyét a szesz kimarta,
téblábol s megbotlik önmagában.
Forrás: —
Ez az egész századbomlás, öklendezés,
láva-, betű- és magömlés,
mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
el-, te- és megfojtott
a történelem, úgymond, viharában,
posványában és dágványában,
hosszú kések éjszakájában és nappalában,
irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
vinnyogó kis egérkék, ütemes
be-, fel-, át- és kivonulások
a térképen hosszában és keresztben,
ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
az Emberfeletti imádása,
véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
utána a kivérzett világ átszabdalása,
földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
kitépett nyelvű országok
szétszedése és átragasztása,
csontok és vázak vonulása,
levert vesék vallatása,
tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
Ki tudja megmagyarázni?
Már nem tehet enni, csak okádni
mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
Túladni rajta, túl, túl, túl,
túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
mondani, mondani, mondani
tűzhányó szavak kráterében
a fehérizzású feledésig!
Forrás: —
Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
eltűnt, lelőtték, lezuhant,
felmentette, kinevezte,
annak a véleményének adott kifejezést,
ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
átlépte a határt,
jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
a sebesülteket haza, a polgári védelem,
a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
visszarendelték, javasolták,
elítélték, végrehajtották,
megköszönték, fogadták,
összeültek, aláírták, kicserélték,
visszatértek, exhumálták,
felállították, leleplezték,
megkoszorúzták, megfogadták…
és megint elölről…
Forrás: —
Reggelente a tükörbe nézek,
és valaki visszanéz rám –
ismerős, de kissé idegen.
Mint egy régi fotó,
amit sokáig a napon felejtettek.
A szám sarkában fáradt derű,
a szemem alatt nevetőránc –
vagy síró?
Nem tudom már megkülönböztetni.
Kifestem magam, mint a bohóc:
pír a szívre, mosoly az arcra,
hogy ne lássák, amit látni nem kell.
Nevetek.
Mert ez a dolgom.
Nevetek – hogy ne kelljen sírni.
És amikor este leveszem az álarcot,
a tükör még mindig ott áll.
Nem nevet, nem sír –
csak néz rám némán,
mintha tudná,
hogy a bohóc mindig őszinte,
amikor egyedül van.
Nem baj, ha késel.
Úgyis mindig késik valami:
a busz, a tavasz, a boldogság,
a bocsánat,
a jó szó,
és néha az ész is.
Nem baj, ha késel.
Legalább lesz időm
megnézni az eget,
hogyan fárad a kék
a szürkébe,
hogyan hajlik a nap
a háztetőkre,
mint egy fáradt aranyérme.
Nem baj, ha késel.
Majd ülök itt,
s figyelem,
hogyan pereg ki a perc
a markomból.
Ha megérkezel,
nem kérdezek semmit.
Csak mosolyogok,
mert megjöttél.
És ez már bőven elég.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Nézem magam a tükörben.
Nem csinos, nem fiatal.
De már nem is akarok lenni.
Arcvonásaim között ott ülnek
az elmaradt csókok,
a félbehagyott mondatok,
a kimondhatatlan szavak.
Nézem magam a tükörben.
S látom:
a vonások mélyén még mindig ott lapul
valami fény, valami makacs derű,
amit nem lehet ráncok alá temetni.
Nem szépülök, nem fiatalodom,
de már nem is haragszom az időre.
Minden nap ajándék,
amit nem várt senki,
és mégis megérkezett.
Nem fiatal vagyok – élő.
Nem szép – de itt vagyok.
És ez most több, mint elég.
