Reggelente a tükörbe nézek,
és valaki visszanéz rám –
ismerős, de kissé idegen.
Mint egy régi fotó,
amit sokáig a napon felejtettek.
A szám sarkában fáradt derű,
a szemem alatt nevetőránc –
vagy síró?
Nem tudom már megkülönböztetni.
Kifestem magam, mint a bohóc:
pír a szívre, mosoly az arcra,
hogy ne lássák, amit látni nem kell.
Nevetek.
Mert ez a dolgom.
Nevetek – hogy ne kelljen sírni.
És amikor este leveszem az álarcot,
a tükör még mindig ott áll.
Nem nevet, nem sír –
csak néz rám némán,
mintha tudná,
hogy a bohóc mindig őszinte,
amikor egyedül van.
