https://verskucko.com

Kategória: Ágh István

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta
    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába
    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma
    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon
    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen
    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból
    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet
    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába
    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe
    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe
    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Tiltott házban

    Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
    egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
    e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
    ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
    fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
    hogy senki se lásson,
    úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
    mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
    inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
    kormos falaimról a szeretet hiányát,

    jobb lenne nekik födetlen fejem
    esendőségét jeges esőben látni,
    léptem utáni pusztaságra vágynak,
    hogy négykézlábra állíthassanak,
    s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
    ha már hozzájuk nem hasonlítok,
    nyáladzó háziállatuk nem leszek,
    kiherélt kosuk van elég,
    a kimetszett farkaskutyák
    küszöbükre hullatják szőrüket,

    mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
    jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
    ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
    verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
    itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
    s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
    szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
    itt, ahol nincs múlt és jövő,
    anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
    mint a te térdeiden,
    első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
    egyszál ingben, foszló fa alatt.

    Forrás: PIM – DIA

  • Ágh István: Védjük magunkat

    Vállak között zúzolódik szerelmem:
    egyszer a villamos elviszi örökre,
    hajnalra, trombitaragyogásból
    kihullok belőle összetörve,

    alvatlan, torzonborz fejemet
    lehorgasztom, elveszítem miatta,
    a horkolások omlásán kívül,
    arcom levélhullás simogatja,

    őszi virradat, utcák, megüresedek,
    megtelek az ő forgatagával,
    gyűlölöm félszárnyú ágyamat,
    deres fatörzsnek vetem a hátam,

    a kujtorgó kutyák között
    áthűlök, kifényesedik lélegzetem,
    mint a fejfájás elmém hasogatja
    ez a kiszolgáltatott szerelem,

    leejtett pohárral törik össze,
    segítségért nem kiabálhatok,
    késsel kicsorbul, rádióval sivít,
    csapok hideg vizével elcsorog,

    mire oltalmas fedele megépül,
    deres fatörzsnek vetem hátamat,
    elhull gyerekkéz-forma levéllel,
    bőrrel megkékül, szívvel megszak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Te sem vagy barátom

    Fölfedezlek itt-ott,
    ácsorgunk a forgalomban,
    éppen úgy mint régen
    benzinbűzös kék vadonban,

    éppen úgy mint régen,
    kezünkben boros pohár van
    szőlőhegyi estén,
    gyertyavilág hintójában,

    de mosoly-álarccal,
    de unalmas áltatással.
    Műanyag kabátod
    zúg sok elhúzó kabáttal

    más világba, honnan
    barát nem tért vissza senki,
    csak ellenségedet
    nem tudod soha feledni.

    Te sem vagy barátom,
    hiába is képzelődöm,
    kevesebb a társam,
    eggyel több az ismerősöm.

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.


    Forrás: PIM

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta

    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába

    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma

    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon

    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen

    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból

    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet

    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába

    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe

    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe

    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze


    Forrás: PIM
    magyar költészet

  • Ágh István: A tiszta szoba

    Edényzajos házban
    remete ez a szoba,
    sáros csizma, kupec-beszéd
    nem mocskolta soha.

    Konyha, kamra
    koszos útjaitól messze,
    olyan távoli a házban,
    mintha erdő mélyén lenne.

    Olajfák hegyéig vetett
    ágyain zsalufény, kristály,
    a kiskert árnyékvilága
    örök félálomban vibrál,

    óra hallgat a falon,
    porba, rozsdába rekedt
    mutatója az időből
    egy percet megörökített.


    Forrás: PIM

  • Ágh István: Utószó

    Csizma kellett volna, zsíros közöny,
    lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,
    bugyborog azonnal, mint a mocsár,
    fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.

    Hát visszajutottam, csúf társaság,
    varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,
    láthatáron túl is tanyák, kutak,
    buta ebek őrzik nyomorukat.

    Mégis laknak erre, mégis haza,
    áll penésszel meszelt vakablaka,
    s elterül a hírhedt kerékkötő,
    végig vízszintesre nyomott mező,

    hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob
    ifjúságot, emészt talentumot.
    Laktam már, ismerem természetét,
    három napra jöttem, éppen elég,

    jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,
    meglógni lehet csak, búcsúzni nem.


    Forrás: PIM

  • Ágh István: Korareggeli dalok

    Kik virradatkor kelnek,
    fénylenek mint a szentek,
    nap süt mögöttük, pirosak,
    hideg illattól italosak.

    Mintha várnának csodára
    magukat feszítik vasvillára,
    szívükön hajnalcsillag,
    gólyák meg varjak árnya.

    Anyám fejét mély fazekára hajtja,
    mintha meddő égből akarna csodát.
    Reggeli hold a sárga tehén szája,
    csillag zúzódik udvarába –
    kamillavirág.

    Egy karéj eget viszek, a kaszát,
    megzendíti a szilvafaág,
    fecskét hajszol a nyár
    havas lelkemen át.

    Éj maradéka – lapulevél árnya,
    fodor felhőkön réz ragyogása,
    nehéz madártól bodzafa rebben,
    bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.

    Jaj kék virágom, lucerna virága,
    illatát a bokámra kihányja.
    Még álmok országa a szemem,
    körében vérmes szerelem
    feszíttetett vadrózsafára.


    Forrás: PIM