https://verskucko.com

Kategória: Áprily Lajos

  • Áprily Lajos: A sebek fájtak

    A harcot megküzdöttem emberül,
    sajgó sebet kaptam bőségesen.
    Akkor leszek vén menthetetlenül,
    ha már a lelkem nem tud fájni sem.

  • Áprily Lajos: Ma milyen szép vagy

    Ma milyen szép vagy és milyen meleg.
    A hervadástól féltve védelek.

    Ne mondd, hogy puszta rém e félelem –:
    a múzeumban voltál már velem?

    Üveg alatt, a félhomályon át
    nézted a pálma kő-bordázatát?

    Hideg sírjába most is visszajár
    káprázatul a lázas, ősi nyár.

    Tollak ragyognak, napsugár zuhog,
    visszalobognak izzó trópusok.

    Élő pompája, láttad-e, mi lett?
    Kőgyűjtemény-dísz. Pálmakövület.

    Kihűlt világok múmiája csak.
    Megölte észak: „Erdély, Kolcpatak.”

    …Hiába óvlak, elrepül nyarad.
    Világok térnek vissza nélküled.

    Melegségedből ennyi sem marad:
    „Sabal maior. – Pálmakövület.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Holló-ének

    Lomb aranylik
    lenge ágon,
    pók ezüstöz
    holt mezőket.
    Holló-hangok
    hamvas égen –
    holló-párom,
    hallod őket?
    Felleg-úton
    itt vonulnak,
    fellebegnek,
    visszahullnak.
    Pár a párral,
    csak magukban,
    szél előttük,
    tél nyomukban.
    Pár a párral,
    soha hadban,
    rikácsoló
    nagy csapatban.
    Éjszakázva
    dúlt berkekben,
    rom-falukban,
    rengetegben,
    s új birokra
    kelve reggel
    köddel, faggyal,
    fergeteggel.

    Pók ezüstöz
    holt mezőket,
    holló tart a
    kormos éjnek.
    Holló párom,
    zeng fölötted,
    zeng fölöttem
    sorsos ének:
    Csak magamban,
    csak magadban,
    virradatban,
    alkonyatban,
    soha csacska
    csóka-hadban,
    rikácsoló
    vad csapatban.
    Messze szállnánk –
    visszaszállunk:
    visszavár a
    sziklaszálunk.
    Durva fészken
    vadfa ringat,
    ott neveljük
    fiainkat.
    Sírdombjáról
    kurta nyárnak
    egyszer ők is
    útra szállnak.
    Észak útján,
    soha délnek
    – zeng fölöttünk
    sorsos ének –,
    soha hadban,
    csak magukban,
    szél előttük,
    hó nyomukban,
    éjszakázva
    rom-berkekben,
    dúlt falukban,
    rengetegben.

    Jaj, magányos,
    kósza fajta,
    árvaságnak
    átka rajta.
    Napsugárban,
    felleg-árban,
    tél-szakában
    jár magában –
    úgy vesz el az
    Éjszakában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Napló

    Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

    Homályban ültem, hangulattalan,
    nagy seb-bilinccsel — bénán, mint a rab,
    vártam, mikor lop sugarat reám
    egy könyörülő, keskeny ég-darab.
    De a tavaszból nem jutott öröm.
    A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
    Király, ki koldus-kézzel érkezett…

    Egy nap — megint egy nap, mely elveszett.

    S mikor — fiam — kész volt a számadás,
    eszembe villant a kirándulás.
    Az ég feletted genciána-kék,
    ragyog reád a végtelen vidék.
    A hátizsákodat büszkén viszed,
    kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
    Bokor tövében elrejtőzve vár
    tündér-virág: tarka rigó-pohár.
    Az erdő száz kincset kínál neked:
    arany bábrablót, hőscincéreket.
    Prairie-k fiának álmodod magad,
    kalandjaidban könnyű szárny emel,
    nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

    Ezt a napot mégsem vesztettem el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Tavaszi háború

    Schéfer Lászlónak

    Mentünk a csiklandó tavaszban,
    permeteg hullt ránk, ködfinom.
    Kibuggyant könny csillant a fákon.
    Állt még a hó a Dobrinon.
    Gallyak hegyén s rejtett magokban
    aludtak még a szép szinek.
    Csak az avarban leskelődtek
    bolyhos leánykökörcsinek.
    A fák felől hideg fuvalmat
    küldött egy hófoltos halom:
    a menekülő tél utolsó
    hídfőt rakott az oldalon.

    Papok jöttek fiú-csapattal.
    Bomlottak a vidám sorok,
    s a ritka hóra rárohantak
    a kisdiák-imposztorok.
    Lobbant a kedv a papszivekben,
    s pajzán diák s komoly barát
    a szűz, csiklandozó tavaszban
    csatát kezdettek, hócsatát.
    A bibliás, fehér kezekben
    tapadt a hó a pompás-puhán,
    célba freccsent a kiskabáton
    és puffogott a pap-csuhán.

    Hurrázva állt a harc sokáig,
    gyönyörű volt: víg s vértelen,
    s az apró gézengúzoké lett
    – hurrá! – a harsány győzelem.
    S fenn, a visszhangos Hója-szélen
    kacagás csendült, kisfius:
    a harcot győztesen kacagta
    s tapsolt, ujjongott Március.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Vers vagy te is

    Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
    és a tavaszba messze-fut veled.
    Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
    hogy hűvös szóval megsértettelek.

    Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
    Rég vívom érted a művész-tusát.
    Ki a hibás, ha túlságos közelből
    nem hallom lelked tiszta ritmusát?

    Ki a hibás, ha néha feltolulva
    egy kusza hang harmóniádba tép,
    és gúnnyal int szivárványos magasban
    a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

    Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
    hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
    A fájó gáncs nem céltalan civódás,
    s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts…

    Már távolodsz. A gép repít robogva.
    Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
    Varázs-ütésre dallamod kiépül,
    s zengő egész vagy, zengő költemény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Szeptemberi fák

    Bükkök smaragd színét erezve fent
    az első pár vörös folt megjelent.

    Állunk. Kezedben késő kék virág.
    Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

    Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
    Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

    Amerre vitte buggyanó sebét,
    bíboros vére freccsent szerteszét.

    Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
    hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

    S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
    hörögve összeroskad valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A torna végén

    Reményik Sándornak

    Ki bajvívóhelyt nem tapostam
    és nem kerestem glóriát,
    harcos lovaggá ütne mostan
    regényes allegóriád.

    De félek: ritkán lát a korlát,
    új udvaroktól irtozom.
    Pedig megszoktam rég a tornát:
    saját magammal birkozom.

    A torna végét egyre várnám,
    de dárdámban nincs irgalom,
    mert villogó öngúny a dárdám
    s vas-ellenzőm: a fájdalom.

    S amíg a vért a harcot állja,
    maradjak névtelen lovag,
    sisakom kék acélhomálya
    hadd árnyékolja arcomat.

    Amíg a döntő pillanatban
    majd hátracsuklom szótlanul,
    s akkor a rostély visszacsattan,
    s akkor a dárda földre hull.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Keresni fogsz

    Különös
    táj lesz,
    sűrű lesz
    a csendje,
    csak
    mélabúd
    halálos
    húrja szól.

    Belejajdulsz
    a süket
    végtelenbe,
    keresni fogsz,

    és nem leszek sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Vakáció

    A szomszédunkban, hol sok volt a menta,
    a mályvarózsa és a dália,
    a zárdából rövid vakációra
    megérkezett a Klementin fia.
    Vén körtefán a csuszka csőre ácsolt,
    lugasban nyolcvanéves nénikéje
    piacra virágot csokrozott.

    Este verandánk lépcsőjén figyeltem:
    csillagmezőkre fellegmén üget,
    fiával kürt sétált Klementin asszony,
    hallottam halk beszélgetésüket:
    – Átlátogatsz a szent Kálváriához…
    – Mezítláb… Túl a part homokja vár.
    – Reggel velem fogsz zsoltárt énekelni.
    – Anyám, van itt énekesmadár?
    Amerre jöttem, cirkusz állt a téren,
    a nap sütött, anyám, a banda szólt…
    Hallottad már a cirkuszok zenéjét?
    Gyönyörü volt! Anyám, gyönyörü volt.
    – Te nem tudod, hogy lelkeddel mi történt!
    Jaj, sátán gonosz verése ért!
    A sátán sípja szólt a muzsikában!
    Jaj, sírni tudnék üdvösségedért.
    Fiacskám, térj a zárdarendbe vissza,
    mondj lelkedért száz bűnbánó imát…

    Éjjel vihar volt. Zúgtak künt a fák.
    Reggel sírtak a mályvák, dáliák.
    Lehajtott fejjel láttam visszamenni
    – Klastrom felé – a Klementin fiát.