Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?
Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.
Vajjon szigorú lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.
Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.
Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.
Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,
a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bősz villám-ököl lezúzta.
Kövirózsás, szeles, derült
magasságból patakmederbe,
iszap-gödörbe úgy került.
Kövirózsák közt ezer évig
megváltó mesterkézre várt,
hogy egy világnak megmutassa
a benne alvó ideált.
Iszapsírból durván kivette
egyszer nehány paraszt-tenyér,
s otromba épületkövekkel
elvitte egy zörgő szekér.
És lépcső-alja lett belőle
a gazdasági udvaron,
goromba lábbal megtapossa
tudatlan ember és barom.
Béres-bakancs döngő zajára
remegve fölneszel, vigyáz,
vörös fénye tompán kicsillan
a napsugárban: “Pheidias?…”
…Idő-ciklon száguld felettünk,
rom lesz a lépcső, rom a ház.
Romok között a holdsugárban
hideg halálszél harsonáz.
S a szél reáhord szemfedőül
sötét földet, sötét mohát –
s a szépség ismeretlen arca
vég nélkül álmodik tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
Új ősz. Nem is tudod már, hányadik.
De érzed: vágy búg benne, mély zene.
És érzed: menni, menni kellene.
A Duna-gyepnél ring egy vén ladik,
ha ott jársz, hívogatva néz reád,
s az evező-pár és kormány-lapát
nagyon kínálja markodnak magát.
Ladikjukat orvul eloldanád,
elindulhatnál s vinne messzire.
És nem gondolnál vissza semmire.
Forrás: Lélektől lélekig
A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.
Forrás: Lélektől lélekig
Szivárványos látásom hova lett?
A szent öröm, mely ittasulva költ?
A gyöngyházfényt káprázó képzelet?
Erosszal elmegy. Megfakul a föld.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha megfakult már földem és egem,
s a szivárványt magával vitte Eros,
mutasd meg fényes földedet nekem,
ragyogtasd ősi színedet, Homeros!
Forrás: Lélektől lélekig
Hideg eső. Benn gyászposztós falak,
ravatal, tele szalaggal s virággal.
A koszorúk felett megláttalak.
Láttam: találkoztál a szabadsággal.
Forrás: Lélektől lélekig
Zord vagy, zordságod sok derűt megöl,
sokat nyögsz, mint a megroskadt malom.
Úgy kell neked: a rút vénség elől
miért nem szöktél meg fiatalon?
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.
Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.
Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.
Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.
És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.
Forrás: szeretem a verseket
Sötét időkben árnyékát idézted,
s most benned lüktet vér és test szerint.
Arcod görcsébe írja már a végzet
a Laokoon-vonású férfi-kínt.
Forrás: Szeretem a verseket
