Az ég redőtlen, kék vizében
a halvány hold némán evez.
A földön ingó fák nagy árnya,
az árnyak éjszakája ez.
Emlékezés harangja kondul
s te megjelensz mint silhouette,
mit múltam halvány holdvilága
lelkem fényes tavára vet.
Kolozsvár
Forrás: Lélektől lélekig
Ne lássam ezt a haldokló vidéket,
Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,
Hadd higgyem, hogy van ifjúság, van élet,
Míg ősz pusztít a nagy természeten.
Ne lássam, hogy a haldokló virágon
A nap megtört sugára mint ragyog,
Míg lábaimhoz a hervadt falombok
Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.
Így édes, így. Milyen csodás világ ez,
Hajnal dereng a rózsás ujjakon:
Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,
Ketten járunk a keskeny utakon.
A vágyak, álmok mind beteljesülve,
Enyém vagy és én a tied vagyok…
– Nem hallottad?… Egy vadszőlő-levél volt…
Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavaszodik. Holt tavaszok
fáradt szívembe visszajárnak.
S fáradtan is köszönni kell,
köszönni kell a napsugárnak.
Köszönöm, hogy hervadva is
tavaszi halk mámorba estem.
Köszönöm, hogy új fény ragyog
a főtéri aranykereszten.
Köszönöm, hogy kisgyermekek
mezítláb malomkerekeznek.
Ásott tövű vén almafák
fiatalos kedvvel rügyeznek.
Köszönöm a szél jóízét,
aromáját a barka-szagnak.
Köszönöm, hogy hegyoldalon
ibolyászó lányok kacagnak.
Köszönöm, hogy napos gyepen
fehér fénnyel vakít a vászon.
Köszönöm, hogy friss fák alatt
szelíd szívvel megint halászom.
Habos felhők fejem felett
vitorlásan feszülve szállnak.
Üzekedő játékait
köszönöm életnek, halálnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Forrás: Vers mindenkinek
A gémet láttam, lent, a néma gémet,
a mély, kavics-tarkázta part felett.
Fehér kagylók közé bukott fejének
puha párnát fakó homok vetett.
Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
s hogy éri őszi záporok nyila.
Tragikusabban nem zuhant Ikaros
a tenger tajtékos szikláira.
Hullám hullám után illant az éjbe,
s rém lett belőle, bántó torzalak.
És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
ezüst páncélban csillogó halak.
A gémet láttam, lent, a néma gémet:
temetőjére halkan hullt a hó.
Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
mint egy pólusra tűzött lobogó.
A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
s a szél zúgott zimankós éneket…
Magasan, büszkén, fényes őszi égen
láttál-e már vonuló gémeket?
Forrás: Lélektől lélekig
Most csendre vágyom – de magamban is,
hol gondolatoknak már zaja nincs.
Kérdéseimet is csendre intem,
halk, szelíd hangot keresek éppen.
A találkozás csendjére vágyom:
a Mindenható, hogy rám találjon.
Forrás: Lélektől lélekig
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Forrás: a mellékelt verses kép
Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.
Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.
Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
mely síp jelére és sziréna-szóra
megindul tarlón s hűlő réteken
a városvégen surranó folyóra.
Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
az izmuk reszket még a kalapácstól,
fülükben búg a lenditő kerék,
reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.
Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
A cséplőgépek forró kórusát
a vére most is zúgja, zakatolja.
Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
De egyikük fehér, akár a testem.
Van szíjas testü és torzul sovány,
mint Krisztus teste falusi kereszten.
De most erősek. Hősök, hangosak:
kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
Az örömüktől felriadt vízen
lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.
Letisztul róluk füst és munka-szenny,
hancúroznak habosra szappanozva.
Aztán tombolnak s szomju bőrüket
a felcsapó víz végigzáporozza.
A parti gyepről int a zubbonyuk.
Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
sugártalan. Egy csodakék madár:
szalakóta repül az éjszakába.
Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.
Pápa, 1932
Forrás: Lélektől lélekig
Míg vizsgálgatják, méregethetem:
milyen középkor-képű, satnya test.
Ha most egy botot adnának nekem,
indulhatnék az égbe egyenest.
Forrás: Lélektől lélekig
