Alkalmi szesszenés
“Cynismus,” tisztelt Allgemeine?
Ez egyszer mégis sokra ment:
Ön dokter, és így fogja tudni,
Hogy a cyon kutyát jelent.
S e név illetné a magyart meg,
Csupán hogy ő magyar marad?
Fogadja, dokter, jó tanácsom:
Ne bántsuk a kutyát: harap!
Hajdan bikákkal vítta harcát,
Tüzes szelindek volt ez eb;
Erőre nem sok volt hasonló,
Termetre egy se nála szebb:
Most, hogy pihen, a gyáva nyúl is
Bosszantsa, mint vén agarat?…
Fogadja, dokter, jó tanácsom:
Ne bántsuk a kutyát: harap!
Paródia
Jár számkiüzötten az árva kölök,
Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,
Oly éhes-epedve foly ajkairól,
Hogy tégla repedne fal ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét:
Goromba csatákat, otromba vezért;
Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,
A szép szemet, arcot, – egyéb nyavalyát.
S míg a dal epedve foly ajkairul,
Ábrándozik – praenumeránsairul!
“Jó gyermekem, a haza szebb idejét
Hol senki ne hallja – kemence megűl
S méltó dali bért
Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért.”
És így köszörűtlen az ifju megyen,
Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,
S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal
Bús éneke, tört szusza hangjaival.
“Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!
Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.
S tán csendes alunni tivornya után:
Zengd álmait éjiden árva cigány.”
Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt
Hol vargainas fut, ebecske szalad,
S vészhangon üvöltöz a bakter elé,
S villámgerelyét viszi ágya felé.
De feljön az ormokon a teli hold,
Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.
Oh ifju, mi álmod a mámor után?
Szép álmokat énekel annyi cigány. –
S már nem fut az ebfi – szaglálva megáll:
S ott szendereg egy szivar, álmainál.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tettidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
“Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
“Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
“Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
👉 Hallgasd meg Sinkovits Imre előadásában
Dal
Párjavesztett gilicének szíve fáj,
Fülemile panaszától zeng a táj;
Ne szomorkodj fülemile, gerlice:
A te bajod az enyémhez semmise.
Égi madár hegyen-völgyön megszállhat,
Társa helyen társra megint találhat:
Jaj, de nekem nincs se hazám, se párom,
A világot egyes-egyedül járom.
Messzi honum tája körül jaj be kék…
Azt se tudom, hegy-e az ott vagy az ég;
Azt se tudom, eljutok-é oda még:
Vagy sose lesz egyéb hazám, mint az ég!
(1857)
Hunyad alatt, egy kis házban,
Élt az özvegy, talpig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
Neveletlen négy magzatja.
“Gyertek elő – monda – gyertek
Négy apátlan árva gyermek:
Hadd szelek most a kenyérből,
Nem puhából, nem fehérből:
Csak az árvai szegényből!
Hatalommal a rokon-had
Elfoglalta birtokunkat:
Ide látszik a ház orma,
Ide barnúl régi tornya,
Ide villog a vitorla.
Jaj! mert aki védelmezze,
Messze van az tőlünk, messze:
Levél oda el nem juthat,
Izenő szó oda nem hat,
Követ onnan hírt nem hozhat.
Mert szószóló nyelve néma,
Ótalmazó karja béna;
Sírba szállott szemünk fénye,
Az özvegynek a reménye,
Az árvának a törvénye!
Cserna vizén zúg a malom:
Más veszi a vámot azon;
Másnak zöldell a domb hátja,
Másnak a völgy selyem ágya, –
Még az Isten is megáldja!
Kérdezi majd a jövevény:
Bothi Bajnok hol van szegény?
Both elesett, a hű bajnok,
És az árvák, és az anyjok, –
Tudja Isten, merre vannak!”
Hunyad alatt egy kis házban
Ül az özvegy, földig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
Neveletlen négy magzatja.
Víg ballada
I
Vára öblös teremében
Jár alá s fel bajnok Pázmán,
Lépteit majd csillapitja,
Majd megindul szaporázván;
Lába, szíve, egyre tombol,
Visszadöng a tölgyfa padló:
Udvaron áll, kész nyeregben,
Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.
“Hova férjem? édes férjem?
Ily korán? ily éhgyomorral?
Panni! Gunda! hol maradtok?
Egy, kettő, a mézes borral!
Menten itt lesz, (boldog Isten!
Még hajamba’ nem volt fésű) –
Ha egy percig vár kegyelmed,
Lesz kalácsom, új sütésű.”
Hallja Pázmán, elfordúlva,
Háza zengő fülmiléjét;
Csak pirosló füle látszik,
Az mutatja szenvedélyét;
Feje búbján holdvilág van,
Melyet érc-sisakkal föd be;
Nem felel, csak egyszer-kétszer
Kiköhent az őszi ködbe.
“Rossz idő van, édes apjok!
Nem tanácslom… hűs a reggel.”
Mond az urhölgy, és befordul
S visszatér nagy köpönyeggel;
Várva, félve, tűrve, kérve
Áll mögötte, hogy feladja:
De bosszúsan tiltja hátrább
Könyökének mozdulatja.
“Mire véljem, drága férjem?
Honnan e rossz kedve márma?
Nem aludt jól? rosszul ébredt?
Kénye ellen volt a párna?
Én vetem fel, két kezemmel,
Én puhítom minden este -“
Szól, s mint harmat gyenge fűvön,
Remeg a szép asszony teste.
Indul Pázmán, meg se állván
Könnyes szemnek, rezgő szónak;
De nem mindjárt leli nyitját
(Sarka felől) az ajtónak.
Néz utána egy-két percig
Szegény ifju asszony, Éva:
Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!…
Soha, soha ilyen tréfa.
Mikor aztán a küszöbnél
Azt se mondja: Isten áldjon,
Vas kezére omlik a nő,
Csókkal hinti, hogy megálljon.
De az, fogja, visszadobja,
Egyet mordul: “Vissza, kígyó!”
Ráfordítja a nagy kulcsot
S öve mellé szúrja: “Így jó!”
II
Visegrádon a király van heverő sorral,
Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral,
Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének:
De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.
Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány,
Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.
“Ki dörömböl? ki csörömpöl?” – “Ismeri fölsége:
Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége.”
“Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs!
Összeszedi a bolond sete-suta képét,
Úgy üli meg a király aranyos karszékét. –
Odakünn az öreg, ha ki útját állja,
Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.
Megkövetem a király fölséges személyét:
Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét;
Nem vagyok én boros ember – bor nekem a bánat!
Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!
Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények – –
“Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?”
Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom:
Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom – –
“Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?”
Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög,
Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma –
De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.
Este magyar lakomán szívet melegíténk,
A királyért, hazáért, poharat üríténk –
“Teleitták magukat? összeverekedtek?”
Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.
Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást –
“S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?”
Beste kura fi…zetésért látni a vendéget!
Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!
Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen,
De az egyik visszaoson – ez a bajom épen –
Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre!
Megölöm, – ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.
“Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;
Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:
Útnak ered a vendég, visszaoson egyik;
Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig.”
Átkozom is!… Nem vagyok én se bolond, se részeg:
Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek;
De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva…
Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!
“Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán;
Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:
Feleséged a folyosón – vagy küszöbön álla:
Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?”
Gyilkolom is!… Uram király, értse meg a szómat!
Elrabolá földi kincsem’ és mennybeli jómat;
Megcsókolta – úgysegéljen! – szemeim láttára;
Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!
“Fejedelmi hitemre! – és a hit nem szellő –
Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!
Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe!
Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe.”
A nevét… azaz hogy… azt nem tudom épen!
De talán meglelem felséged körében. –
Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját!
III
Gyűl Visegrád kandi népe,
Férfi és nő, agg és gyermek:
Valami lesz a vár alján,
Hogy sorompót, sátort vernek;
A poroszlók ütlegéért
Nem adják e mai látást;
Otthon macska űl a padkán,
Ütheti a kő a rántást!
Kapu kordul, szárnya fordul,
Lobog a toll, a kürt harsan:
Jó vitézek, harcra készek,
Mind lejőnek, gyülve gyorsan.
Zárt sisakkal két levente
Olyan, mint a kéményseprő:
Ujjal mutat rá a gyermek,
Ölbe sír az aprócseprő.
“Félre, félre!… pálya mérve!
Fék szorosan! láncsa szögbe!
Jól vigyázz… fuss!” – Futnak aztán,
Dobog a föld, mintha nyögne;
Fogy a térség, nő az ember,
Paizs, dárda összeroppan:
Hátracsuklik a jó Pázmán,
S úgy leszáll, hogy szinte puffan.
“Talpra bajnok! semmi, semmi:
Túlugortál a veszélyen -“
Szól amaz, felütve siskát;
A király az: éljen! éljen! –
“Éljen” mondaná a harcfi
Amint szeme könnybe lábog,
De szavak helyt vére buggyan
S vérrel együtt három zápfog.
“Isten engem!” a király mond,
“Nem akartam, jó levente;
Három ily fog! aranyt érő!
És még birta volna, nemde?
Három ily fog! úgy sajnálom,
Nem mondhatom ki eléggé:
Jó szerencse ha ezúttal
Közte nincs a bölcseségé.
De hogy, íme, jó tanáccsal
Fűszerezzem e kis tréfát:
Másszor űlj honn, ha bajod nincs,
És becsüld meg jobban Évát.”
Igy a fölség; de tanácshoz
Kalácsban se lett adósa:
Három fogért három falu
Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.
Vígan kocog haza Pázmán,
Tarsolyában kutyabőre;
Ám szekérrel asszonyához
Vásárfia ment előre.
Kérdi Éva, ezt is, azt is,
I
Sírva jön a magyar nóta világra,
Bánatos a magyar ember világa.
Mit keseregsz, atyámfia, rokonság?
Ez az egész merő élet bolondság.
Duna vize lefelé foly, nem vissza,
Régi baját magyar ember elissza!
Azt miveli széles-magas kedvében,
Majd megszakad belé a szív keblében!
II
Elesett a Rigó lovam patkója,
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Volt nekem egy rigószőrü paripám,
Eladatta a szegedi kapitány,
Ott se voltam az áldomás-ivásnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Volt nekem egy fehér házam, leégett;
A telekem, azt se tudom, kié lett;
Be van írva vásárhelyi tanácsnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Volt szeretőm, esztendeig sirattam,
Az nekem a mindennapi halottam,
Most is megvan az a gonosz, de másnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
“Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”
“Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”
…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
“Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -“
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
“Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
“Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
“Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!
“S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
“Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
“Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
Ködbe vész a nap sugára,
Vak homály ül bércen völgyön.
Bor vitéz kap jó lovára:
“Isten hozzád, édes hölgyem!”
Vak homály ül bércen-völgyön,
Hűs szél zörrent puszta fákat.
“Isten hozzád, édes hölgyem!
Bor vitéz már messze vágtat.”
Hűs szél zörrent puszta fákat,
Megy az úton kis pacsirta.
Bor vitéz már messze vágtat,
Szép szemét a lyány kisírta.
Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?
Szép szemét a lyány kisírta:
Szól az apja: férjhez adlak!
Hova megyen? hova ballag?
Zúg az erdő éji órán.
Szólt az apja: férjhez adlak:
Eskü elől szökik a lyány.
Zúg az erdő éji órán,
Suhan, lebben a kisértet.
Eskü elől szökik a lyány:
Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”
Suhan, lebben a kisértet,
Népesebb lesz a vad tájék.
Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
Elesett hős, puszta árnyék.”
Népesebb lesz a vad tájék,
Szellem-ajkon hangzik a dal.
“Elesett hős, puszta árnyék,
Édes mátkám, vígy magaddal!”
Szellem-ajkon hangzik a dal,
Indul hosszu nászkiséret.
“Édes mátkám, vígy magaddal!”
Indul hosszu nászkiséret,
Egy kápolna romban ott áll.
“Esküvőre! úgy igérted.”
Zendül a kar, kész az oltár.
Egy kápolna romban ott áll,
Régi fényét visszakapja.
Zendül a kar, kész az oltár,
Díszruhában elhunyt papja.
Régi fényét visszakapja,
Ezer lámpa, gyertya csillog.
Díszruhában elhunyt papja;
Szól az eskü: kéz kezet fog.
Ezer lámpa, gyertya csillog, –
Künn az erdő mély árnyat hány.
Szól az eskü: kéz kezet fog;
Szép menyasszony színe halvány.
Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sír a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány –
Halva lelték a romok közt.
Énekli egy hegedős a XIV-ik században
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szőke, leány, barna.
"Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!
Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”
"Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér! -
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!
Sietős az útam,
Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” –
Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.
Könyörögne, - nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?
"Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”
Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!
Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.
Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.
Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!
"Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”
"Jaj, atyám! nem - nem -
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, –
Taposs agyon engem…!”
Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.
A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja – volt kezébe’.
"Életed a lyányért
Erzsébet királyné!"
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.
"Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!"
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.
"Hamar a gazembert...
Fiaim, - Cselényi...!"
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi.-
"Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”
"Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;
A másik kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!”
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –
