Kategória: Arany János

  • Arany János: A hegedű

    Víg legenda

    Krisztus urunk Szent-Péterrel
    Vándorolván gyalogszerrel,
    Magyarhont is útba ejté,
    Az alföldet nem felejté,
    Ha a beszéd nem szófia
    És áll a géográfia,
    Amit ugyan eldönteni
    Szoroska hely az itteni.
    Mondom tehát, mennek vala:
    Elől az Úr, –
    Nehány lépésre szótlanúl
    Követte hű apostola.

    Útközben egy csárdához értek,
    Vendég ivott abban temérdek,
    Azaz hogy mindenféle sok
    Palóc, matyó fuvarosok,
    Jó alkura, még jobb hiszembe’
    Tehert szállítva Debrecenbe,
    Bogárhátú, széles faru
    Szekereik, mint egy falu,
    Oly szanaszét, rendetlenül,
    Hevertek az állás körül;
    Míg a lovak, mint ünnepen,
    Szélt vettek a széles gyepen
    S nem látszanak busúlni rajta,
    Hogy valaki el-, vagy behajtja,
    Vagy eltévednek és soha
    Nem lesznek a matyó lova.
    Ellenben a jókedvű gazdák –
    Ők úgyse’ gondolnak vele:
    Busúljon a ló – arra bizzák –
    Hiszen elég nagy a feje;
    A kancsó kézről-kézre jár,
    Énekelik, hogy: isz – sza már;
    Hallani zajt,
    Hangos kacajt,
    Szidalmat is, épűletest,
    Rohadt beszédekkel vegyest.

    Péternek mindez új dolog,
    

    Szeretné látni, hallani
    Kissé közelről az egészet,
    És, mintha vonná valami,
    A csárda felé sompolyog,
    Gondolva, hogy tán csak benézhet.
    Aminthogy rögtön is bement,
    Urának ellenére, ki
    Szelíd hangon így szólt neki:
    “Ne menj be, Péter!”
    Nem mondja kétszer;
    De, büntetésül, hogy bement,
    Hátára hegedűt teremt.

    S alighogy a küszöbre lép,
    

    Alig fordúl egyet elébb,
    Midőn körötte, mint a méh,
    Felzendül a garázda nép.
    “Huzd rá! huzd rá! kiáltja mind,
    Dolgozván a sok itce, pint;
    Az egyik a borát köti,
    A másik pénzét csörgeti;
    Furfangosabb elmével egy
    A léces kármentőbe megy
    S a fürge csaplárnét kivonja,
    Szintúgy repít belé a kontya,
    És táncra-billegőn a pár
    Elébe áll, nótára vár.
    Péter pedig csak néze szét:
    Mirevaló minde beszéd?
    A hegedű… az oly csodás:
    Nem látja ő, de látja más.
    Hiába szólt, hiába kért,
    Hogy ő a nótához nem ért: –
    Tűzre olaj a kifogás,
    Kopasz mentség, szabadkozás.
    És már nőttön-növő dühök
    Miatt a házpalló dübög;
    Alant a ház pallója, fent a
    Béketürő mester-gerenda;
    Ütés ütésre, botra bot:
    Veszedelmes egy állapot!
    Én nem tudom, de gondolom,
    Hogy abból Péter is kapott.

    Az Idvezítő ezalatt
    

    Szép csöndesen tovább haladt,
    S midőn elérte a tanitvány,
    Feléje fordult, így tanitván:
    “Kiváncsiság bűnnek fele,
    A rossznak már nézése ront;
    Ki szántszándékkal lett bolond,
    Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
    Józanság! a szavam, – de részeg
    Ember elől én is kitérek.”

    (1853. ápr. 17.)

  • Arany János: Régi jó időből

    Elfolyt a méz a köpűből,
    A köpű is romba:
    Beléesett egy vén medve
    Világfájdalomba;
    Dirmeg idébb, dörmög odább,
    Hangja szép goromba:
    Hej! nem így volt, más világ volt
    Fiatal koromba!

    Nem őrizte akkor a méh
    Szuronnyal a mézet,
    A szamóca és a málna
    Bővebben tenyészett;
    Nem volt ilyen hosszu a tél –
    Alighogy a talpam
    Fölfelé is, lefelé is
    Egyszer végignyaltam.

    Csöve nem volt a vadásznak,
    Az oláhnak botja –
    Sem pedig így megviselve
    Bundám állapotja.
    Zöld erdőben, zöld mezőben
    Barangolva bátran,
    Kiskirályi méltósággal
    Tetszésemre jártam.

    Akkor minden tüskebokron
    Nem volt ennyi fészek:
    Mély odúból huhogtak az
    Udvari zenészek;
    Tele szájjal énekeltek;
    Szélesen és hosszant;
    Ez az apró sok csicsergés
    Engemet csak bosszant.

    No de ‘iszen, bár nehezen,
    Tűröm, amig tűröm,
    Bölcseségem a világnak
    Fogaim közt szűröm;
    S ha nem akarja bevenni
    A jó tanulságot:
    Felfalom egy ásítással
    Az egész világot.

  • Arany János: V. LÁSZLÓ

    Sűrű setét az éj,
    Dühöng a déli szél,
    Jó Budavár magas
    Tornyán az érckakas
        Csikorog élesen.

    “Ki az? mi az? vagy úgy –”
    “Fordulj be és alugy
    Uram László király:
    A zápor majd eláll,
        Az veri ablakod.”

    A felhő megszakad,
    Nyilása tűz, patak;
    Zúgó sebes özönt
    A rézcsatorna önt
        Budának tornyiról.

    “Miért zúg a tömeg?
    Kivánja eskümet?”
    “A nép, uram király,
    Csendes, mint a halál,
        Csupán a menny dörög.”

    Megcsörren a bilincs,
    Lehull, gazdája nincs:
    Buda falán a rab
    – Egy-egy felhődarab –
        Ereszkedik alá.

    “Hah! láncát tépi a
    Hunyadi két fia –”
    “Uram, uram, ne félj!
    László, tudod, nem él
        S a gyermek, az fogoly.”

    Mélyen a vár alatt
    Vonúl egy kis csapat;
    Olyan rettegve lép,
    Most lopja életét…
        Kanizsa, Rozgonyi.

    “Kettőzni kell az őrt,
    Kivált Mátyás előtt!”
    “Mátyás, az itt maradt,
    Hanem a többi rab –
        Nincsen, uram, sehol.”

    A felhő kimerült,
    A szélvihar elült,
    Lágyan zsongó habok
    Ezer kis csillagot
        Rengetnek a Dunán.

    “El! míg lehet s szabad!
    Cseh-földön biztosabb.”
    “Miért e félelem?
    Hallgat minden elem
        Ég s föld határa közt.”

    Az alvó aluszik,
    A bujdosó buvik;
    Ha zörren egy levél,
    Poroszlót jőni vél
        Kanizsa, Rozgonyi.

    “Messze még a határ?
    Minden perc egy halál!”
    “Legitten átkelünk,
    Ne félj uram: velünk
        A gyermek, a fogoly.”

    Az alvó felvirad,
    A bujdosó riad;
    Szellő sincsen, de zúg,
    Felhő sincsen, de búg
        S villámlik messziről.

    “Oh adj, oh adj nekem
    Hűs cseppet, hű csehem!”
    “Itt a kehely, igyál,
    Uram, László király,
        Enyhít… mikép a sír!”

    Állj meg, bosszú, megállj:
    Cseh földön ül a rab;
    Cseh földben a király,
    Mindég is ott marad,
        De visszajő a rab…!

    (1853)


  • Arany János: TÖRÖK BÁLINT

    “Fohászkodik mostan
    sok gyakor sírással
    Asszonyfeleséged
    az két szép fiával -“

    TINÓDI

    Izabella királyné Budában
    Azt se tudja, hova lesz buvában:
    Két ellenség két felől szorítja,
    Szívét a gond száz felől borítja.

    Összegyüjti budai tanácsot:
    “Jó emberek, adjatok tanácsot:
    Boldogasszony temploma keresztjén
    Török zászló lengjen, vagy keresztyén?”

    Szól a biró nagy Isten szavával
    Tizenharmad szék-ülő magával:
    “Mire a nap még egyszer kisütne,
    Német zászló lesz oda felütve.”

    Titkos éjjel a kaput kinyitják,
    Magyar urak ezt nem is gyanitják:
    Török Bálint, György barát, vezérek!
    Kár alunni mostan a vezérnek.

    Nem aluszik a barát, felébredt;
    Török Bálint ruhát sem cserélhet:
    Az ellenség, ki nyakra, ki főre,
    Takarodik a várból előle.

    Jár a barát postája, követje,
    Szolimánhoz titkos üzenetje; –
    Maga Bálint csak morog; csak ümget
    “Ez is elád maholnap bennünket!”

    Sárga lovát nyergelik atlaszra,
    Úgy robog a budai piacra,
    Nagy sokaság közibe úgy léptet:
    “Halljátok ezt ti budai népek!”

    “Áruló az, áruló a neve,
    Verje meg a magyarok Istene,
    Aki Budát – gyilkolom a fattya! –
    Kettő közül egynek is feladja.”

    – “Áruló az, áruló a neve,
    Verje meg a magyarok Istene,
    Aki Budát közülünk feladja,
    Török Bálint szavát nem fogadja.”

    Érkezik a vad pogány, sereggel:
    György, a barát, összesúg ezekkel;
    Maga Bálint, ha szivből, ha szinre,
    A basának dolgozott kezére.

    “Két ellenség a Duna-két-parton:
    Kevés annak az én egy jó kardom:
    Egyiket a másikkal – hiába!
    Ahogy lehet” – gondolja magába.

    Hétfő napon hajnalhasadáskor,
    Veresebb az ég alja, mint másszor;
    Hajnal előtt a Szentgyörgy terére
    Vágtatott a magyarok vezére.

    Ágaskodik jó lova magasra,
    Kukorékol a csaták kakassa;
    Hej! mit akar a Bálint ma reggel
    Tórök-magyar egyesűlt sereggel?

    Amit akar meg is teljesíti,
    Hajnali szél zászlaját röpíti,
    Maga pedig kardját emelinti
    Török Bálint, jó vitéz, Enyingi.

    Széles a víz a Duna árkában:
    Ne menj neki, bolond cseh, vaktában!
    Nekimenne, ha partja se volna,
    Vize helyen pokol tüze folyna.

    Fut a vezér maga is, vesztébe,
    Beletört a gyalázat szivébe:
    Szegény öreg! hogy ki nem huzhatta,
    Futásában elvérzik miatta.

    Török Bálint, jó vitéz, Enyingi!
    Vitézséged ne mutasd nagyon ki,
    Mert a pogány bizony megigenli,
    Gonosz barát ellened ingerli.

    Gonosz barát hitszegő tanácsa
    Azt a vermet csak ássa, csak ássa,
    Ki miatt lesz Budavár bukása,
    Török Bálint hálóba jutása.

    Győzedelmes ütközet elmulván,
    Izeni a Szolimán nagy szultán:
    “Fiam Bálint, magyarok vezére,
    Jöszte hozzám ebédre; ma délre.

    Jöszte hozzám az ország nagyával,
    Izabella királyné fiával:
    Atyja után én vagyok az atyja,
    Árvaságát meg sem is siratja.”

    Gondolkozik a Bálint magában:
    Nem lesz-e jobb maradni Budában?
    Mintha sugná, valami azt mondja:
    Ne menj, Bálint, a török táborba!

    Király-asszony ellenben azt mondja:
    “Török Bálint, te segíts bajomba:
    Gyermekemet nem adom barátnak,
    Szivében nincs érzelme apáknak.

    Neked adom, hűséges jobbágyom!
    Neked is van két fiad Torbágyon:
    Mintha egyik volna most öledbe’,
    Viseld gondját, úgy adom kezedbe.” –

    Hosszas ebéd a török szultáné,
    Hátra van még a fekete kávé;
    Török Bálint tétova tekintget:
    “Körülfogott a jancsár bennünket!”

    “Nézz ki fiam, gyenge kis apródom!
    Látsz-e nagy port a budai úton?”
    – “A szombati kapuja kitárva,
    Ott megyen a sok török Budára.”

    “Nézz ki megint, édes kis apródom:
    Jaj Istenem, be szörnyen aggódom.”
    – “Izabella királynét csalárdul
    Költöztetik kifelé a várbul.”

    “Harmadszor is nézz ki még apródom;
    Oh! hogy erről tenni már nincs módom…”
    – “Boldogasszony tornya tetejében
    Félhold ragyog a kereszt helyében.”

    Jő parancsa Szolimán szultánnak,
    Parancsolja Verbőczi Istvánnak:
    “Te fogsz lenni az ország birója;
    Török Bálint itt marad egy szóra.”

    Parancsolja azután barátnak:
    “A csecsemőt vidd el az anyjának,
    Te fogsz lenni ország kormányzója;
    Török Bálint itt marad egy szóra.” –

    “Hej! az a szó több-e mint egy másik?
    Minek jöttem én azért Mohácsig!”
    “Fiam Bálint, érjük el Eszéket:
    Becsülettel hazaküldlek téged.”

    “Hej! az a szó hosszu már egy hétig;
    Hosszu nekem Budától Eszékig.”
    “Fiam Bálint, ne tüzelj, várd sorra:
    Hadd megyünk le, ne tovább, Nándorra.”

    “Nagy Szolimán! nagy a te hatalmad,
    Nándor alól most tovább lecsalhat…”
    – “Kutya voltál, az maradsz, de vason:
    Láncot neki, hogy ne haraphasson!” –

    Várja szegényt – beh mihaszna várja! –
    Odahaza a szép két kis árva:
    Minden reggel kimegy az utcára,
    Édes atyját de mihaszna várja.

    Várja szegényt szerelmes szép nője:
    Ki-kiáll a magas könyöklőre;
    Fehér képét ereszti karjára,
    Úgy zokog, hogy mégse jön a párja.

    Héttoronynak egy sötét zugában
    Török Bálint üldögél magában;
    Ifju korát a vénség megszánja,
    Megérleli s a halál levágja. –

    (1853 jan. 21)


  • Arany János: ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS

    ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS

    Mint a Noé hű galambját,
    Ki reménynek viszi lombját,
    Várnak engem mindenek;
    Sok sötét arc lángra lobban,
    Sok kebel ver hangosabban,
    Ahol én megjelenek.

    Kérdik: van-e levél Tüge?
    S kiki, amin szíve csügge,
    Arra gondol hirtelen:
    Ez rokonra, jó barátra,
    Az geschäftre, actiákra
    S hogy kél a rozs odafenn.

    Ez, ha rózsaszín kopertát
    Hoztam neki: egy sechsert ád,
    Máskép nincs becsűletem;
    Amaz reszket, ha nincs frankó,
    S bár majd fölveti a bankó,
    Rám kiált: nem fizetem!

    Pénzt vár a diák gyakorta,
    De ha atyja jól lehordta:
    Hogy reám néz, mily vadon!
    Úrfi, legyen jó reménybe:
    Nem búhattam a levélbe,
    Ahogy vettem, úgy adom.

    Így bolyongok télen, nyáron,
    Porba, fagyba, vizen, sáron
    Tisztem teljesítni kész;
    És most boldog új esztendőt
    Kíván szebbnél szebb jövendőt

    Tüge Sándor
    levelész

    (1853)


  • Arany János: ROZGONYINÉ

    Ballada

    “Hová, hová, édes férjem?”
    “Megyek a csatába:
    Galambócon vár a török,
    Ne várjon hiába.”
    “Megállj, megállj; édes férjem!
    Ne menj még csatába:
    Befordulok egy kicsinyég
    Öltöző szobámba.”

    “Én kegyesem, szép hitvesem,
    Ellenemre jársz-é?
    Sima vállad, puha kebled
    Töri az a páncél;
    Félve tartod a nagy kardot
    Remegő kezedben:
    Mit keresnél, gyönge asszony.
    Véres ütközetben?”

    “Azt keresem, hiv magyar nő,
    Véres ütközetben,
    Hogy lehessek, élve, halva,
    Mindig közeledben:
    Súlyos a kard, de nehezebb
    Százszor is a bánat;
    Jobban töri, mint a páncél.
    Kebelem utánad.”

    Gyöngyös arany fejkötőjét
    Sisakkal borítja,
    Karcsu fűzött selyem vállát
    Páncélba szorítja;
    Kardot is köt: bársony övre
    Gyémántos fogantyút,
    Pici piros csizmáira
    Szép ezüst sarkantyút.

    Csalogatja csemegével
    Muci paripáját;
    Lebke szellő lebegteti
    Tengerzöld ruháját;
    Széles uton, poros uton
    Felleget ver a ló,
    Csillámlik a… villámlik a
    Fényes acél patkó. –

    “Fogadj Isten, húgom asszony,
    Itt az ütközetben;
    Nyilat ugyan, amint látom,
    Hoztál szép szemedben -“
    “Uram király, Zsigmond király
    Nem oly divat már ma
    Nyillal lőni, mint felséged
    Fiatal korába’.”

    Galambócot a Dunáról
    Ostromolni kezdik;
    Folyamon is, szárazon is
    Egyre törik, vesztik.
    Elől, elől Rozgonyival
    Kedves élet-párja,
    Hiv szerelme, szép Cicelle,
    Szentgyörgyi leánya.

    Pogány török a Moráván
    Érkezik új haddal:
    “Most vitézek! hajós népek!
    Közül-akarattal!”
    Maga vivé Rozgonyiné
    Ellenök a gályát,
    Követi a sok dalia
    Lobogós ruháját.

    Szól az ágyu – szokatlanul
    Durva ozmán fülnek;
    Hajóira tűz-kanócok,
    Koszorúk repülnek;
    “Vizet! vizet!” a pogányság
    Orditoz hiában;
    Mind odaég, bár van elég
    Víz a nagy Dunában. –

    Maga Murad ezt a dolgot
    Nem veszi tréfára,
    Közeledik nagy hadával
    Törökök császára;
    Százezerre megyen serge,
    Sok basával, béggel,
    Török, tatár – spahi, jancsár,
    Válogatott néppel.

    Kár volt neked, Zsigmond király
    Mindjárt megijedned,
    Gyalázaton a pogánytól
    Egér-utat venned,
    Fut a farkas néha-néha,
    De szikrázó foggal;
    Népedet te átkeletted
    Szökve, mint a tolvaj. –

    Spahi, jancsár, utóhadnak
    Ered az inába:
    Sok rohan ott éles tőrbe,
    Még több a Dunába;
    Gyalogszerrel a király is
    Csak nehezen futhat;
    Jó Rozgonyi karja, kardja
    Csinál néki utat. –

    “Hej! ki hozza, kormányozza
    Ide azt a gályát?
    Vagy már senki meg nem menti
    Magyarok királyát?”
    “Én, én hozom, gyönge asszony,
    Hajómat az éjben:
    Ülj fel uram, Zsigmond király,
    Te is, édes férjem!”

    Lászlóvárott a magyarság
    Vala bátorságban.
    Híre futott a csatának
    Széjjel az országban.
    Egy árva szó sem beszéli
    Zsigmond győzedelmét;
    Mind a világ, széles világ
    Rozgonyi Cicellét.

    (1852)


  • Arany János: A HAMIS TANÚ

    A HAMIS TANÚ

    Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
    Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
    Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
    Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
    Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
    Nem tarcsai birtok, – ladányi határ az.

    Eléálla Márkus; térdben összeesve,
    Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
    Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
    Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;
    Kezei reszketnek: tán erő hijában?
    Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

    Esküszöl – “Esküszöm az élő Istenre,
    Utolsó napomra és örök idvemre. – “
    Esküszöl – “Esküszöm, s ha hamisat szólok:
    Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
    Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
    Ama sebes örvény hánytorgasson engem. – “

    Lakoma Ladányban, – muzsika, mulatság;
    “Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
    Nem azé a madár, aki elszalajtja,
    S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
    Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
    Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.” *

    Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
    De mintha keserőt érezne a borban.
    Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
    Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
    Négy harang siratja, két pap megdicséri,
    Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.

    Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,
    Mellyel a világi élet becsukódik,
    Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
    Úgy látszik hogy épen a halottat várja;
    Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,
    Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.

    És a fekete föld, amint hull, amint hull,
    Nyögve a koporsó megrendül, megindul;
    Kivetődik a sír dobbanó partjára,
    Ropogva szakad föl fedelének zára:
    Megrázkodik a test és talpra ugorván
    Szeme fehérével körülnéz mogorván.

    S amint három ujját emeli az égre,
    Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
    Majd a néptolongás közepébe törvén,
    Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,
    Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,
    Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

    Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
    S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
    Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja –
    Mélységből kibukni s elmerülni újra,
    És, mikép izgága volt egész élete,
    Így kötődik szóval: “Oldjak-e? kössek-e?”

    Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
    Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
    Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
    Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;
    Halkan imádkozva evezzetek itt el;
    S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.


  • Arany János: OH! NE NÉZZ RÁM…

    OH! NE NÉZZ RÁM…

    Oh! ne nézz rám oly sötéten
    Pályatársa életemnek,
    Mint midőn az őszi-felleg
    Húzza árnyékát a réten;
    Nézz szelíden, nézz mosolygva:
    Férfié az élet gondja.

    Bárha csügged hív barátod,
    Nincs enyelgő tréfa nyelvén,
    S a kemény sors vésze kelvén
    Arcom elborulni látod:
    A te szíved ez ne nyomja:
    Férfié az élet gondja.

    Dörgve hull a nagy zuhatag,
    Szirthez illik rémes árnyék;
    De szelíd a rónatájék,
    Zengve lejt a völgyi patak,
    Mely a zöld virányt befolyja:
    Férfié az élet gondja.

    Hát ne nézz rám oly sötéten;
    Zúgjanak bár künn a vészek,
    Csak ez a kis enyhe fészek
    Ez maradjon mindig épen:
    Szívem a bajt könnyen hordja:
    Férfié az élet gondja.


  • Arany János: CSALÁDI KÖR

    CSALÁDI KÖR

    Este van, este van: kiki nyúgalomba!
    Feketén bólingat az eperfa lombja,
    Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
    Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
    Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
    Lomha földi békák szanaszét görögnek,
    Csapong a denevér az ereszt sodorván,
    Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

    Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
    A gazdasszony épen az imént fejé meg;
    Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
    Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
    Ballag egy cica is – bogarászni restel –
    Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
    Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
    Egy iramodással a pitvarba terem.

    Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
    Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
    Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
    Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
    Benn a háziasszony elszűri a tejet,
    Kérő kis fiának enged inni egyet;
    Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
    Mint csillagok közé nyájas hold világa.

    Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
    Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
    Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
    Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
    Körűl az apróság, vidám mese mellett,
    Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
    Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
    Az világítja meg gömbölyű arcukat.

    A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
    Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
    Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
    E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
    Legalább így szokta mondani az apjok,
    Noha a fiú nem imádságon kapkod:
    Jobban kedveli a verseket, nótákat,
    Effélét csinálni maga is próbálgat.

    Pendül a kapa most, letevé a gazda;
    Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
    Kutat az apró nép, örülne, ha benne
    Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
    Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
    Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
    Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
    Kinálják erősen káposzta-levéllel.

    A gazda pedig mond egy szives jó estét,
    Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
    Homlokát letörli porlepett ingével:
    Mélyre van az szántva az élet-ekével.
    De amint körülnéz a víg csemetéken,
    Sötét arcredői elsimulnak szépen;
    Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
    Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

    Nem késik azonban a jó háziasszony,
    Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
    Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
    Arra tálalja fel az egyszerü étket.
    Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
    De a férj unszolja: “Gyer közelebb, édes!”
    Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
    Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

    De vajon ki zörget? “Nézz ki, fiam Sára:
    Valami szegény kér helyet éjszakára:
    Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
    Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
    Visszajő a lyánka, az utast behíván.
    Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
    “Isten áldja meg a kendtek ételét is,
    (Így végezi a szót), meg az emberét is.”

    Köszöni a gazda: “Része legyen benne:
    Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
    Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
    Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
    Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
    Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
    Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
    Természete már ez magyar embereknek.

    De mikor aztán a vacsorának vége,
    Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
    Megered lassanként s valamint a patak,
    Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
    Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
    Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
    És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
    “Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

    “Nem mese az gyermek”, – így feddi az apja,
    Rátekint a vándor és tovább folytatja;
    Néma kegyelettel függenek a szaván
    Mind az egész háznép, de kivált a leány:
    Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
    Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
    Három éve múlik, hogy utána kérdez,
    Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

    Este van, este van… a tűz sem világit,
    Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
    A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
    Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
    Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
    Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
    Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
    S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

    (1851 ápr. 10)


  • Arany János: FIAMNAK

    FIAMNAK

    Hála Isten! este van megin’.
    Mával is fogyott a földi kín.
    Bent magános, árva gyertya ég:
    Kívül leskelődik a sötét.
    Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
    Vetve ágyad puha-melegen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Látod, én szegény költő vagyok:
    Örökül hát nem sokat hagyok;
    Legföljebb mocsoktalan nevet:
    A tömegnél hitvány érdemet.
    Ártatlan szived tavaszkertében
    A vallást ezért öntözgetem.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Mert szegénynek drága kincs a hit.
    Tűrni és remélni megtanit:
    S néki, míg a sír rá nem lehell,
    Mindig tűrni és remélni kell!
    Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
    Élne a hit, vigaszul nekem!…
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd ha játszótársaid közül
    Munka hí el – úgy lehet, korán –
    S idegennek szolgálsz eszközül,
    Ki talán szeret… de mostohán:
    Balzsamúl a hit malasztja légyen
    Az elrejtett néma könnyeken.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd, ha látod, érzed a nyomort,
    Melyet a becsület válla hord;
    Megtiporva az erényt, az észt,
    Míg a vétek irigységre készt
    S a butának sorsa földi éden:
    Álljon a vallás a mérlegen.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    És, ha felnövén, tapasztalod,
    Hogy apáid földje nem honod
    S a bölcsőd s koporsód közti ür
    Századoknak szolgált mesgyeül:
    Lelj vigasztalást a szent igében:
    “Bujdosunk e földi téreken.”
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
    S benne az erény diadalát:
    Mert különben sorsod és e föld
    Isten ellen zúgolódni költ. –
    Járj örömmel álmaid egében,
    Útravalód e csókom legyen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem!

    (1850)