Ti szép leányok, két leányok,
kik úgy nevettetek velem,
terhet hajómból mind kihányok:
lám, könnyű lettem hirtelen,
lám, gyermek lettem újra, lányok.
Nevessetek, nevessetek,
minden komoly képet lehányok,
cigánykerekeket vetek.
Ti szép leányok, két leányok,
nevessetek.
Forrás: Vers mindenkinek
Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édes apjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
Forrás: Vers mindenkinek
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.
Nincs jobb világ a másvilágnál
a másvilágon nincs világ
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
hol féreg nem fáj, hogyha rág.
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem bosszant a léha gyász.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre ont,
mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, húsos világnál,
mely oly keserves és bolond.
Forrás: Szeretem a verseket
Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.
Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.
Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.
Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.
Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint a kutya silány házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha
szalagokat találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatok maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a megfakult hangok.
De abban is csak ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
– mint kinőtt ruhában – merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«
Forrás: Lélektől lélekig
Kik messze tőlem együtt énekeltek –
Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog
költők, kik együtt, értőknek daloltok,
egy fa levéli mind, testvéri lelkek!
Gondoljatok arra, kit messze rejtek
rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok
nem érzi már ízét sem; és ha szóltok
nem érti, s más összhang mit vágya kerget.
Más nyelven és magának énekelget,
mint szél kezében elszakadt levél.
s talán nem ő, hanem a szél zenél.
S a harctól elmaradva úgy figyelget,
mint sebesült, fejét a földre hajtva,
holtig figyel a távol ágyuzajra.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.
Nem akartál meghallgatni
míg az ablak ragyogott
most már látod meghallgathatsz
befedték az ablakot.
Nem akartál meghallgatni
pedig vággyal hítt a kéj
most már látod meghallgathatsz
itt a hűvös, itt az éj.
Nem akartál meghallgatni
Láttad hogy a vérem ég
most már látod meghallgathatsz
mert a szívem csupa jég.
Forrás: Lélektől lélekig
Aranyfénnyel és rózsadísszel, sugarak
sugara, elöntöttél minden századot.
Nagy mártirok vérével fested az eget
e szent napon is, mely a bűnbocsánaté.
Mennyek kapussa, és e földnek Doktora,
korunk bírái, világ igaz fényei,
egyik kereszttel, másik karddal győztesen,
babérban ülik az Élet szenátusát,
Péter, jó pásztor, már imáinkat fogadd,
ki mindnyájunknak szóddal zársz és társz eget!
S Pál, híres Doktor, oktass erkölcsöt belénk:
segíts, lélekkel mennyországba szállani!
Egyetlen szentség kettős olajága, add
hogy hitben híven és reményben izmosan,
szent szerelemmel tellve szent szerelmetek
iker-kútjából, éljük majdan túl a húst!
Legyen a Háromságnak dicsőség örök!
Legyen tisztelet, ujjongás és hatalom!
Akié egységében minden uralom,
most és majd, századoknak századain át.
Forrás: Szeretem a verseket
Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
rózsaszínjét, szemed acélát
amit a lélek halk ezüstje ötvöz
s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
orvosság módra issza színvak
szemem, amely minden világot
mindig egy színnel sötétebbre látott.
Oh jaj minden világ csak bellül ég
s a testek csunyán elernyőzik,
de a tied átlátszó, mint az ég
melyen aki jól átnéz, ott az Isten!
Igy látom én a szemeidben
a lélek paradicsomát
felhőknek és fényeknek otthonát.
Forrás: Arcanum
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
a Három Hegyek elseje!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!)
A hegy, a hegy a régi még,
noha, úgy vélném, a fenyők
rosszkedvűn rázzák águkat.
De nem! cukros kép, elcsuszó
Karácsony-ábrák, szenvtelen!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni és milyen csunya!)
…És mord zsivaj, szoros kupé,
s a nyelv… s a táj is… idegen:
csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
Ily könnyű, otthonos vidék,
elkenni ismert arcotok?
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
(Nevükből vetkezett csucsok!)
De mindegy! élek és futok!
Név, ember, birtok, balgaság!
Övék? Miénk? A hó vakít
s már mámor ez a hóderű!
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk csunyák.)
Forrás: Arcanum
