Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Halavány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!…
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    Összekötve, aki jó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Napszálltakor

    Alig volt dél – és íme este már,
    az ablakot ködfátyol keni be,
    áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny
    sötét és mégis halavány szine.

    Benn ágy alól, sarokból a sötétség
    kimászik, mintha tolvaj volna csak,
    ki nappal még a házban elrejtőzék,
    s előbuj lopni, mikor alszanak.

    Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,
    s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
    amelyek lelkem mélyében ragyognak.

    Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,
    S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.
    És én nem alszom, mert én sohasem alszom!

    1. jún.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit. –
    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér. –
    Szerettem volna menni
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért. –
    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    Forrás: fb – szeretem a verseket

  • Babits Mihály: In Horatium

    Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
    ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
    nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.

    Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
    nézz szét a vízen: fürge fehér habok
    örök cseréjükért hálásak,
    halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

    A láng is hullám. Szüntelenül lobog
    főnix-világunk. Így nem is él soha,
    mi soha meg nem halt. Halálnak
    köszönöd életedet, fü és vad!

    Minden e földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint csobogó patak
    s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
    így akarák Thanatos s Aiolos.

    Ekként a dal is légyen örökkön új,
    a régi eszme váltson ezer köpenyt,
    s a régi forma új eszmének
    öltönyeként kerekedjen újra.

    S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
    mértéken zengte a megelégedést,
    hadd dalljam rajt ma himnuszát én
    a soha-meg-nem-elégedésnek!

    Minden a földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint hegyi záporár,
    hullámtörés, lavina, láva
    s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd

    el restségednek ónsulyu köntösét,
    elégeld már meg a megelégedést,
    légy könnyű, mint a hab s a felhő,
    mint a madár, a halál, a szél az.

    Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
    ne nyomja lelked járomunott nyakát:
    törékeny bár, tengerre termett,
    hagyj kikötőt s aranyos középszert

    s szabad szolgájuk, állj akarattal a
    rejtett erőkhöz, melyek változás
    százszínű, soha el nem kapcsolt
    kúsza kerek koszorúját fonják.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek