Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Vasárnap

    Zord hét után fáradt szívemre
    eljön a méla, szent vasárnap
    csend a fülnek, ünnep a szemre,
    ünnepe csendnek és sugárnak.
    Az emberek templomba járnak.
    Hajrá lelkem! zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Az emberek kocsmákba járnak.

    Kocsmák előtt csizmád az ünnep
    köpött járdáját kopva rója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.
    Kocsmák előtt csizmád a város
    köpött járdáját rója kopva
    s a lélek, mint a csizma sáros;
    mért nem térsz haza bús lakodba?
    mért nem ülsz otthon búslakodva?
    Ó nézz körül: zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog,
    boldog, otthon, bár búslakodva.

    Bár búslakodva, boldog, otthon.
    Remetelakban nincsen óra:
    ilyen lak néked boldog otthon
    vasárnapok bús álmodója.

    Remetelakban óra nincsen
    s boldog a lak, hol nincsen óra
    s nincs idegen kéz a kilincsen
    s nincs idegen látogatója.
    Odakünn fáj a toronyóra,
    fájnak, bár zárva most, a boltok.
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Eredj haza, hol nincsen óra,
    hol fájó fejed megpihenhet
    s ütemes csönd lesz ringatója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: [Szeretnél élni kék hullám alatt…]

    Szeretnél élni kék hullám alatt
    és hajókázni Némo kapitánnyal?
    Mély tenger ismeretlen csábu mélyén
    szemlélni sok csodát: kövér halat
    aranykigyót, fejlábu szörnyeket
    rejtelmes formát, tajtékot, tarajt,
    virágot, mely, megnézve, mégis állat
    sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
    tengeri pókot, polypot, tünő
    aranyzöld foszlányt, csillogó korált,
    csillogó korál cifra palotáit?
    szeretnél járni kék hullám alatt?

    Tengerben élünk; – mert mi más e lég,
    melyet beszívok, mely köröttem árad

    • felnézek: látom; mozdulok: megérzem –
      az ég – a szél – mi más e kék özön,
      e légözön, (többször szelíd, de néha
      orkáni vad, s hideg, s meleg) mi más
      mint a titáni térnek óceánja?
      melynek lakója s útazója, én
      elemnek érzem, melyben élek és
      melyben halok s mely nélkül meghalok.
      Ez óceánban nézz körül ha vágysz
      szemlélni sok csudát: kövér halat
      aranykigyót, fejlábu szörnyeket
      rejtelmes formát, tajtékot, tarajt
      virágot, mely megnézve mégis állat

    s sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
    tengeri pókot, polypot, tünő
    aranyzöld foszlányt csillogó korált
    csillogó korál cifra palotáit.

    Szeretsz-e élni kék hullám alatt?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Nyár

    Esik a nap!
    Szakad a súlyos, sűrü zápor
    zuhogva istenigazából.
    Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
    Óh gyönyörűség!

    Részeg darázs
    ráng körülöttem tág körökben,
    ide röppen és oda röppen:
    visszatérő csapongás, lenge hűség…
    Óh gyönyörűség!

    Hangos virág
    kiált, bíbor szinekkel esdve,
    hogy jöjjön már a bíbor estve,
    hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
    Óh gyönyörűség!

    Tornác fölött
    szédülve és legyet riasztva
    fúl a cseléd, liheg a gazda;
    álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
    Óh gyönyörűség!

    Boldog a nap:
    de boldogság a vágy gyürűsse!
    Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
    Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
    Óh gyönyörűség!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Hunyt szemmel

    Hunyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: verpeletamk.lapunk.hu

  • Babits Mihály: Beteg-klapancia

    Látom a ködöket,
    téli reggeleket,
    hétfőket, keddeket,
    napokat, heteket…
    Nem írok verseket,
    Beteg vagyok, beteg.

    Beteg vagyok, beteg.
    Nem írok verseket,
    nem zengek éneket…
    Csak egypár szót nyögök
    vagy inkább köhögök:
    beteg vagyok, beteg.

    Régi időm elmult,
    régi kedvem fordult.
    Ki volt hivem, elbujt,
    hírem, nevem elhullt,
    erőm veszni indult,
    pénzem sohasem volt…

    Mondd, van-e jussod már
    hogy így nyögj és kántálj
    mint unott koldusszáj?
    Ki hallgat terád már?
    Naphosszat motyogd bár
    hogy itt fáj, hogy ott fáj…

    Künn a fagy közelít.
    Öröm, gond közelit.
    Karácsony közelit.
    A hegyek hátait,
    fenyőfák sátrait
    ünnepre meszelik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Őszi csengő

    A drótcsengő a parkban
    megszólal lágyan, halkan,
    mert rázza az őszi szél;
    zöld fönn a kapubálvány,
    de sárgul, hulldogálván
    fáról a gyenge levél.

    A drótcsengő a szélbe
    oly szomorún zenél be
    s a szívnek bánata kél.
    Fenn zöld a kapu rácsa,
    de zörg az év harácsa
    a földön: őszi levél.

    S a csengő csengve mindég
    mert rázza durva vendég,
    hivatlan északi szél,
    bejő a zárt kapún át,
    s hordozva hosszú gúnyát
    söpörget, sárga levél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig