Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: REGGEL VAN, FÉNYES REGGEL

    Reggel van, fényes reggel,
    de látszik a holdvilág –
    Mi tart még téged ébren,
    miért nem tudsz meghalni, holdvilág?

    Csorg a fény, ád az Isten
    még pár szép őszi napot:
    s te ott fönn, halk kisértet,
    az élet zaj-zenéjét hallgatod?

    Nem félsz az erős Napnak
    féltékeny szemeitől,
    aki minden sötétet
    éltet és minden fényeset megöl?

    Nem bánt hogy a fű ujját,
    a fa ezer tenyerét
    s a virág szomjas arcát
    felé fordítja mind és nem feléd?

    Tudod, hogy a halottnak
    élnie rettenetes,
    mégis sápadt világod
    a földre néz és az életre les!

    Eredj vissza az árnyak
    közé és add hírül ott,
    hogy megyünk mind utánad,
    megyünk bizony, megyünk, hisz itt se jobb…

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: POSHADÓ KISVÁROS A ZÖLDBEN

    A két fa közt a Mária-szobor
    mint csipkés fülke zöld lombjaiból
    imád Istent, s az égen a barokk
    felhők arany cirádák s angyalok.
    Régi présház: vinis hujatibus
    s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
    bitangul: az egész hegy gazban usz,
    mely lábánál az ósdi temetőn
    kiárad, és – mindent elöntve, vad
    csőcselékmód – fullasztón összecsap.
    Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
    mint kőtutajok a fűtengeren,
    s még lentebb a városka, melyre sok
    poéta mondaná, hogy épen oly
    temető mint amaz, hol “lomb susog”
    s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
    poshadást rejtő kövek közt – de én
    tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
    élet a lomb amelybe belerogy,
    sírban a féreg, sír fölött a gaz,
    és akármire nézhetsz, élet az;
    hegyen a szőllő, pincében a must,
    s tekintsd a fölburjánzott juniust!
    Ennyi élettel mit akar az Ur,
    fakasztva egyre céltalan s gazul?
    vagy kell a rossz, s kivánja Mária
    hogy legyen miért imádkoznia?
    vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
    ecset se tudna fényeket festeni?
    Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
    egének abroszán az esti bor:
    s most színes égen, arany fák alatt
    maga sötét a Mária-szobor.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: A festő halála

    Rippl-Rónai József emlékének

    Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
    oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
    vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
    mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
    s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
    s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
    a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
    vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
    Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
    nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
    amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
    mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
    mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
    tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
    Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
    mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
    szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –

    Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
    de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
    így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
    kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
    mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
    mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
    ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
    és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
    szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
    suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
    csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.

    1927. nov.
    Nyugat, 1927. dec. 16.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: Ablaktalan ház

    Verses riport

    Ez az ablaktalan ház!
    Jövendő ház! álomház!
    Építik Ámerikában.
    Húsz emelet! Harminc emelet!
    Háztömb, házváros, ház-sziget!
    S nem süt be soha a nap.

    De egyforma, bölcs, bőved, kellemes fényt
    szükség szerint és enyhén szűrve kap.
    S újrendszerű fényforrások öntik
    – pótolni az élő napot, a kintit –
    a violántúli sugarakat.

    Száz és száz előnye van!
    Soh’sincs benne léghuzam.
    Építkezésnek is olcsó.
    Puritán, nagy síku falormok
    zárják ki a nedvet és kormot.
    Ott künn az utca egyre halálosabb.
    De bent alpesi lég a folyosókon
    s tengeri pára, s mesterséges ózon
    s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.

    S minek is az utca már?
    Egy ilyen tömb egész vár.
    Megeszi a ház az utcát.
    Liftek, lépcsők, alagsor.
    És tömb a tömbbel összeforr,
    ki se kell menni az ég alá.

    A paraszt gyúrja ott künn még a földet
    kenyérré – de mint megnőtt gyerek
    anyja emlejéről leválik,
    mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
    s vegykonyha táplál a rög helyett.

    Fütyülünk a Földre, mint az Égre.

    Földalatti vasutak
    házból-házba siklanak:
    ki se kell menni a házból.
    Csillagot csak csöveken
    fogunk nézni üvegen,
    vakondokai az Űrnek.

    Az egész Föld egy nagy ház lesz.

    Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott ház!
    Csukott kocsi – mindegy a pálya.
    S visz, mint betonpáncélos léghajó
    s kormányozhatatlan Földgolyó
    céltalan aeroplánja.

    1928

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: Kabala

    Egy
    mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

    Kettő
    az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

    Három
    rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

    Négy
    négylevelű nyíl útadon – vakon mellette mégy.

    Öt
    a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

    Hat
    bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

    Hét
    de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

    Nyolc
    a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

    Kilenc
    kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

    Tíz
    az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

    Tizenhárom
    Hiszen várom:
    majd jön valami semmin út, valami vizen álom.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Babona, varázs

    Nem szánom én az ostobát,
    kinek üres a mennyek boltja:
    ki méltó látni a csodát
    az a csodát magában hordja.

    Az este a kertek alatt
    jártam és elborúlt az élet:
    az Este varázspoharat
    boritott a földre hogy éj lett.

    Hirtelen, árva éjszaka
    (szomoru, mégis szép varázs volt);
    és a fák alatt egymaga
    lassan feljött az óriás hold.

    Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
    Égő gyümölcs az ében ágon!
    Ó melyik napkeleti bölcs
    varázsol ílyet Indiákon?

    Ó nagy varázsló, titkos Est
    ki elborítod e világot,
    Kinod nedves ecsetje fest
    zajtalan éjjel száz virágot:

    varázsköpönyeget terít
    kezed és elnyomja a későt; –
    Szüzeknek alvó testeit
    érni mintázza néma vésőd:

    Te mintáztad őt is, te bölcs,
    sok régi lányos éjszakáján
    hogy érve majd arany gyümölcs
    legyen életem ében fáján;

    mert te vagy a nagy Érlelő. –
    ekkor a hold feljött a fáról
    furcsán mozogva jött fel ő
    regélve még Amerikáról.

    Felhők kapkodtak szerteszét
    hideg sejtelmek szele támadt,
    s halottam ideges neszét
    a rángatózó ijedt fának.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Vasárnap

    Zord hét után fáradt szívemre
    eljön a méla, szent vasárnap
    csend a fülnek, ünnep a szemre,
    ünnepe csendnek és sugárnak.
    Az emberek templomba járnak.
    Hajrá lelkem! zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Az emberek kocsmákba járnak.

    Kocsmák előtt csizmád az ünnep
    köpött járdáját kopva rója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.
    Kocsmák előtt csizmád a város
    köpött járdáját rója kopva
    s a lélek, mint a csizma sáros;
    mért nem térsz haza bús lakodba?
    mért nem ülsz otthon búslakodva?
    Ó nézz körül: zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog,
    boldog, otthon, bár búslakodva.

    Bár búslakodva, boldog, otthon.
    Remetelakban nincsen óra:
    ilyen lak néked boldog otthon
    vasárnapok bús álmodója.

    Remetelakban óra nincsen
    s boldog a lak, hol nincsen óra
    s nincs idegen kéz a kilincsen
    s nincs idegen látogatója.
    Odakünn fáj a toronyóra,
    fájnak, bár zárva most, a boltok.
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Eredj haza, hol nincsen óra,
    hol fájó fejed megpihenhet
    s ütemes csönd lesz ringatója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: [Szeretnél élni kék hullám alatt…]

    Szeretnél élni kék hullám alatt
    és hajókázni Némo kapitánnyal?
    Mély tenger ismeretlen csábu mélyén
    szemlélni sok csodát: kövér halat
    aranykigyót, fejlábu szörnyeket
    rejtelmes formát, tajtékot, tarajt,
    virágot, mely, megnézve, mégis állat
    sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
    tengeri pókot, polypot, tünő
    aranyzöld foszlányt, csillogó korált,
    csillogó korál cifra palotáit?
    szeretnél járni kék hullám alatt?

    Tengerben élünk; – mert mi más e lég,
    melyet beszívok, mely köröttem árad

    • felnézek: látom; mozdulok: megérzem –
      az ég – a szél – mi más e kék özön,
      e légözön, (többször szelíd, de néha
      orkáni vad, s hideg, s meleg) mi más
      mint a titáni térnek óceánja?
      melynek lakója s útazója, én
      elemnek érzem, melyben élek és
      melyben halok s mely nélkül meghalok.
      Ez óceánban nézz körül ha vágysz
      szemlélni sok csudát: kövér halat
      aranykigyót, fejlábu szörnyeket
      rejtelmes formát, tajtékot, tarajt
      virágot, mely megnézve mégis állat

    s sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
    tengeri pókot, polypot, tünő
    aranyzöld foszlányt csillogó korált
    csillogó korál cifra palotáit.

    Szeretsz-e élni kék hullám alatt?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig