https://verskucko.com

Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: RITMUS A KÖNYVRŐL

    (A magyar Könyv ünnepére.)

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    1. tavasz

    Forrás: internet

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Az előkelő tél

    Olyan halk és hideg idő van,
    halk és hideg, halk és hideg:
    hallani szinte suhanóban
    a gyöngyház égen a telet.

    Selymesen száll ő rongyaink közt
    s arcba legyez, bár semmi szél…
    Óh láthatatlan, hűvös angyal,
    előkelő, gyönyörű Tél!

    S a hó is itt lesz nemsokára
    s minden egyszerre eleven.
    Aki rápillant ablakára,
    fehér apácák végtelen
    meneteit véli vonulni,
    s ki boltból az utcára lép,
    lágy-fehér könnyek ostromolják
    kemény csomagjait s szívét.

    Estefelé kitisztul néha,
    a csillagok kilátszanak
    s mint gyermekek állunk alélva
    egy nagy karácsonyfa alatt,
    amelynek ágát föl nem érjük,
    de gyertyás fénye ránk sajog:
    gyertyásan és csúfolva néznek
    a karácsonyi csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Reggeli ének

    A reggelt éneklem, az enyhe szépet
    Ó reggeleim!
    jó reggeleim!
    Testem mint egy eleven béke ébred
    Tejjel és mézzel folynak ereim.

    Lelkem kilép az álom fürdejéből
    Megint üde már
    oszlik köde már.
    Kilép az álmok sötét erdejéből
    s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

    És így néz széllyel hajnala hegyérül
    mély multja fölé,
    mult mélye fölé
    s a tegnap és a tavaly köde gyérül
    lába alatt, amint néz lefelé.

    Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
    a táj köd-egét
    homályüvegét
    s a kukoricaszál, a lenge, délceg
    hogy hajlogatja tollas süvegét.

    S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
    a szerte határ,
    mit a menny kitár
    s egy messze vers ébredő ütemével
    kóvályg benne, mint hajnali madár.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

    Consolatio mystica

    Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
    A csillagok örök forgása néked forog
    és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
    a te bűnös lelkedért.

    Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
    Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
    hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
    aki téged meg nem ért.

    Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
    hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
    szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
    hogy kifesse lelkedet.

    Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
    És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
    hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
    annyi bús szerelmeket,

    szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
    eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
    sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
    mindent a lelkedre mért

    öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
    császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
    amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
    a te bűnös lelkedért!

    Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
    mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
    részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
    tükörében magadat,

    és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
    és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
    ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
    az adamant rudakat.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Szimbolumok (stanzák)

    1. Ne mondj le semmiről

    Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
    egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
    Minden halál gyilkosság (lélekontás):
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
    Isten művét rongálja bármi rontás,
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
    minden vágyad az Isten szava benned
    mutatva, hogy merre rendelte menned.

    2. Szimbolum a holdvilágról

    Fenn sötét vízben arany csónak úszik
    lenn arany vízben úszik barna csónak.
    A menny párkányán amaz lengve kúszik
    ez rengve csúszik tetején a tónak.
    Amaz ében egébe felbucsúzik
    (mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
    mégis a vizet mind aranyba fösti,
    mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

    3. Másik szimbolum (Új magyar költészet)

    Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
    fény nélkül és magadban kushadó
    a sors nagy árja féluton elejtett
    s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
    lusta tó, melyet Isten is felejtett
    nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
    holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
    vigaszul villog sok beteg szivárvány.

    4. Nunquam revertar

    Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
    nunquam revertar – mondanám bár én is
    nunquam revertar – harci zivatarban
    nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
    nunquam – legyen az Isten átka rajtam
    revertar – bárha beledögleném is
    üvölteném én is az ő helyébe’
    nunquam revertar – századok fülébe!

    5. Sárga lobogó

    Szálljon a lelkem sárga lobogóval
    messze kerüljön minden gyáva bárka
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    feléd új kórok, új veszélyek árka,
    szabad, magányos, bús, beteg hajóval
    szálljon a lelkem sárga lobogóval.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Strófák Gizikéről

    Gizike barna dús hajával
    besátorozta lelkemet,
    Gizike gyönyörű hajával
    bilincsbe font be engemet.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem
    Gizike barna dús haját,
    holtig kivánom, és kisérem
    Gizike gyönyörű haját.

    Aranka fürte szőke, gazdag,
    becses buza, rendetlen asztag: –
    Gizike fürte barna, dús,
    simúlva milliónyi szála
    önkénytelen harmóniára.

    Aranka arca csupa hús,
    Gizike arca csupa szellem,
    Gizike teste csupa kellem,
    Gizike lelke csupa fény:
    Gizike lesz csupán enyém!

    Gizike enyhe kellemesség,
    Gizike májusi virág,
    Gizike kedves kötelesség,
    Gizike – egy egész világ!

    Gizike kert, de nincs szurósa,
    Gizike sárga viola,
    Gizike néha, mint a rózsa,
    Gizike, mint az ibolya.

    Gizike drága szemepára
    ma kivilágította lelkem,
    Gizike szeme matt opála
    hipnotizált fényével engem.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem,
    Gizike szürke, mély szemét,
    holtig kivánom és kisérem
    Gizike gyönyörű szemét…

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Babits Mihály: Ádáz kutyám

    Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
    Amióta a gazdád én lettem,
    ez a hely a legjobb hely tenéked:
    nem érhet itt semmi baj se téged.
    Rajtam csügg a szemed, hív imádás
    együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

    Mert boldog ki jámborul heverhet
    valami nagy, jó hatalom mellett.
    S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
    bosszújára megrablod a konyhát
    s csirkét hajszolsz vadul a salátás
    ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

    Elcsavarogsz néha messze innen,
    el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
    avagy titkos kalandjaid vannak.
    Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
    zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
    ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

    Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
    Hol lehetne egyéb helyed ennél?
    Szimatodból ezer láthatatlan
    ösvény vezet téged mindenhonnan
    hívebben, mint bennünket a látás:
    minden ösvény ide vezet, Ádáz.

    Tudod, hogy itt valaki hatalmas
    gondol veled, büntet és irgalmaz,
    gyötör olykor, simogat vagy játszik,
    hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
    de te bízol benne. Bölcs belátás,
    bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

    Forrás: Lélektől lélekig