Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Csak posta voltál

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
    kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
    nehezét únja s rímét ismeri:
    marad-e rajta valami magadból,
    vagy csak az utcán cipődre ragadt por
    amit emlékül továbbadsz neki?

    Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
    melyet oly égve és merengve futsz át
    naponta többször hogy már, azt hiszed,
    minden ház lelked mély szineit itta
    s lelked rongyait lengi mindenik fa
    s a sarki szél is tégedet sziszeg,

    kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
    s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
    mint gramofonba mely megőrzené:
    miről beszélnek? Régibb otthonodról
    s a vad hegyekről, melyek alul egykor
    közéjük jöttél, s amelyek felé

    emléked visszanéz közűlük; ez vagy
    te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
    Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
    s ha árnyat festesz a város falára,
    az csak a hűvös havasoknak árnya,
    mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

    Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
    és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
    Mi voltál ott? keresd tovább magad!
    Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
    s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
    mert szülőfölded felelt általad.

    Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
    de abban se lelheted igazánbul
    magad lelkét, lázadó siheder!
    Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
    voltak még amik rajtad áthuzódtak
    s csak posta tudtál lenni és meder.

    Életed gyenge szál amellyel szőnek
    a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
    amit hoztál, csak annyira tied
    mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
    Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
    magad is, kit a holtak lépte vet.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hüvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

    Az életemet elhibáztam,
    rossz szögletet mértem falán,
    törölhetetlen drága vásznam
    terhes szinekkel mázolám:
    emlékből raktam össze rőzsét,
    multból máglyát jövőm alá,
    s tegnap tüzére holnap hősét,
    magamat dobtam égni rá.

    Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
    lett volna bennem késve mersz!
    De hasztalan töpreng az óra,
    ha ihletet nem ád a perc.
    Az órák és évek kövéből
    nehéz kriptát emeltem én:
    az évek falának tövéből
    nem költ föl többet több remény.

    Kriptámban hát nosza kinyújtom
    rossz, multak-törte testemet
    és máglyámat vigan kigyújtom,
    melyről fölkelni nem lehet:
    Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
    legalább szép legyen a láng:
    minden bibornál fényesebben
    adja palástját ölni ránk!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Játszottam a kezével

    Még most is látom a kezét
    hogy ágazott az ujja szét,
    oly szeliden, mint ágtól ág
    vagy halkan elvál öt barát,
    kik váltan is segítgetik
    egymást egy messze életig.

    Még egyre látom csöpp kezét:
    úgy dolgozott mint csöppke gép
    a hímzőtűvel vánkosán:
    tündérfogócska – igazán –
    s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
    arany gyűszűt viselt az ujja.

    Ó álmodom már csöpp kezét
    kerek a halma, völgye szép:
    a völgye selyem, halma bársony:
    ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
    Ott jártak szomjas ajkaim:
    arany homokon beduin!

    Nem vágy, nem álom, nem emlék:
    jaj milyen rég volt az a nemrég!
    Tíz gyenge ága nyúlt felém
    és én izenkint tördelém:
    ó arany ágnak arany íze,
    arany fa arany ízű méze!

    Hát a köröm, a kis köröm!
    Mennyi szépség, mily öröm:
    üveges kép selyemkeretbe,
    melyre a hajnal van lefestve
    vagy piros ablak méla esten
    vagy rózsaarc egy gyenge testen.

    Mert tündértest a pici kéz
    mely rózsás-meztelen igéz
    bús a hely hol összeömlik ága
    mint csöpp csipő hajlása drága
    vagy ujja láb és íze térd
    s akkor hogy arca hol? ne kérdd
    mert tündértest a kicsi kéz
    mely arca nélkül is egész.

    Még egyre álmodom vele:
    ó hogy oly messze közele
    s hogy minden e világon itt
    furcsa szirtekbe ütközik!
    Csak egyszer lenne még enyém
    s kedvemre csókkal önteném
    szívesen halnék azután
    nagyobb örömmel ontanám
    kis ujjáért a csobogó vért,
    mint száz királyért, lobogóért!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: Éhszomj

    Mint anyja emlejétől elvált
    gyermek az ős tej drága kincsét,
    szomjazom én, világtól elzárt,
    az eleven világot ismét.
    Mert szép a világ, úgy találom
    s a rút csupán a szépnek árnya;
    mert szép a világ, mint egy álom,
    mint egy istennek hajnalálma.

    Mint a lázárok szeme lakzin
    ha zúg az élet körülöttem,
    tágul a szemem héja kapzsin
    s érzem, hogy nem régen születtem.
    Csontom ős csont, de vérem új nedv,
    az tanít sírni és nevetni,
    s kedv támad bennem, érzem, új kedv
    verseket írni, lányt szeretni.

    Betelni mindenféle borral,
    letépni minden szép virágot
    és szájjal, szemmel, füllel, orral
    fölfalni az egész világot.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: A macska

    1
    Mintha az lenne a lakása,
    agyamban ide-oda jár
    egy szép nagy macska. Csupa báj
    Alig hallatszik nyávogása,
    oly diszkrét hangja, halk s nemes
    de ha dorombolás, ha morgás
    egyforma dús, mély zenecsorgás.
    És bája s titka éppen ez.
    E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
    betölt, mint dús folyásu dal
    és részegít, mint bájital –
    hogy be ne hatna, nincs oly árok,
    nincs, melyet nem csitítna, láz,
    nincs, melyet nem hevítne, mámor
    Szavakra nincs szüksége, bár oly
    beszédes, mint tán semmi más.
    Hol a vonó, mely úgy bemarna
    lelkembe, művész hangszere,
    királyi fülnek szánt zene,
    húr, melynek lenne oly hatalma,
    mint hangodé, talány-cicus,
    szeráfi macska, macska-démon,
    kiben mint egy angyalba, fínom
    minden tag, és harmónikus?!

    2
    Balzsamos barna s szőke szőre
    annyira, hogy egy délután,
    mert egyszer megcirógatám,
    egy illat lettem én is tőle.
    Ő a hely áldó szelleme,
    mindent birodalmában ő visz:
    ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
    tündére tán, tán istene.
    Ha szemeim, delejbe vonva
    e szeretett cicám után
    fordulnak, és ha azután
    benézek újra enmagamba:
    csodálva látom ott megint
    sápadt szemének ritka lángját,
    eleven opált, tiszta lámpát,
    amint meredten rámtekint.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke,
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő, míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom,
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje,
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

    🎵 Mezei Mária előadásában – YouTube

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Magamról


    I. Nel mezzo…

    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
    sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
    hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
    mely a nagy naptól édesedve romlott.

    Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
    szememet tépve (e parányi gyomrot,
    amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
    míg vére könnyé édesedve omlott.

    Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
    mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
    nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

    s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
    Az Isten sem változtat rajta többé.


    II. S e zord napokban…

    S e zord napokban, mikor olyan olcsó
    a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
    s mint sok halottnak már külön koporsó,
    sok élőnek már külön élet nem jut,

    csak népbe-hadba; míg a drága korsó
    (a test) zuhanva, drága bora nem fut
    szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
    csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;

    mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
    lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
    trágyázni, földbe, mint katona vére?

    (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
    vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
    és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)


    III. A szörnyű másnap…

    Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
    özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
    és lész eggyel több lámpa a sötétben,
    egy fájó idege a pusztulásnak.

    Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
    ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
    és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
    s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

    Légy élő kínja a levágott karnak,
    égő emléke annyi régi fénynek,
    miket kioltanak e vak fuvalmak.

    És majd ha újra ébrednek a fények,
    s lengetlen az emberség tiszta lángja,
    akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!


    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei