https://verskucko.com

Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Szimbolumok (stanzák)

    1. Ne mondj le semmiről

    Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
    egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
    Minden halál gyilkosság (lélekontás):
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
    Isten művét rongálja bármi rontás,
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
    minden vágyad az Isten szava benned
    mutatva, hogy merre rendelte menned.

    2. Szimbolum a holdvilágról

    Fenn sötét vízben arany csónak úszik
    lenn arany vízben úszik barna csónak.
    A menny párkányán amaz lengve kúszik
    ez rengve csúszik tetején a tónak.
    Amaz ében egébe felbucsúzik
    (mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
    mégis a vizet mind aranyba fösti,
    mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

    3. Másik szimbolum (Új magyar költészet)

    Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
    fény nélkül és magadban kushadó
    a sors nagy árja féluton elejtett
    s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
    lusta tó, melyet Isten is felejtett
    nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
    holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
    vigaszul villog sok beteg szivárvány.

    4. Nunquam revertar

    Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
    nunquam revertar – mondanám bár én is
    nunquam revertar – harci zivatarban
    nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
    nunquam – legyen az Isten átka rajtam
    revertar – bárha beledögleném is
    üvölteném én is az ő helyébe’
    nunquam revertar – századok fülébe!

    5. Sárga lobogó

    Szálljon a lelkem sárga lobogóval
    messze kerüljön minden gyáva bárka
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    feléd új kórok, új veszélyek árka,
    szabad, magányos, bús, beteg hajóval
    szálljon a lelkem sárga lobogóval.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Strófák Gizikéről

    Gizike barna dús hajával
    besátorozta lelkemet,
    Gizike gyönyörű hajával
    bilincsbe font be engemet.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem
    Gizike barna dús haját,
    holtig kivánom, és kisérem
    Gizike gyönyörű haját.

    Aranka fürte szőke, gazdag,
    becses buza, rendetlen asztag: –
    Gizike fürte barna, dús,
    simúlva milliónyi szála
    önkénytelen harmóniára.

    Aranka arca csupa hús,
    Gizike arca csupa szellem,
    Gizike teste csupa kellem,
    Gizike lelke csupa fény:
    Gizike lesz csupán enyém!

    Gizike enyhe kellemesség,
    Gizike májusi virág,
    Gizike kedves kötelesség,
    Gizike – egy egész világ!

    Gizike kert, de nincs szurósa,
    Gizike sárga viola,
    Gizike néha, mint a rózsa,
    Gizike, mint az ibolya.

    Gizike drága szemepára
    ma kivilágította lelkem,
    Gizike szeme matt opála
    hipnotizált fényével engem.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem,
    Gizike szürke, mély szemét,
    holtig kivánom és kisérem
    Gizike gyönyörű szemét…

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Babits Mihály: Ádáz kutyám

    Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
    Amióta a gazdád én lettem,
    ez a hely a legjobb hely tenéked:
    nem érhet itt semmi baj se téged.
    Rajtam csügg a szemed, hív imádás
    együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

    Mert boldog ki jámborul heverhet
    valami nagy, jó hatalom mellett.
    S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
    bosszújára megrablod a konyhát
    s csirkét hajszolsz vadul a salátás
    ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

    Elcsavarogsz néha messze innen,
    el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
    avagy titkos kalandjaid vannak.
    Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
    zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
    ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

    Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
    Hol lehetne egyéb helyed ennél?
    Szimatodból ezer láthatatlan
    ösvény vezet téged mindenhonnan
    hívebben, mint bennünket a látás:
    minden ösvény ide vezet, Ádáz.

    Tudod, hogy itt valaki hatalmas
    gondol veled, büntet és irgalmaz,
    gyötör olykor, simogat vagy játszik,
    hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
    de te bízol benne. Bölcs belátás,
    bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Az elbocsátott vad

    Nem hiszek az Elrendelésben,
    mert van szívemben akarat,
    s tán ha kezem máskép legyintem,
    a világ másfelé halad.
    Mégis érzem, valaki néz rám,
    visz, őriz, ezer baj között,
    de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
    mihelyt gőgömben renyhülök.

    Ez a valaki tán az Isten,
    akitől bújni hasztalan.
    Nem hiszek az Elrendelésben,
    de van egy erős, ős uram.
    Már gyermekül vermébe ejtett
    s mint bölcs vadász gyenge vadat,
    elbocsátott, de nem felejtett:
    szabadon sem vagyok szabad.

    Ily vadra, régi hercegeknek
    szokásuk volt, mondják, jelet,
    aranyos nyakörvet verettek,
    hogy mindég ráismerjenek.
    Így hordom én is titkos örvét
    annak aki e rengeteg
    ölében elfogott, de önkényt
    újból elveszni engedett.

    Azóta bolygok a viharban
    vadmódra de az ő jele,
    erejének bélyege rajtam,
    hogy ne nyughassam nélküle
    s mint szélcibált bogáncs amelyen
    a szivárvány lába pihen,
    illattal telik: úgy beteljen
    sóvárgással bogáncs-szívem.

    Nem hiszek az Elrendelésben,
    mert szabad vagyok: oly szabad,
    mint a bolond bogáncs a szélben
    vagy vad bozót között a vad.
    „Vezessen Hozzád a szabadság!”
    így kérem olykor aki vár,
    mert nem annak kell az imádság,
    ki Istent megtalálta már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Intelem vezeklésre

    Mivel e földön jónak lenni oly nehéz
    erényeid elhagynak mint az ifjuság,
    de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
    s ha netán elfáradva az uton leülsz,
    mind köribéd telepszik és arcodba néz
    nyugodtan, mintha mondanák: »Nem menekülsz!« –
    s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
    kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
    megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
    lelked belső helyein és zugaiban
    kotorna nyelve ragadósan, sikosan,
    és érzed már hogy többé nem kergetheted
    s nem verheted hacsak magadat nem vered
    verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
    és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
    te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
    s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
    s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
    mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
    és őt is elrohasztja viszi mint az őrület
    vak égését, ezt a sivár belső tüzet
    amelyben minden bölcs erő és fiatal
    erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
    légbe leng fel és híg egek felé enyész –
    mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály:Halvány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    összekötve aki jó.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Emlékezés

    A pókhálóra harmat esett:
    bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

    A hold az égen párt keresett,
    a széles égen hasztalan kereste!

    Már elhallgattak a madarak,
    annál hangosabban szóltak a tücskök.

    És szinte láttam a fény alatt
    ellengni a világot, mint a füstöt.

    A fényen valami átfutott,
    bársonyok kápráztak előttem.

    A hangod is eszembe jutott,
    mely elszállt az örök időkben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)