Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Fogadom

    Kíméletlenségemmel becsüllek én –
    olykor gyilkol a simogatás.
    Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
    mert „igazságos hántást” nem ismer az őszinteség,
    fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
    mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.

    Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
    midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
    nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
    alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.

    Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
    hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
    s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
    kemény életre trombitáljalak.

    Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
    fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
    mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
    fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
    mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
    egykedvűsége képes,
    és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
    hogy veled végre magammá lehessek,
    és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

    Csak szeretlek.

  • Baranyi Ferenc: A király meztelen

    Ocsúdjatok: a király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a csattogó fogak szuvasak egytől egyig.

    Ocsúdjatok, térjetek magatokhoz!
    Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek,
    és főképpen nem tisztességesebbek
    nálunk a minket halkra szégyenítők,
    kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk,
    mint őseink ispánok vesszejétől.

    Ocsúdjatok. E kígyó-bűvöletben
    nagystílű blöffölök sok zagyvaságát
    saját mércénkké kezdtük tenni titkon
    s közepes glosszáit a Főítésznek
    lassan mi is tanulmány-számba vettük …

    Higgyétek el, sosem anakronizmus,
    ha a költő az egyenes kaszák
    igazával suhint: kifent, egy-élű szóval.

    Ocsúdjatok! A király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a fogai? Szúvasak egytől egyig!

    Szent György lovagra várnunk fölösleges, hiszen
    mi is elbírunk vele puszta kézzel,
    csupán a ráülepedett ércpor-legendát
    kellene még letüsszenteni róla
    egészséges, már jó paraszttüdővel.

  • Baranyi Ferenc: Helyzetkép a helységről

    Fejenagynak széles tenyerét nem
    lepi kapanyél miatt a hólyag:
    bérbúsulást vállal – temetésen,
    hisz oly nagy a feje, mint a lónak.

    Csepü Palkó (Mit? Csepü Pál elvtárs!)
    nagyüzemi abrakoltatásnak
    vámszedője már s reméli folyvást,
    hogy retorikából doktorálhat.

    De hová lett a lágyszívű kántor?
    Karrierje megérdemel egy szót:
    hakni-trupphoz bonvivánnak állt, hol
    partnernője – szemérmetes Erzsók!

    És Bagarja, a béke barátja?
    Jó fizetést kap a békeharcért,
    delegálták kilenc bizottságba
    képviselni a köznépi arcéit.

    Az amazon-természetű Márta
    szelíd szavú anyagerleként búg …

    Rozsdás lett a helység kalapácsa
    (és – fájdalom – a sarlója szintúgy.)

  • Baranyi Ferenc: Hegyibeszéd

    Boldogok a nyílt szívűek,
    akik – bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat –
    ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának,
    szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét
    s a hitük fehérjét is,
    nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár,
    bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezeték-szerelőn
    s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást,
    mert az úr – ugye – a pokolban is úr.

    És boldogok a felszegett fejűek,
    akik már azt is megtanulták,
    hogy az úr nem a pokolban,
    de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr,
    annyira úr,
    hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem
    veti oda a gépkocsivezetőjének,
    pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált
    annak idején a parádés kocsisától.

    Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők,
    akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
    hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe,
    de – hallván asszonyuk szidalmait –
    legközelebb kint, a lábtörlőn hagyják a talpnyi hazát is.

    És boldogok a széplelkű lelki szegények,
    akik a közösségért kiáltott szót
    pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni,
    pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját
    s forró lihegésük szítja azokat,
    akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában
    mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt.

    E boldogok miatt
    a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő
    olykor egy kicsit boldogtalan.

  • Baranyi Ferenc: Metamorfózis

    Kézfogásának keménysége kiszökött a tenyeréből
    és a szívéig meg sem állt,
    ott első dolga volt durván becsapni
    a kitárt pitvarok megannyi kapuját,

    homlokáról a töprengés barázdái
    ajka tövébe húzódtak s kemény föl-
    íveléssel tudatják: nem nemes gond,
    de gőg hasad a penge-száj hegyétől,

    csermely-szemében a bizalom áttetsző tisztasága
    gyanakvás iszapjától lett zavaros,
    s a derű fényesen cikkanó halacskái is
    kipusztultak szeméből hamarost,

    apját, anyját csak életrajzban áldja
    és – mint a szolgabíró – vadászni jár,
    ha szónokol: már rég nem indulatban,
    csupán csak hangerőben proletár,

    vígan burjánzik népe televényén,
    mindent magának szív, akár a gyom,
    így ingerli a tábla nagy hatalmát
    maga körül egy csöppnyi hatalom,

    s az emberek értetlenek: paréj is
    terem lucernamagból? Oly fura!
    Kutyából nem lesz szalonna – ez így van.
    De a szalonnából lehet kutya…

  • Baranyi Ferenc: Ballada az elkényeztetett ifjúságról

    A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
    kiállni néktek nem volt egyszerű,
    de a jövőt nekünk is csak szivárvány
    jelzi ma még – odébb még a derű.
    Szívünk komoly, ha nem is keserű.
    Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
    de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
    S kik a viharban sérülést szereztek:
    úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.

    Való igaz: a múlttal összevetni
    nevetség volna ezt a kort ma már,
    (hisz nem bolond máié után epedni
    kit asztalához rántottcsirke vár!).
    S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
    Panaszunk illetlen, rendellenes.
    (Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
    olyan, ki kész ebédhez érkezett meg …)
    Tőlünk csak a hurrá természetes,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    A nősüléssel évekig kivárunk,
    pártában fogy aránk legszebb kora,
    s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
    tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
    Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
    Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
    sok cérna kell még az újjávarráshoz,
    mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
    De hiába is mennénk a tanácshoz,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    (Már hallom is a tenger ellenérvet:
    „mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
    erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
    „nagyon igényes ez a nemzedék”.
    Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
    De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
    Csak élőbbről lehet előbbre lépni,
    s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
    több nagy munkával tudnánk szembenézni
    s akkor se lennénk „elkényeztetettek.”)

    Tizenhét évig töltöttük serényen
    tudás-borral – kikénezett fejünk,
    s nagy polcra téve néhol még kevélyen
    üres hordófej kong ukázt nekünk.
    (Nem lenne lassan helyén a helyünk?)

    A világosság egyidős a renddel:
    tizenhét éves. Aszú-értelemmel
    volt hát idő betelni minden fejnek.
    Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell…
    (Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)

    Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
    e had bársony-sátorlapot nem áhít,
    jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
    Csak ne halljuk dobhártya-szakadásig,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek…

  • Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

    Nincs mit mondanom –
    nincs mit mondanod.
    Szemed jégvirág borítja –
    már mögé nem láthatok.

    Nincs mit mondanod –
    nincs mit mondanom.
    Párosan viselt magányunk
    súlya nem megosztva nyom:
    egészben a válladon,
    egészben a vállamon.

    Ne értsd félre, ha kereslek:
    rádtalálnom nem öröm,
    tűnt ölelés emlékétől
    únt öleléshez szököm.

    Varázsod szét így töröm.

    Válni kell.
    A szív nem nézi, mit cipel,
    csak éppen már nem bírja el…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Baranyi Ferenc: Festői kérdések

    Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
    Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?

    Olyan sötét lett
    hirtelen,
    kopog a jég
    a szívemen,

    amit kimondok:
    magam se vallom,
    amit dalolnék:
    magam se hallom,

    áttetszők lettünk –
    üveg a vízben,
    fakult vagy úgy is,
    nincs színem így sem.

    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Titkok tarkasága hol van a szemedből?
    Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

  • BARANYI FERENC Vallomás

    Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
    – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,
    s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván
    hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,
    kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
    kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen

    Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
    Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
    ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
    teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
    akadna magyarázat: a költő szárnyalását
    ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…

    Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
    ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
    nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
    miért a csontig ázott madár felejti röptét,
    nem is hála láncol, miért esett koromban
    szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
    és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
    idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
    s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez –
    a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.

    Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,
    anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,
    ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
    mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
    megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
    haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába –
    mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
    mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
    szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
    törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
    s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
    mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
    hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
    Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!



  • Baranyi Ferenc: Kifosztva

    Elvették tőlem a Himnuszt,
    csak mert elénekelték.
    Torkukkal beszennyezték.

    Elvették magyarságomat,
    mert maguk magyarnak mondták.
    S ha ők a magyarok:
    testvérebb a török meg az osztrák.

    Elvették játszó kedvemet,
    mert silány alakításért
    követelték a tapsot.
    Aminthogy a tetszés jelének vették,
    ha a közönség szisszent, felmorajlott.

    Elvették az életemet,
    mert ifjúságom szép sólyommadarára
    rút kányák bélyegét sütötték,
    miközben füstifecskének hazudták
    a maguk egerésző ölyvét.

    Most itt állok az ország ajtajában,
    hol valaha kopogtatnom se kellett,
    állok a küszöbön, semmit sem érzek,
    mert elfeledtették velem, hogyan kell
    megörülni a hazaérkezésnek.