Elárvult fészek nyárfaágon,
szívemmel bélelt, jó meleg.
Erőtlen fészek, mert a párom
nem fogta vissza: el ne szálljon,
ha hívták őt a gyors szelek!
Szálanként hordtam össze fészkét –
ne lengjen sorsa, mint a nád.
Kóbor madarak szállva nézték
a fészek-építő merészség
maradandó diadalát.
Kisfíammal a puszta fészek
alján didergünk, lesve őt.
Mi célja volt az építésnek,
mit ér, ha célja semmivé lett,
ha nincs remény, hogy visszajön?
Mikor felhő terült az égre:
testünk szárnyával födte be.
Szárnya alatt csak szívverése
bujtott magosba-röppenésre:
„Ha szárny a szárnyad – szállj vele!”
Úgy féltem én e szívveréstől,
mint a haláltól nagybeteg.
Féltem: meghallja párom és föl-
repül a fészek-menedékből,
ha hívják toborzó szelek.
Mégis elment, jeges magosba
onnét, hol meleget kapott.
Szárnyából visszahull a tolla
a béleletlen nyárfasorra,
mintha szórnák a csillagok.
Lehullt tollából azt a fészket
továbbépítem holtomig,
s kisfiunkat, aki nem vétett,
éltesse jótékony igézet,
hogy apja fészkében lakik.
És ő megtépett szárnnyal is száll
kegyetlen csillagok felé,
a magasság medrébe kristály-
egek húzzák, ereje sincs már
visszanézni, hogy nézem-é?
