Kategória: Bella István

  • Bella István: Szeptember

    Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
    elkékülnek az útszéli tüzek,
    a szerelem is elfullad, csupa zápor,
    de a fák még a szádtól füstösek.

    A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
    a koponyáról, ha elalkonyul.
    Ráncosodik a levegő, mint az érett
    szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

    Most kellenél, az akácos harákol,
    száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
    ragályos csönd száll, e tébécés tájból
    nem futhatok el, csak ha megszűnök.

    Most kellene a meztelen varázsló,
    ki ellen bármily rettenet kevés,
    ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
    s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szeretők

    Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
    de homlok a homlokon, váll a vállra,
    úgy fekszünk itt, olyan hiába,
    mint két zsoldos, ki egymást halálra
    szúrta, kaszabolta és vágta,
    s most itt fekszenek, egymás kardjába
    dőlve, mégis egymás karjában,
    szívük, tüdejük, agyuk kitárva
    a szemérmetlen napvilágra,
    fekszünk pucéran a hiába-
    harcmezőn, elárult, árva,
    nyomorult zsoldosok sokaságában,
    oly egyedül, hogy sírásra
    görbül a test, egyetlen száj csak,
    fekszünk, fekszünk,
                            temetetlenül –
    De életem véresre harapva
    rá tudok-e nézni magamra,
    káromkodva és felzokogva
    – mellemhez szögezett szívemmel –
    ki tudok-e állni a napra?
    Föl tudok-e ébredni reggel,
    ha nem kell megvívnom szemeddel,
    ha a mindennapért nem veled kell
    pusztulásig megverekednem?
    Halálos ellenségem, szerelmem,
    ne hagyj magamra!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Mintha te

    – Majd a kések, a jó anyák,
    öled helyett is megneveznek,
    – megölelnek balták, kaszák,
    – mintha te – mellém heverednek.

    – Nem vér, virág hullik a számról.
    Havazik mint… És szeretlek.
    Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.

    S már soha többé nem eresztlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: A Lánchídon

    Mostanában megint későn jövök
    haza, éjfél és egy között,
    s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
    olcsó cigarettával a Lánchídon,
    meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
    a víz, végtelenül és közönyösen.

    De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
    hideglelősen fölrítt egy tücsök,
    a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
    hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
    s honvággyal teutánad.

    És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
    ha megnő a magány és magának énekel.

    De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
    ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
    és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
    csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
    vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
    csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

    Bár az is lehet, nem is a tücsök
    jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
    belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
    a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
    ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
    egyetlen jajdulással a maga bajait.

    Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
    leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
    bordáim, ereim vasszerkezeteiben
    ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
    Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
    pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
    pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
    itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
    s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
    csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
    áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
    az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
    s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
    az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

    De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
    sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
    milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
    s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
    csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
    a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
    és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
    fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

    S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
    lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
    és elindultam lassan, álomra hajtani
    valahol a fejem, s aludni hajnalig,
    mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

    A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szívhangok

    És elkezdődött egyszer a dobogás
    valami valótlanban valahol,
    elkezdődött az élő és csuda-holt
    világ s a világon kívüli zuhogás.

    Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
    még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
    Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
    a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.

    És elkezdődtem én is, mintha
    a naprendszer dobogna atomjaimban,
    szívhangom fény-dobaj, s a két szemem

    mintha a nap és a hold csónakja lenne,
    a halál és halhatatlanság evezne
    valami kiolthatatlan tengeren.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Csodák és csudák

    Julian Tuwim után, szabadon

    Egyszer júliusban
    kéken havazott,
    ebcsivitelésre
    madár ugatott.

    Füvek kék tavára
    tehéncsorda szállt,
    sárga égen zöld nap
    kék dalt kóricált.

    Virágok torkába
    lepke fészkezett,
    s mindez még egy percig
    se történhetett.

    Félig leeresztett
    szempillámon át
    néztem, ámuldoztam:
    De csuda világ.

    De hogy kinyitottam
    szemem, a csoda
    eltűnt, s minden szürke
    lett és mostoha.

    Minden fény s varázslat
    köd lett, s jeltelen…
    De azóta gyakran
    behunyom szemem.

    Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).

  • Bella István: Fairtás

    Télen is milyen szomorúan
    szépek a fák – nem érezik,
    haptákoló fejszéken túlnan
    írmagjuk is elvérezik.

    Csupasz bőrrel, a fehér börtön
    mélyén is, bárhogy havazik,
    – hó, nyaktiló csusszanva döndül –
    nem tiltakoznak tagjaik.

    Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
    Csak belül, a rácsoló üreg
    erein kopog a begöncölt
    láng, a tititás rügyek.

    Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
    földre. Mint mind, ki halni él.
    Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
    kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dorombolások

    Arra lettél, hogy simogassanak:
    Örökös kölyökmacskának születtél.
    Simogatásból szőtték magadat
    hogy egyetlen simogatás lehessél.

    Játékaim jósága te lehettél,
    nem aki voltál, de aki vagy.
    Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
    Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

    Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
    Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
    hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

    szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
    egy másikhoz magaddal közelítesz.
    Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

    Arra lettem, hogy simogassalak.
    Egy örök kölyökmacskáért születtem.
    Hogy körbedoromboljam hátadat.
    Hogy simogatásom hasad lehessen.

    Játékaid jó fényét én leheltem,
    s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
    rólam. Csutkalovam le ne vessen,
    nem táltosló, de táltosan szabad.

    Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
    Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
    Elvesztheti a tengert a hajó?

    Csak ha meghalnék! De semmit senkinek
    mindenségünkért! S ha elveszítelek
    magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

    És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
    Csak az én holdam, csak a te napod.
    Azért még kihavaz, hoz az akác
    szemed fényéből egy-egy csillagot.

    Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
    Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
    Halálzok, halálzom és halálsz:
    élsz. Én is. Addig él, ki halott,

    mint ez a halandó állatfaj, az ember.
    Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
    -sötétségfények. Egy virágos ág,

    az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
    fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
    nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Falevélen talált sanzon

    Igen, és egyszer meghalok
    és nem leszek, csak puszta név,
    vagy az se, falevélvacok
    résekből egy szín visszanéz,

    nem lát meg ember, se madár,
    te sem, pedig: súgom “vagyok”,

    • bár torkom sincs, s hangom, akár
      az augusztusi csillagok,

    elég a lombbal, mielőtt
    szólhatnék… Fű, hamu dadog.
    Simítsd meg majd a levegőt
    testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dsida Jenő

    Pikával szívében született
    valami segesvári síkon.
    De se lópaták, se szúrt sebek.
    Élni csak azért született,
    hogy az élő halálban bízzon.

    De rét lesz-e a lepedő,
    ha nem vér: verejték-Szamos.
    És elrejt-e, menekülő,
    a kukoricás-levegő,
    ha csak tüdődtől iszamos.

    Dsida Jenő, én értelek.
    Minden dobbanásszavad
    enyém. Megérintettelek:
    ujjam begyén a te teled
    tündérei villámlanak.

    Nemsoká már színről színre.
    Én elkezdem, s te folytatod:
    „A fűzfa behajlik a vízbe”,
    és száll a szó szívről szívre,
    s a Léthe lábunknál locsog.

    Forrás: Lélektől lélekig