Bach Esz-dur szvit triójára
Ne szólj, ne közelíts!
Nem hó hull, tűz esik.
Elfúlok,
meggyúlok,
fölgyújtnak szemeid.
Ha szó, majd elakad,
ha hó, majd elapad,
elhulló,
lehulló
csillag a derekad.
Oly jó, hogy újra vagy.
Forró
szavaidtól
kigyullad a nap.
Hajnal, hajnalj!
És soha el ne hagyj!
Ha hó volt, leesett.
Ha szó, a közeled.
Ha égek,
elégek,
éljek:
nézzem a szemed.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled lelassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.
Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, – lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.
Forrás: Lélektől lélekig
Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.
Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
a társadalomba, biológiába,
s halált tűzve a puska tusára
őrzi az anyag szíved és
szerelmekkel fölcicomázva
sír tested fegyvertelen, árva,
milliárdnyi köztársasága
– nincs számodra üdvözülés,
örülj, hogy bennem megszülethetsz,
hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
van-e – fegyencnek a fegyenchez –
szívemhez, számhoz más közöd?
Gyűlölködhet a rügyre virága,
a gyökér gyűlölködhet magvára,
gyűlölködhet a mag magára
– bennem magadat gyűlölöd.
Mint erdők, egyetlen magházba,
apámba, anyámba vagy zárva,
oly időtlen mélyre leásva
– hogy félek tőled, ha rád tekintek,
mert ez is és az is kegyetlenség,
ha szeretsz életre-halálra,
s nem latolgatod, mi az ára
– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Ahogy minden megérik magára,
úgy halálosodsz; maradsz.
Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
voltnál bizonyosabb.
Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
Jobb így! Megszokhatod.
S ha kezed után leválna lábad,
mímelhetsz művégtagot.
Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
Semmi se a tiéd.
Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
Van példa rá elég.
Ki ragozza el magyarul az időt?
A szótővek, félmondatok ideje jő.
A sunyi ponté. Minden kidőlt
felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.
Forrás: Magyarul Bábelben
A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lett?”
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lett?”
És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.
Forrás: Magyarul Bábelben
Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.
Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaadás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,
messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
Forrás: Magyarul Bábelben
És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.
Forrás: Magyarul Bábelben
Öreg a szívem, öregebb nálam,
öregebb nem is lehet,
idősebb volt már anyám hasában,
s mióta megszületett
– bár ikerbátyám – külön. Magában.
Én baktatok. Ő meg lohol.
Hol én előttem. Hol meg utánam.
Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.
Megáll majd egyszer. Hagyja: bevárjam
az utat, mely végképp övé.
Elnyugszunk együtt. A föld hasában
hallgatni anyánk szívét.
Forrás: Magyarul Bábelben
⭐
