Kategória: Bella István

  • Bella István: A Lánchídon

    Mostanában megint későn jövök
    haza, éjfél és egy között,
    s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
    olcsó cigarettával a Lánchídon,
    meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
    a víz, végtelenül és közönyösen.

    De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
    hideglelősen fölrítt egy tücsök,
    a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
    hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
    s honvággyal teutánad.

    És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
    ha megnő a magány és magának énekel.

    De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
    ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
    és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
    csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
    vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
    csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

    Bár az is lehet, nem is a tücsök
    jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
    belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
    a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
    ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
    egyetlen jajdulással a maga bajait.

    Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
    leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
    bordáim, ereim vasszerkezeteiben
    ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
    Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
    pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
    pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
    itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
    s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
    csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
    áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
    az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
    s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
    az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

    De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
    sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
    milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
    s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
    csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
    a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
    és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
    fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

    S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
    lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
    és elindultam lassan, álomra hajtani
    valahol a fejem, s aludni hajnalig,
    mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

    A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szívhangok

    És elkezdődött egyszer a dobogás
    valami valótlanban valahol,
    elkezdődött az élő és csuda-holt
    világ s a világon kívüli zuhogás.

    Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
    még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
    Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
    a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.

    És elkezdődtem én is, mintha
    a naprendszer dobogna atomjaimban,
    szívhangom fény-dobaj, s a két szemem

    mintha a nap és a hold csónakja lenne,
    a halál és halhatatlanság evezne
    valami kiolthatatlan tengeren.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Csodák és csudák

    Julian Tuwim után, szabadon

    Egyszer júliusban
    kéken havazott,
    ebcsivitelésre
    madár ugatott.

    Füvek kék tavára
    tehéncsorda szállt,
    sárga égen zöld nap
    kék dalt kóricált.

    Virágok torkába
    lepke fészkezett,
    s mindez még egy percig
    se történhetett.

    Félig leeresztett
    szempillámon át
    néztem, ámuldoztam:
    De csuda világ.

    De hogy kinyitottam
    szemem, a csoda
    eltűnt, s minden szürke
    lett és mostoha.

    Minden fény s varázslat
    köd lett, s jeltelen…
    De azóta gyakran
    behunyom szemem.

    Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).

  • Bella István: Fairtás

    Télen is milyen szomorúan
    szépek a fák – nem érezik,
    haptákoló fejszéken túlnan
    írmagjuk is elvérezik.

    Csupasz bőrrel, a fehér börtön
    mélyén is, bárhogy havazik,
    – hó, nyaktiló csusszanva döndül –
    nem tiltakoznak tagjaik.

    Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
    Csak belül, a rácsoló üreg
    erein kopog a begöncölt
    láng, a tititás rügyek.

    Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
    földre. Mint mind, ki halni él.
    Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
    kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dorombolások

    Arra lettél, hogy simogassanak:
    Örökös kölyökmacskának születtél.
    Simogatásból szőtték magadat
    hogy egyetlen simogatás lehessél.

    Játékaim jósága te lehettél,
    nem aki voltál, de aki vagy.
    Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
    Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

    Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
    Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
    hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

    szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
    egy másikhoz magaddal közelítesz.
    Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

    Arra lettem, hogy simogassalak.
    Egy örök kölyökmacskáért születtem.
    Hogy körbedoromboljam hátadat.
    Hogy simogatásom hasad lehessen.

    Játékaid jó fényét én leheltem,
    s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
    rólam. Csutkalovam le ne vessen,
    nem táltosló, de táltosan szabad.

    Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
    Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
    Elvesztheti a tengert a hajó?

    Csak ha meghalnék! De semmit senkinek
    mindenségünkért! S ha elveszítelek
    magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

    És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
    Csak az én holdam, csak a te napod.
    Azért még kihavaz, hoz az akác
    szemed fényéből egy-egy csillagot.

    Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
    Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
    Halálzok, halálzom és halálsz:
    élsz. Én is. Addig él, ki halott,

    mint ez a halandó állatfaj, az ember.
    Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
    -sötétségfények. Egy virágos ág,

    az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
    fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
    nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Falevélen talált sanzon

    Igen, és egyszer meghalok
    és nem leszek, csak puszta név,
    vagy az se, falevélvacok
    résekből egy szín visszanéz,

    nem lát meg ember, se madár,
    te sem, pedig: súgom “vagyok”,

    • bár torkom sincs, s hangom, akár
      az augusztusi csillagok,

    elég a lombbal, mielőtt
    szólhatnék… Fű, hamu dadog.
    Simítsd meg majd a levegőt
    testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dsida Jenő

    Pikával szívében született
    valami segesvári síkon.
    De se lópaták, se szúrt sebek.
    Élni csak azért született,
    hogy az élő halálban bízzon.

    De rét lesz-e a lepedő,
    ha nem vér: verejték-Szamos.
    És elrejt-e, menekülő,
    a kukoricás-levegő,
    ha csak tüdődtől iszamos.

    Dsida Jenő, én értelek.
    Minden dobbanásszavad
    enyém. Megérintettelek:
    ujjam begyén a te teled
    tündérei villámlanak.

    Nemsoká már színről színre.
    Én elkezdem, s te folytatod:
    „A fűzfa behajlik a vízbe”,
    és száll a szó szívről szívre,
    s a Léthe lábunknál locsog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Megtalált dal, 1959-ből

    Egy este csak úgy leheveredtem
    egy lánnyal a csillagokkal szemben,
    s csak úgy magamtól, kibetűztem
    szeméből, szájából a világ,
    a madarak ákom-bákomát.

    Most jó lenne mindezt elfeledni,
    és egész analfabéta lenni,
    és újra legelőször szeretni,

    S mint csodálatos ábécés könyvet
    felütni minden mosolyod, könnyed,
    és szótagolva az eget, a földet
    betűzgetni így: “tö…e…te.”

    És rádismerni: “te, te, te!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Csonka mondatok

    Jön valaki. Belép az ajtón.
    A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
    Otthagyott boromba belekortyol.
    Otthagyott poharam elejti.

    Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
    És talán ő se gyűlöl engem;
    ki rég a rég kivágott hársak
    szeme színében melegszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Havas fény

    T. D. karácsonyfája alá

    De jó is
    De jó is tudni hogy
    De jó is tudni hogy van valaki
    Van valaki odaát a havas háztetők alatt
    Ott túl a rakparti háztetők alatt
    Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
    Tudja hogy tudom: tudja
    Vagyok

    Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
    És madarakat
    A röpülés villámló hiányjeleit
    Örök aposztrofjait az égnek
    Létszavakat szelídít Ő: virágokat
    De mit virágokat!
    Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
    A rét-gyepszótár útszélremagzott
    Gizgaz-szavai-gyomokat
    És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
    De mit madarakat!
    A tél pohos pontosvesszőit
    Terek kövein fák promenádjain virityelő
    Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
    Verebeket

    Ó távol Fű- és Fabarátom!
    Virág- és Verébszavú
    Assziszibeli szerzet!
    Hagyd oda most
    Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
    Öltsd fel ködcsuhádat
    S indulj a város alá a falakon túlra!

    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
    Menj hát
    Mögötted micsoda népek
    Micsoda processzió!
    Sárkánygyík-Duna és királysága
    Csúszómászó népe
    Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
    sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
    S a fenevadak:
    Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
    S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
    megjuhászodott párduc
    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

    Menj hát Szelídszavú!
    És fedd meg
    – mint egykor –
    Az fordolt világot:

    „Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

    Forrás: Lélektől lélekig