Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most először látni a földet,
a borszínű tenger hullámait.
A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.
Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesíttetned kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.
Forrás: Magyarul Bábelben
Biztosan jár az imbolygó hajóban
gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
lángok zizegő zajában, időtlen
idejében a fénylő pillanatnak,
amikor – gyermek maga is – a gyermek
sorsát viszi két törékeny kezében.
Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
biztosan jár az imbolygó hajóban.
Karjaiban a cseppnyi test a lángok
éveiben, a földalatti árnyak
rácsai között érik a halálra.
Végtelen tengerén a fájdalomnak
lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
gyermek-szívében eszméli a titkot,
amit nem értett az angyal szavában:
hogy „áldott vagy az asszonyok között”.
Forrás: Magyar Kurír
A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.
Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.
Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok – fényesség,
félsötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt – az ablakban
üresség.
Forrás: Magyar Kurír
