Kategória: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő: Most elmondom…

    Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
    mikor a halk sík bársonyán
    kihúnyt a nap és már sovány
    arccal fölkelt a szép, hazug hold,
    nagyon vágytam hozzád beszélni –
    Ó, nem bohón és nem bolondul,
    de mélyen, mint harang ha kondul
    s ahogy csak férfi tud beszélni.

    Kezembe fogtam kezedet
    s felpillantottam, – fel a fára,
    melynek tar ágán furcsa, árva
    levél-sziluett reszketett,
    úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
    mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
    pilla szélén, vagy illanékony
    pernye, ha percig áll a füstben.

    Mint bús leány, kit lassu méreg
    naponta mart s félig megölt,
    de menyasszonyi fátylat ölt,
    bár tudja, több napot nem ér meg
    és révedezve haboz és vár,
    tétovázik a hajdani
    mérget ma is felhajtani:
    maradna is még, hullna is már.

    Társai, sárga, hullt szerelmek,
    halomban hevernek alul
    s éreztem, jaj, ez is lehull,
    ha szavaim most rálehelnek,
    nem bírja ki e halk, finom lény,
    ha holdsugárnál tömörebben
    csak egy hang is feléje rebben…
    És én hallgattam, mint a holdfény.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Dsida Jenő: Álmot adsz…

    Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
    Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
    Szellemed suhogón beföd, körülleng,
    Istenem. Bevonod szelíden édes
    ízzel ajkaimat s a sárga mécset
    elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
    Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
    Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
    Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
    eltévedt szeretőm kis szűzi testét
    s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
    Halkan símogatom meleg pihéit:
    pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
    cukros hóhegyeken futunk sikongva,
    zizzenő búzaföldön összeforrunk
    s érett csillagaid kibuggyant fénye
    gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

    Mert már megint jönnek azok a fellegek,
    megint eső lesz.
    Megint sár lesz és ólmos ködburok
    a lélek körül.
    Éjszaka megint fennülhetek ébren,
    hallgatni, amint a végnélküli eső
    paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
    Megint, megint és már nem is remélem,
    hogy vége lesz.

    Valahová el akartam utazni tegnap,
    egy kis felfrissült lélekremegésre,
    Nápolyba, vagy nem tudom hová,
    ahová egy életben csak egyszer megy a vonat.
    Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
    sokszor csak pillanatokon múlik
    az ilyesmi, a napsütés,
    a jólszületés, az igazi élet,
    minden.

    Nem találom a lelkemet sehol.
    Aztán már meg is jött a köd,
    már megeredt a gyűlölt permeteg.
    Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
    behúnyom a szememet.

    … Magam előtt látom egy távoli vonat
    motollázó sok kerekét,
    hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
    s a mozdonnyal szembegurul a sínen
    egy forrón felkelő,
    óriási Nap…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    …S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell,
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Gyakran eljön

    Éjjel meglátogatott.
    Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
    figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

    Megsimogattam nagy hűvös haját:
    az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

    Meg akartam csókolni.
    Huncutkásan megfenyegetett.

    Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
    Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
    s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ide hallgass

    Most kiállok az esőbe,
    elszántan és
    födetlen fővel.
    És a csattanó villám
    átszalad a szívemen,
    és a zuhogó zápor
    széjjeláztatja szénfekete
    testemet,
    és beszívnak magukba
    a föld pórusai
    ezerkilencszázhuszonnyolc
    június tizenhetedikén.

    De holnap
    rózsaként nyílok ki
    ablakod alatt
    és minden eljövendő
    igaz ember
    szíve alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

    Csak úgy hívnak: az öreg óra.
    Rokkant vagyok már, vén legény,
    Egyformán tétlen rosszra, jóra,
    Ülök a szekrény tetején.
    Jelzem meggörbült mutatóval
    A jövő-menő perceket,
    Sorsom nagy, álmos, untató dal:
    Csak ketyegek, csak ketyegek.

    Lefüggönyözve áll az ablak.
    Pihen a nap már nyugaton,
    Sugarai meg nem zavarnak…
    Itt minden csupa nyugalom.
    Mire is nap ily vén legénynek?
    Jobb annak már az éji hold, –
    Úgy érzem néha: nem is élek,
    És álmodom csak, ami volt.

    Olyankor vár még némi gond rám,
    Mikor bejön a nagyanyó,
    Leül elémbe alkony-órán,

    • Haja fehérlő, mint a hó, –
      Felnéz reám bágyadt szemével:
      “Mesélj, no, szépen valamit!”
      S én sorba veszem halk mesével
      Az eltűnt évek napjait.

    Hej, más volt hajdan, ötven éve!
    Hej, az volt ám a szép idő!
    Termett a bor, a búzakéve,
    Volt búcsú, névnap, esküvő!
    Más voltál te is nagyanyóka:
    Szemed ragyogott, mint a nap,
    Ajkadon csengett, sírt a nóta,
    Virág fonta be hajadat.

    Egy napsugaras délutánon
    Itt álltál te s a vőlegény…
    Első szerelem – első álom…
    Az első csókot láttam én.
    Az évek lassan szállongáltak,
    Lassan benépesült a ház –
    Sugara múltán ötven nyárnak
    Az ifjú tábor hol tanyáz?

    A gonosz idő hogyan őröl:
    Aki víg volt, most szomorú.
    Temetés lett az esküvőből,
    Virágfüzérből koszorú;
    Meghaltak mind, és eltemettük,
    Ketten maradtunk: te, meg én –
    S el-elgondolkodunk felettük
    A szürke alkony idején.

    Az én sorsom is más volt hajdan,
    Míg ifjú voltam és vidám:
    Sok cifra betű fénylett rajtam,
    Csupa öröm volt nézni rám.
    Ma már a gépem csupa rozsda,
    Súrlódnak benn a kerekek,
    Aranyozásom rég lekopva
    S az elmúlásról ketyegek.

    Nem is marad meg semmi, senki,
    Meghal a szív, a dal s a száj. –
    Hogy nékem kell ezt elzengeni,
    Öreg szívemnek jaj, be fáj!
    Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
    Meghalok szépen teveled…
    Elröppen egy perc… kettő… három…
    Csak ketyegek, csak ketyegek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  •   Dsida Jenő: Tekintet nélkül

    Be kell látnunk:
    Ha kérdeznek, becsületesen
    felelni kell.
    A harcot becsületesen
    fel kell venni,
    az úton becsületesen
    végig kell menni,
    a szerepet becsületesen
    el kell játszani,
    keményen és tekintet nélkül.

    A kapuk mögül ebek vicsorognak,
    az ablakokból kiköpdösnek
    és röhögnek.
    Száz közbiztonsági gócpont
    adja ki az elfogatási parancsot.
    Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
    súlyos, vérező kövek,
    de néha röppen sóhaj is,
    szeretet is, rózsa is.

    És este a tűzhely mellett,
    vagy szuronyos zsandárok között
    hátrakötött kézzel,
    mégis mondogatni kell
    a fellebbezhetetlen,
    sziklakemény,
    erősítő,
    vigasztaló
    igét:

    Krisztusnak és Pilátusnak,
    farizeusoknak és vámosoknak,
    zsidóknak és rómaiaknak
    egyformán szolgálni
    nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő

    Jegenyék

    Figyelted-e
    szélben a fákat?
    A két jegenyét
    nézd csak a kert
    közepén, ama két
    nyúlánk jegenyét.

    Zümmög a távol
    torka, süvölt
    az ősz szele,
    borzong a föld
    s a két sudár fa
    bólogat és leng.

    Jobbra az egyik,
    jobbra a másik,
    balra az egyik,
    balra a másik;
    egyforma ütemre
    ringanak ők.

    A légben, a szélben,
    fent, odafent
    egyszerre tagadnak
    s intnek igent
    és – jaj, sose tudnak
    összeborulni…


    Ez tipikusan kuckó-kompatibilis: csendes, képes, finoman szomorú, nem harsány, nem aktuálpolitika, hanem tiszta líra. Jólesik olvasni – és nem csak egyszer.

    Ha jönnek a „simábbak”, jöhetnek bátran. 🌿