https://verskucko.com

Kategória: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő – Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az emberek

    Az emberek ártatlan pici borjakat
    visznek a vágóhídra.
    Fújtató lokomotívokat csinálnak
    s meghajszolják a gyanútalan őzeket.

    Az emberek kikacagják,
    akik testvérnek nevezik őket,
    drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
    lövészárkokat ásnak.

    Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
    lerombolják a költők márvány-palotáit.

    Az emberek rosszat beszélnek arról,
    akit én szeretek.

    Az emberek kitépték harangozó szívemet
    s felakasztották a falra:
    Róla nézik: hány az óra –
    és kurjantanak, ha megáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról

    Úgy vágyna hozzád
    ezer puha szó,
    ezer csudaszó,
    színes, szomorú
    szerelemmel lázadozó.
    Úgy beborítna,
    mint földet az ég,
    mint fénnyel az ég
    a remegő rózsát,
    mely lengve, lobogva ég.

    S meghal mind, mire
    kinyíló ajkamhoz ér,
    mosolygó ajkamhoz ér,
    csomóba alvad,
    mint fagyban a földön a vér.

    S megkopva lassan
    megyek egy hűs gödörig,
    megyek a sírgödörig
    s a vallomás is
    fakul és üszkösödik,

    csak mélyül a csend
    s őszibb lesz mind a vidék,
    november lesz a vidék
    s az egyetlen szép szerelemre
    késik a bizonyíték.

    …Míg aztán én leszek
    fölötted a reggeli fény,
    fürtödön alkonyi fény.
    szó, ami néma
    és mégis költemény,

    minden magam leszek,
    emlék és friss levegő,
    szentség és tág levegő
    s az édesbús öröm,
    a testeden átremegő,

    házad fölött a csillag,
    mely álmaidba rezeg,
    csillog és szívedbe rezeg,
    szerelem, szerelem,
    karácsonyfádon gyertya leszek.

    Viharban dörgés,
    mely lángoló csodákra hív,
    háborgó csodákra hív
    s egy világnak zengi, mire
    kicsi volt s gyönge a szív.

    Karom a földre cikázik
    haragos villám gyanánt,
    csattanó villám gyanánt
    s lesújt körülötted
    mindenkit, aki bánt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé –
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1925. december 7.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja
    gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
    minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: www.eternus.hu – Dsida Jenő versei

  • Dsida Jenő: Megint csupa kérdés

    Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
    az új semminél, mely valaminek tudja magát?
    Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
    önmagukra ébredniök az élet ágyán?

    Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
    olyan kapút, melynek csak egyik pántja
    sok ezer fekete mérföld?
    Téli estéken keservesen énekelve,
    őseink és dédunokáink hajából
    miért fonjuk az élet hosszú kötelét?

    Miért faljuk fel egymást
    akkor is, ha nem vagyunk éhesek,
    s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
    ha végigütnek rajta?

    S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
    hullott levelek közé, mint aszott szemét
    a seprű alá?
    Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
    a forgószelek tátongó sodrába?

    S miért lát kicsivel többet az ember,
    ha csöndesen ül egy percig… így…
    s behúnyja a szemét?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Itt van a szép karácsony

    Itt van a szép, víg karácsony,
    Élünk dión, friss kalácson:
    mennyi fínom csemege!
    Kicsi szíved remeg-e?

    Karácsonyfa minden ága
    csillog-villog: csupa drága,
    szép mennyei üzenet:
    Kis Jézuska született.

    Jó gyermekek mind örülnek,
    kályha mellett körben ülnek,
    aranymese, áhitat
    minden szívet átitat.

    Pásztorjátszók be-bejönnek
    és kántálva ráköszönnek
    a családra. Fura nép,
    de énekük csudaszép.

    Tiszta öröm tüze átég
    a szemeken, a harangjáték
    szól, éjféli üzenet:
    Kis Jézuska született!

    1929

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Sietni kellett

    Ma találkoztam az öreg Mikulással.
    Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
    amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
    szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
    esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
    csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
    amint már évek óta sietek, és mindnyájan
    sietünk, és nem tudtam megállni.
    Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
    kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
    gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
    Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
    nála voltak, hátára akasztva csüngött
    kicsi fekete hintalovam, mélyen
    valaha vészes csatákba nyargaltam az
    esteledő gyermekszobából s nyakában most
    is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
    finoman, messziről, mint az édes anyám
    hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
    kellett és nem tudtam megállni.
    Az öreg megfordult, álldogált az úton,
    orrát vörösre csípte a hideg,
    szintelen szeméből könny szivárgott,
    s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
    vidáman integetett utánam.