https://verskucko.com

Kategória: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    … S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Öreg postás a város végén

    Az öreg postás
    haza tart.

    Arcán alkonyi fény.

    Borravalót ma sem kapott
    sehol szegény.

    Pedig a leánya nagyon beteg.

    A porba
    két nagy csillag:
    két könnye pereg.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Dsida Jenő: Hová lett a dal?

    A nap arcomba tűz,
    s csak könnyeken át látom,
    hogy rámhajlik a fűz.

    A tuja zizeg halkan
    s kérdést csilingel
    egész birodalmam:

    Ma olyan fiatal
    az őszbefutó Július,
    de hová lett a dal?

    Sárga percek
    és sárga levelek közt
    napsugár perceg

    és súgják a virágok:
    Beteg a herceg.
    Beteg a herceg.

    Szatmárhegy, 1926. július

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Dsida Jenő: Néha…

    Néha mondod: örök lesz a nyár,
    s mely kettőnkre tűz, a napsugár,
    sohase bágyad –
    Ilyenkor búsan paskolom botommal
    a hallgatózó uccaszéli fákat.

    Máskor meg mondod: hiába már.
    Beteljesedés senkit se vár,
    s az élet szétver…
    Ilyenkor bizton, szilárdan mosolygok,
    mint a szép időt jelző barométer.

    Szatmár, 1926. május 17.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Dsida Jenő: Fizikai kísérlet

    Kísérletezik a jó Isten,
    a bölcs Professzor,
    mert furcsa dolog az a lejtő
    és furcsa dolog az a kis golyó
    és furcsa dolog az a nagy futás:

    egyenletesen mindig gyorsuló.

    A Magasságból indul el az ember
    – mert a kis golyó mi lehetne más? –
    s célok felé viszi,
    színek felé viszi,
    szeretetbe viszi,
    mélységekbe viszi
    a gátnélküli őrült rohanás.

    Gördül a golyó, rohan a golyó!
    lobogó lánggal benne izzanak
    a nem-nyughatás dübörgő csatái, –
    s senki se tudja Istenen kivül,
    hogy hol az állomása
    s törve, vagy épen mikor fog megállni.

    1924. október 3.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Dsida Jenő: Kréta szigetén

    Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán, s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

    Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek, s a lelkem egyre nyugtalan.

    A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát, s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.

    Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája, s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

    – Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat, s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

    Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg, és szárny lebeg a vállamon, s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.

    1929. V. 28.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mélyre ások

    Bábel
    újra-épülő, szörnyeteg
    tornya sötéten áll fel.

    Százan
    hordják a követ, vasat, márványt,
    gőgös, nagyzajú lázban.

    Görbe
    ásóval őszi udvaron
    jeleket írok körbe.

    Reszket
    az est a tölgyek sudarán,
    amikor ásni kezdek.

    Mások
    minél nagyobb tornyot emelnek,
    annál mélyebbre ások.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A Semmi álma

    Elszenderült a Semmi
    És azt álmodta, hogy Valami lett,
    S az a Valami – én vagyok!

    És azt álmodta, hogy a messzeségben
    Előttem egy szent Cél ragyog,
    Egy ismeretlen Cél,
    Amely felé megyek, megyek…

    És jönnek szembe utasok
    És kérdeznek: honnan jössz?
    És felelek rá: nem tudom!
    És kérdeznek: hová mégy?
    És felelek rá: nem tudom!

    Lopódzva jő az Alkony, –
    Lilába olvadnak a zöld mezők
    És szürkébe a kék hegyek,
    És én fáradtan, csüggedt fővel
    Megyek, megyek!… –

    – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Révedező utópia versben

    Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
    e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
    itt érik lassudan őszre nyarunk.
    Nem megyünk vissza.
    Itt maradunk.
    Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
    remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
    Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
    rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
    fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
    sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
    pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
    kéklő szemedet karikára mereszted.
    Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
    Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
    lepled a part porában s cuppan alattad a kék
    aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
    tested mását a lelkem sugarában.
    Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
    s napkihúnyáskor – távoli hívásodra feleletül –
    megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
    Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
    súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
    Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
    dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
    simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt
    készülünk a kedves halálra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Vajon hol jár?

    Hiszen ismertétek a mosolyt!
    Fehér és gyapjas bárányka volt,
    nem hasonlított a bivalyfekete
    síráshoz, a cinikus, rókaveres
    kacajhoz sem. Most elveszett.
    Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
    olyan őszinte, szelíd és meleg
    volt. Most elveszett. S odakünt már
    esteledik, farkasok üvöltenek
    mindenfelé, kísértetek járnak
    a városvégi elhagyott romoknál,
    készülő vihar lengeti a fákat,
    a kapukat is be kell zárni,
    a gyertyákat is meg kell gyújtani.
    Vajon hol jár, hol reszket, milyen
    vadon erdőben béget és sír utánam?

    Forrás: Lélektől lélekig