https://verskucko.com

Kategória: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő: Kréta szigetén

    Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán, s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

    Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek, s a lelkem egyre nyugtalan.

    A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát, s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.

    Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája, s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

    – Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat, s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

    Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg, és szárny lebeg a vállamon, s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.

    1929. V. 28.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mélyre ások

    Bábel
    újra-épülő, szörnyeteg
    tornya sötéten áll fel.

    Százan
    hordják a követ, vasat, márványt,
    gőgös, nagyzajú lázban.

    Görbe
    ásóval őszi udvaron
    jeleket írok körbe.

    Reszket
    az est a tölgyek sudarán,
    amikor ásni kezdek.

    Mások
    minél nagyobb tornyot emelnek,
    annál mélyebbre ások.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A Semmi álma

    Elszenderült a Semmi
    És azt álmodta, hogy Valami lett,
    S az a Valami – én vagyok!

    És azt álmodta, hogy a messzeségben
    Előttem egy szent Cél ragyog,
    Egy ismeretlen Cél,
    Amely felé megyek, megyek…

    És jönnek szembe utasok
    És kérdeznek: honnan jössz?
    És felelek rá: nem tudom!
    És kérdeznek: hová mégy?
    És felelek rá: nem tudom!

    Lopódzva jő az Alkony, –
    Lilába olvadnak a zöld mezők
    És szürkébe a kék hegyek,
    És én fáradtan, csüggedt fővel
    Megyek, megyek!… –

    – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Révedező utópia versben

    Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
    e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
    itt érik lassudan őszre nyarunk.
    Nem megyünk vissza.
    Itt maradunk.
    Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
    remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
    Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
    rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
    fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
    sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
    pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
    kéklő szemedet karikára mereszted.
    Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
    Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
    lepled a part porában s cuppan alattad a kék
    aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
    tested mását a lelkem sugarában.
    Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
    s napkihúnyáskor – távoli hívásodra feleletül –
    megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
    Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
    súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
    Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
    dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
    simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt
    készülünk a kedves halálra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Vajon hol jár?

    Hiszen ismertétek a mosolyt!
    Fehér és gyapjas bárányka volt,
    nem hasonlított a bivalyfekete
    síráshoz, a cinikus, rókaveres
    kacajhoz sem. Most elveszett.
    Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
    olyan őszinte, szelíd és meleg
    volt. Most elveszett. S odakünt már
    esteledik, farkasok üvöltenek
    mindenfelé, kísértetek járnak
    a városvégi elhagyott romoknál,
    készülő vihar lengeti a fákat,
    a kapukat is be kell zárni,
    a gyertyákat is meg kell gyújtani.
    Vajon hol jár, hol reszket, milyen
    vadon erdőben béget és sír utánam?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A gyávaság szonettje

    Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már
    a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár szikrázik át egy
    tiszta kancsón.

    A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld
    forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha
    gyáva.

    Szívem e békés lustaságban oly dús!

    A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi
    koldus, s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem
    lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Menni kellene házról házra…

    Nem így kellene hűvös, árnyas
    szobából, kényelmes íróasztal
    mellől szólani hozzátok, jól
    tudom.

    Menni kellene házról
    házra, városról városra, mint
    egy izzadt, fáradt, fanatikus
    csavargó.

    Csak két égő szememet,
    szakadozott ruhámat, porlepett
    bocskoromat hívni bizonyságul
    a szeretet nagy igazsága mellé.

    És rekedt hangon, félig sírva,
    kiabálni minden ablak alatt:

    Szakadt lelket foltozni, foltozni!
    tört szíveket drótozni, drótozni!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Volt

    Kincses ládáimat
    zuhanó pöröllyel szétzúzom
    Váraim tornyát dörgő ágyúval
    szétlövetem
    A romokra ülök
    gondolkodni az életemről:
    Milyen furcsa volt!

    Két nagy lila szem volt,
    melyre ráeresztem
    pilláimat.

    Méh volt:
    méze volt, fulánkja volt.

    Rózsa volt:
    illata volt, tövise volt.

    Gyertya volt:
    fénye volt, füstje volt,

    Milyen furcsa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig – Dsida Jenő versei

  • Dsida Jenő: Vállat vonunk

    Kis csemetefa satnyul az uccán,
    a ház előtt.
    Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
    Este, amikor senkise látja,
    kilopódzom hozzá börtönömből
    s melléje lépek.

    Nyirkos szelek hátán lovagolva
    zörgő levelek menetelnek…
    A szomszédéknál veszekedés van;
    nyárikonyhájukból keserű füstöt
    csap ki a szél.
    Messziről harangoznak.

    S mi csak állunk az értelmetlen estben,
    mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
    Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
    kicsit közömbösen:

    Meghalunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Árnyékok

    Kérdezhetnétek:
    Mit akarsz ezzel a torz,
    félig megvakult tükörrel?
    S én vándorútamban mégis felmutatom,
    ősbizalommal mégis dadogom:
    Íme én, íme te!

    Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
    S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
    árnyékairól méritek.
    Így mutatom én nektek a dolgok
    másvilágra nyúló árnyékait:
    Hegyek árnyékát,
    házak árnyékát,
    városok árnyékát,
    magatok árnyékát.

    Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
    előttem is égig csapott
    a csipkebokor lángja
    s azóta borzongó mellemben lakik
    a Kimondhatatlan Nevű.

    Rendeltetésem még titok.
    Járok a kiterített lapon,
    a világ mezeje szélén
    s elfog a félelem reszketése,
    mikor süvöltő éjszakán
    ott nyitom fel az ócska bibliát:
    És lőn Salamon: király
    az egész Izrael fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig