https://verskucko.com

Kategória: Faludy György

  • Faludy György: Monológ életre halálra

    Úgy mint az őrült szerető szeret
    vizes fejjel, beomló ég alatt
    taposni őszi fasor avarán:
    e földön úgy szerettem járni én.
    Vagy mint utas idegen városokban,
    ki első este sétaútra megy,
    ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
    megizzad s boldog révületben érzi,
    hogy álmainak városába ért,
    hol minden új: a kirakatok fénye,
    a kávéházi italok színe,
    a sok sétáló – mintha ünnep volna –
    s a szabadság vad kakukkfű-szaga
    s vágyik maradni már itt mindörökre –
    mint ő, úgy voltam e világgal én.

    Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
    páratlan, ritka s múló fenomén.
    Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
    először és utólszor látod ezt.”
    Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel
    és szóval láttam, mintha reggelig
    meg kéne halnom – és mindezt azért,
    mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
    nem lesz barát, se bor, se ébredés.
    Érez így más is, de agyába gyűri.
    Ám én a homlokomban hordtam ezt.
    Súgólyukából tudatom csak egyre
    fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
    S e szikra itt a nemlét vasfogói
    között, a lét csodája, hogy vagyok,
    a pusztulás fogatlan állat-ínyén
    még felvillanó szentjánosbogár,
    az ellentétek izzó sistergése
    s az elmúlás örökös, csontig vájó
    tudata: ezek adtak életemnek
    ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
    ezek tettek bolonddá, mámorossá,
    s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
    kastélyt a puszta létből énelém.

    Ittasan a föld egyszeri borától,
    reáfonódva, úgy öleltem át
    minden fogalmat, tárgyat és személyt,
    mint részegek a lámpaoszlopot.
    Így lett világom szép. A csillagég
    gobelinekkel tapétás múzeum,
    a tér három dimenziója körben
    élmény-bálákkal telt raktár, ahol
    órám számlapja tizenkét személyes
    terített asztal s másodperceim
    nehéz mézcseppek csöppenései.
    Így lettem én a föld szerelmese,
    a nagy rajongó, felhők Rómeója,
    holt városok alatt a trubadúr,
    gót csipkedíszek faragója rímben
    s éjféli fürdés pogány ünnepének
    mezítlen papja, míg időm lejárt
    s eltűntem én, a múló fenomén
    a fenomének örök tengerén.

    (Recsk, 1952)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Mióta hallgatlak

    Mióta hallgatlak,: fülem fövény lett
    beszívja minden szavadat; szemem
    kettős teleszkóp, álmomban is téged
    tart fókuszban; indának tekerem

    köréd karom; bevéslek az érzékek
    fakó tükrébe; nem is kérdezem,
    hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
    ha jókedved van, hőmérsékletem

    fölmegy kissé; minden gondod és gondom
    együtt párolgott el; lényedből folyton
    iszom s nem kapok soha eleget;

    kifaraglak, megírlak és lefestlek,
    hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
    száz járatot vájtam beléd; a tested

    külön van még; fejünk már egyveleg.
    Jelenléted s hiányod egyremegy.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Michelangelo utolsó imája

    Üllőd a föld s az égi boltra állván
    oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
    Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
    csúcsán, Uram, de nem találtalak.

    Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
    s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
    Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
    ki ott ragyogtál minden kő alatt.

    Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
    megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
    de lelkemben még égi fény ragyog.

    Hogy tudnám testem börtönét levetni?
    Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
    Istenszobrász! A márvány én vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Megvakulok?

    Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom
    nagyon soká olvastam verseket.
    Most reggel tíz. Gyönyörű télidő.
    Az égen apró, szabad fellegek.

    Ujjongva tartom karomat magasra
    (üdvözlet az időnek, ez elég)
    s megborzongok a rémülettől: látom
    kezemet, de nem ujjaim hegyét.

    A dívány fölött, az olasz festményen
    oldalt meggörbült az ezüst keret.
    A pamlagra ugrom s kézzel tapintom:
    nem volt soha ennél egyenesebb.

    Leülök az asztalhoz és a hírlap
    után nyúlok közönyösen, pedig
    nemhogy csak sejtem, de tudom előre,
    hogy a borzalom csak most következik.

    A fő címeket jól bírom szememmel,
    de a szabványos, apróbb méretű
    sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok,
    nincs köztük egy olvasható betű.

    Kizártak az olvasás gyönyöréből.
    Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom
    a levelet, sem azt, mit magam írok.
    A könyvtáramat is kidobhatom.

    Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem
    a versíráshoz még erő elég?
    Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton,
    balról mankóm. Jobbról a feleség.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Mandelstam a kerítésnél

    Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

    nem messze a szögesdrótkerítéstől

    a már-már lombjavesztett erdő szélén,

    a lila forrás gödrénél, ahol

    kiestem mindjárt a rab szerepéből,

    mikor az őszi avarra hajoltam

    térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

    A vadgesztenyelevelek bús-barnán

    feküdtek; az elmúlás vasalója

    kisimította őket; széleiknél

    már foszladoztak, még csak az erek

    cérnája tartott. A tölgylevelek

    is mind hanyatt dőltek, de pár piros

    és zöld foltot megőriztek, vénségük

    s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

    felhólyagoztak, mint a sűrű kása

    a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

    hogy nem a szellők vitorlái már.

    Aztán két, csónakmódra összegörbült

    apró levél, mint két virágszirom,

    az egyik okkersárga, rózsaszín

    a másik; ezek túl korán estek le;

    honnét? tán az alig galamb-magas

    tar bokrocskáról öt lépésnyire.

    A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

    egymáshoz ért, mintha nem tartanék

    semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,

    elpárolognak még az éjszaka.

    S az ovális, szalonnabőrszínű

    kemény levélkék, meg a citromsárgák

    a kátrányszínű csíkokkal, császári

    zászlók a múltból a vadkörtefáról.

    A többi nem mutatta felszínét

    a pusztulásnak; összecsavarodtak,

    mint a szivar borítólevele,

    kis hengerek, csövecskék, múmiák;

    hozzáértem az egyikhez; görögni

    kezdett a lejtőn; a többi utána

    a tányérforma mélyedés felé, hol

    egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

    hajoltam még egyszer, magamba szívtam

    az erdei tömegsír illatát

    és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

    csillag szikrázott az ágak között.

    Még itt is mennyi szépség vesz körül,

    sóhajtottam s megpillantottalak,

    Oszip Mandelstam.

    A kerítés mellett

    álltál kalappal és rövid kabátban.

    A tüskésdrót átlátszott testeden;

    arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

    Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

    gondoltam rád még ott kint, ágyamon,

    ha kivert a verejték s a hideg

    falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

    és ha ébredtem itt a vérebek

    csaholására szalmazsákomon.

    Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

    Nem szívest szólok erről, hencegésnek

    hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

    és egyedül mi ketten, kik Sztálin

    ellen saját portáján verset írtunk.

    Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

    (nyugodtan merek nevedben beszélni:

    ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

    már akkor is féltünk, mikor a vers

    eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

    leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

    remegni, mikor kész volt s észrevettük,

    hogy lényünk szerves része lett, húsunk

    és vérünk; és elkapdostuk szemünket

    a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

    az életet és íróasztalunknál

    lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

    Megemelted a karod? Mit szeretnél

    még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

    Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

    a verseinket, meggondolás nélkül,

    talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

    hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

    minket úgyis, nemcsak azért, amit

    írtunk, de azért is, amik vagyunk.

    És nemcsak féltünk, de örültünk is,

    hogy végre akadt, ki megírja őt,

    Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

    ragacsos grúz borokat csámcsogó,

    két lábon járó fekete halált,

    a népek hullahegyen ülő atyját,

    a szárazölű szadistát, kinek

    ágyéka helyett az agya sül el.

    De mit beszélek néked az élőről,

    mikor egymásnak többet mondhatunk,

    egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

    egy táborban a tajgán, messze fenn

    Szibériában s verset írsz a szörnyű

    munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

    éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

    Mért nem felelsz?

    Kongatták a kolompot

    bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

    hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

    de közben visszanéztem még néhányszor.

    Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

    előtt állt kalappal s rövid kabátban.

    Testén keresztül szögesdrót futott.

    (Recsk, 1951)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Kalkuttai Teréz

    Hogy Krisztus szenvedését látja minden
    haldoklóban, vagy csak az emberi
    lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
    közt mint teremtett ilyen mennyei

    rendet magában, titok; de csak így
    tudta Káli kolera-sújtott papját
    roskadó, öreg vállára felvenni
    a kalkuttai pocsolyából; másként

    rég megtört volna India ezernyi
    borzalma s kínja közt – és máshogyan
    nem törölgetné szemsarkát mindenki

    e tőle olyan idegen, sovány
    Teréz anya láttán, ki a jóság
    szépségét hordja ezüst homlokán.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Jövendő napok

    A történelmet nem tudni előre.
    A leányok a múltnál sokkal szebbek,
    a fiúk sportolók, vidámak,
    és egyre műveletlenebbek.

    Hét nemzet gyárt atombombákat,
    mint régen gépfegyvert meg ágyút.
    Ha kérdezed megvígasztalnak:
    Azért gyártjuk, hogy ne használjuk.

    Egymilliárdnál jóval többek
    a kínaiak. Mi nem törődünk
    velük. Dolgoznak s hallgatnak.
    Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk?

    A sarki tenger roppant jégtáblája
    kiolvad a jegesmedvék alatt.
    Elég-e a növekvő tenger ellen
    imákból szőni védfalat?

    A Nagyalföld sivatag lesz,
    porfelhő, szikkadt, piszkosszürke.
    Csak az Úr hangja segíthetne,
    de Isten sosem fú a kürtbe.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Ibn Ámár Ál-Ándálúzi

    (XI. század)

    Száz könyvtár, hatvan park, az egyetem,
    szökőkutak, mecsetek. Éjszaka:
    olajfák, tömjén, mirha, meztelen
    testek, jázmin s a gyönyör méz-szaga.
    Szép kardja volt s koromsötét lova.
    Egész Sevilla őt, a nagyvezírt
    imádta és idézte. Nem csoda,
    hogy büszke lett és ilyen verset írt:

    „Ámár vagyok. Költészetem híre
    dombok, hegyek, síkságok, tengerek
    fölött a szél szárnyán száll messzire.
    Csak a bolond nem tudja nevemet.
    Arany napfényben arany gyík vagyok.
    A fiúk Ibn Ámár rímeit
    súgják rekedten lányok, asszonyok
    fülébe és megolvad mindegyik.
    S ez így lesz akkor is, ha meghalok.”

    Vidám volt és nálamnál boldogabb,
    mert nem látta, hogy arabeszk pereg
    s a házfalakról hull a vakolat.
    Nem vette észre, hogy az emberek
    elsatnyulnak s hogy a szökőkutak
    csövében többé a víz nem elég.
    Nem látta, hogy dudvásak az utak
    s a szemhatáron magas a szemét,
    s hogy kik versét mondják, a fiúkat
    lemészárolják s a könyvtár elég.

    És nem sejtette, hogy nincs elv, se hit,
    sem áldozat, se tett, sem ész, se tőr,
    se filozófia, mely felsegít
    egy kultúrát, amikor összedől.

    Madrid, 1974

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Café Flore

    Ide vonzódtam elejétől fogva.
    És itt tanyáztam egy pohár fine mellett
    gőgös diákkoromban, mikor fine-re
    mindig futotta, vacsorára nem.
    S mikor azt hittem, rakéta vagyok.
    A hátsó falnak háttal Pablo Picasso ült
    a spanyol nővel; köszönőviszonyban
    voltam velük s verset próbáltam írni,
    de nem ment; pedig milyen otthonos,
    szerény, piros szoba ez a kávéház
    a kis üvegkalicka télikerttel
    a boulevard-ra. Fiatalemberek
    jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,
    mint jómagam; olyik a meredek
    lépcsőkön felsuhant az emeletre,
    vagy leült, vagy mellém telepedett
    – Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,
    Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –
    és beszélgettünk vagy politizáltunk
    vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,
    a forgóajtót lestük, ahol újabb
    erősítések jöttek, a jövendő
    előőrsei a hitvány jelen
    mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!
    Diáklányok Burmából s Thaiföldről –
    minthogyha hosszú pilláik mögött
    a Gautama Buddha nyolc negatív erényén
    tűnődnének, míg szeretőt keresnek;
    zöldruhás angol lányok rézvörös
    szeplőkkel és júnói lábszárakkal –
    energikusan és ügyetlenül
    mozogtak és nagy táskáik mögül
    vizsgálták a különös külvilágot,
    amelyhez kapcsolatot nem talált
    testük, se lelkük; Kelet-Európából
    jött lányok, akik hangosan vitáztak
    kísérőikkel a világ dolgáról
    s a szellemről, az anyagelvűség
    címszava alatt; s a francia nők!
    karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,
    hogy mi az élet, azt anyjuk méhében
    tanulták s felkészültek ellene,
    ízlést ismertek, nemcsak divatot,
    együtt volt bennük a kemény s a lágy:
    nem rétestészta, készre sült kenyér,
    jólzárt egységek, önmaguk körül
    forgó világok, csupa öntudat
    a gőg s az önzés védőrétegében.
    Bámultam őket, mint mindannyian.

    Az öregek is idejártak este
    – Julien Benda, Hatvani, André Breton
    Franz Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –
    s ha kibeszélték magukat egymás közt,
    áthívtak asztalukhoz minket is.
    Tiszteltük őket és tanultunk tőlük
    s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,
    egy-egy pillantást vetettek felénk;
    mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,
    mert már nem a tizenkilencedik
    században jöttünk vendégnek e földre.
    Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,
    zavarosak s megbízhatatlanok,
    hogy timián-szagú a verejtékünk,
    hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,
    hogy mosolygunk, amikor lihegünk
    és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni
    és irigyelték, hogy még nem fogyott el
    s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban
    verjük talpunkkal a márványkockákat
    s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,
    ha a portikusz összedől mögöttünk,
    sőt lehet, hogy örülünk is neki –
    irigyeltek minket, kik nélkülük
    vonulunk be a jövendő világba
    s nevük emlékét az útszélre vetjük,
    ha úgy akarjuk és fejünkből is
    kikergethetjük őket, mint a fájást;
    orvosság sem kell. Együtt vagy külön
    ültünk, ők is a forgóajtót nézték,
    hol szaggatott libasorban az élet
    vonult fel. Csendben irigyeltek minket.

    Az óceán fövényét irigyelték,
    ahol még oly sok százszor szaladunk
    mezítlen talppal, kagylók késein,
    aztán megállunk, amíg a hullámok
    felágaskodnak, fehér paripák
    és térdre esnek lábaink előtt;
    irigyelték sétáinkat a frissen
    hullott havon, mezőföldek között
    vagy bizonytalan fényű délutánok
    legmélyén, a determináció
    sikátorában; irigyelték tőlünk
    a föld, a fák s az ég gyümölcseit,
    a hold narancsát és a holdbanánt;
    megirigyelték ropogós padlójú
    padlásszobáinkat; szerelmeink
    mécsesét a visszacsavarhatatlan
    kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,
    az erőt, mely nem erőszak, a kardos
    angyalt, aki lapockánk csontjain
    szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta
    őket vagy sosem szegődött melléjük;
    irigyelték remete estjeinket
    egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás
    mézillatát s az ifjúság pengéjét,
    melybe még nem mart soha rozsdafolt.

    Két feleséggel, három szeretővel
    s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!
    Lila pára fekszik a St. Germainen,
    nem őszi köd, nyári pollúció.
    Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.
    Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek
    a fiatalok; irigykednem kéne.
    A szerelem kohói még lobognak
    s a hullámok tajtékos lovai
    térdük elé borulnak még sok évig
    s nekem megáll a víz, akár a part.

    Iparcikket esőzik minden évszak,
    a kényelem rugalmas gumipárnát
    dagaszt alájuk; irigykednem kéne;
    de én emlékszem még a víz ízére,
    a tiszta borra, a padlásszobákra,
    a küzdelemre a szükségesért,
    amit nem pótol a felesleges;
    én mindenüvé el tudok sétálni,
    ők nem tudnak már parkolni sehol.

    Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam
    még soha senkit, agyonvert rabtársat,
    halott nővért, rákbeteg kisfiút –
    megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán
    a gyors mosollyal; egy-két évig még
    lázadnak, a szomszéd fálánszterért
    rajonganak, pártjelvénnyel akarják
    feltartani a ránk omló eget,
    vagy az LSD lován elvágtatnak
    a semmibe, mert nemhogy a világon,
    magukon sem tudnak segíteni;
    majd elfáradnak s hozzáundorodnak
    a többihez; mosolyuk dagadó
    arcizommá merevedik; megállnak
    garázsuk előtt reggel: az ősember
    állt így barlangja szájában, bunkóval
    kezében, és azt lesik, hol lehet
    még benzint inni, hol lehet utat
    építeni salakdombok között,
    hol nem füstölnek még elég sűrűn
    a gyárkémények; vagy hogy lehet innen
    elmenekülni, hol van egy szabad folt,
    ahol nem jelzik még a döghalak
    ezüst pántjai a tavak határát,
    hol van még hely az elnyüvesedett
    nagyvárosok bélcsatornáiban,
    egy szikla, mely tiszta marad, amíg
    pöcegödörré puhul a világ.

    Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.

    Páris, 1972

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Bécs, 1930

    Diák voltam itt három évig.
    Ma sem tudom, miért szerettem
    e várost. Hófedte utcáin
    versenyt futottam a szelekkel,
    éheztem hosszan és titokban,
    az élet értelmét kutattam,
    lengő cégtáblákkal, padokkal
    barátkoztam s szökőkutakkal,
    majd a színésznő, kinek taknyos
    voltam, s kire a sarkon három,
    négy, öt órát vártam, míg megjött,
    de ezt nem bántam s most se bánom,
    Thomas Mann-ért és Karl Kraus-ért
    rajongtam, festményeket néztem
    a múzeumokban vasárnap
    reggel, s nem voltam boldog mégsem,
    bár a reményt nem adtam fel, hogy
    hamar meghalok tüdővészben.

    S mindezt azért, mert sok rossz verset
    írtam s azt hittem: egyre jobbak,
    letisztáztam szép gyöngybetűkkel,
    s hazaküldtem a hírlapoknak,
    s hogy lapozgattam a friss példányt
    a kioszk előtt, sívó szélben,
    esőben! Mindhiába; mégcsak
    a szerkesztő sem üzent nékem,
    csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!
    Ettől végleg elkeseredtem.
    Híres költő akartam lenni,
    és beláttam, hogy lehetetlen.

    Forrás: Magyarul Bábelben