https://verskucko.com

Kategória: Faludy György

  • Faludy György: Zárt teherkocsi

    Kattog a négy kerék.
    Azt kérded, hova visznek?
    Mondhatnám: szinte mindegy.
    Függélyesből vízszintes.
    Négy kattogó keréken
    odavezet a sín,
    ahol levél nem ér el,
    hol nem vagy név, se cím.

    Tán negyvenen vagyunk.
    Azok ott már többéves
    rabok, halálfehérek,
    nyugodtak, csendesek;
    mi új rabok vagyunk,
    akiknek inge véres,
    ne nézd a különbséget:
    rab és rab egyremegy.

    Mért gubbasztok ily búsan?
    Szökőkút volt a kedvem,
    hány ágyban hemperegtem,
    és hány tengerben úsztam!
    Ami tortát megettem:
    vagy harminc emelet.
    Kár, hogy be nem fejeztem
    még minden versemet.

    Hogy Alfred de Musset-nek
    szebben virult a nyár?
    E század gyermekének
    rosszabb mahorka jár.
    Nem nősz magasra itten.
    Kattogni kezd a sín.
    Mit elmulasztott Hitler,
    behozza azt Sztálin.

    (1950 őszén)

    Forrás: Arcanum

  • Faludy György: A jövő század lesz a végső

    A jövő század lesz a végső,
    kipusztulnak az emberek –
    mögéjük kapdosni is késő.
    Zabáljatok! Élvezzetek!

    Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
    A pusztuló idő szele
    port fúj belőle. Unokátok
    nem tud mit kezdeni vele.

    Hol van a szerelem s a szépség?
    Hol hagytátok az irodalmat,
    társalgást, könyvtárt és lugast?
    Mind haldokolnak vagy meghaltak.

    Le télen az Amazonászra
    luxusban, míg csak van vize,
    nyáron Báliba, Saint Tropez-be
    (nem tarthat vissza senki se),

    s ha nincs reá mód, üljetek le
    a TV-hez olcsóbb utakra,
    hallgassatok rossz zenét, filmet,
    mely nem hatol le a tudatba,

    a politikát se hagyjátok
    üres locsogásnál alább,
    s jegyezzétek meg a reklámot,
    az áruk sírfeliratát.

    (Budapest, 1997)

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Faludy György: Egyesült Államok

    Kacatgyűjtés az életünk.
    A városok szétesnek.
    És annyi villanyt égetünk,
    hogy egyre setétebb lesz.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia – Egyesült Államok

  • Faludy György: Hold, erdő, vízesés

    Szatén kabát a széken.
    A hold frissen vert érem.
    Csak holnap lesz kerek.
    A kobalt fény az égen
    elfedte a hegyek
    csúcsát a messzeségben.

    A rétre társzekérrel
    hozzák most a homályt.
    A fenyők közt az éjben
    az út opál fonál,
    de elszakadt a vége.

    A vízesés fehéren
    lóg. Azt hiszem, hogy áll.
    Szatén kabát a széken.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Faludy György: Érzékeny utazás

    Ma éjféltájt, a párna ránca közt
    felébresztett a bánat hűvös ujja.
    Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
    mert álmaimban otthon jártam újra.

    Felültem, kusza hajamban lapoztam,
    aztán, mint kit imára hív a hit:
    a háztetők között elnéztem hosszan
    a Tejutat, az űr Kárpátjait.

    Sokáig ültem. Vén vándor tekint
    így vissza, ha a boldog partra átért.
    Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
    eladtam egy szellőcske szabadságáért.

    Futóbolond, mit tettem én magammal,
    ki ingoványban hontalan üget?
    Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
    csak az utálat és a rémület.

    De ki csitítja el bennem a bút
    és takar be bundájával, ha fázok?
    Távol barátok szólnak s a Körút
    szegélyén hívnak a poros akácok.

    Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
    Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
    A tavaszi föld nedves ajka most vall:
    bürök fakad az éjjel ágain.

    Látlak-e még, országom, puszta kert?
    Egy félmarék derékkel most itt állok.
    Kivágom-e velük magam mint vert
    csatákból a középkori királyok?

    S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
    s én ösmerem az őserdő szagát.
    Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
    ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.

    Kisárgulok a napban mint öreg len
    s én sem tudom majd, hol barangolok,
    míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
    derékkal mint a régi angolok.

    S mit mondhatok tinéktek akkor én,
    hű hívek, túl a síri pálmafákon?
    Szerelmes, messze szívetek hevén
    melengetődztem hűvös éjszakákon.

    A főváros porán még eltalál tán
    lábam hozzátok: fiatal, hiú
    árnyék leszek s e kései találkán
    belépek mint az elveszett fiú.

    Deziré elment, Lorca is halott,
    József megőrült és Rilke kiégett.
    Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
    Zörgő csontváz, leborulok elétek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Te érdekelsz csak

    Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad
    nézésed kék halai bennem úsznak
    megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

    Te vagy a tükör, hol magamra látok
    az ablak: abból nézem a világot,
    s a labirintus: mindig benned járok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Szerelmes vers

    Kovács Fannynak

    A sokadik. Elfeküdtünk az ágyon
    mezítlenül. Átfogtam két karommal
    és azt reméltem: nagyon kellemes lesz
    egy csipetnyi, szokványos unalommal.

    De több volt. Bal melle fölé hajoltam.
    Mihez hasonlít, tűnődtem. Talán
    korál díszítés, erdei eperszem,
    vagy még bimbós, parányi tulipán?

    Csupán egy pillanat, s egy új világba
    léptem. Elájultam, vagy ébredek?
    Köröttünk csend. Kék, őrült vadvirágok
    kezdtek forogni homlokom megett.

    Nem parfümöd, de bőröd aromája
    söpör el mindent. Nem marad velem
    se baj, se gond, se félelem, se bánat
    se múlt, sem emlék, csak e szerelem.

    Egymásba csomagolva csak mi ketten
    élünk e Földön. Ősszenő a vállunk,
    utat tévesztünk a másik hajában
    és egymás köldökénél meditálunk.

    Elmehetsz tőlem és itt maradsz nálam
    egy szál hajaddal fogaim között.
    Árnyékodat használom takarónak.
    Egy szót se szólj; minden titkunk közös.

    Sokan vannak, kik erről mit se tudnak,
    vagy nem akarják hallani, pedig
    egyedül ezt nevezem szerelemnek
    a lepedőnktől fel az egekig.

    2001

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Repülő csészealjak

    Fénysebességgel szálló, csodás lények
    jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének?
    Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos.
    Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni
    hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Német zsoldosdal

    Mink volnánk hát a foltozott
    irhájú hirhedt zsoldosok,
    kiknek egészen egyremegy,
    hogy völgybe, avagy hegyre megy,
    parasztra, úrra, papra megy,
    bitóra vagy csak babra megy.
    Háltunk már puszta ég alatt,
    füvet kaszáltunk jég alatt,
    láttunk Brédában lángokat
    s űztünk tízéves lányokat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Láttatok zsenge gyermeket,
    akit a strázsa kergetett?
    Így verbuváltak minket is,
    kaptunk páncélt és inget is,
    korbáccsal vert a hadnagyunk,
    így nőttünk fel s most itt vagyunk,
    nem kímélünk férfit, se nőt,
    falhoz kenjük a csecsemőt
    és elfoglaljuk ágyadat,
    aztán rád gyújtjuk házadat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Kiirtottunk már hét megyét,
    s megmásztuk Róma hét hegyét,
    kullogtunk őszi sáron át,
    vérfürdőt vettünk nyáron át,
    úsztunk már téli réteken
    s patkánymód át a Weseren,
    izzadtunk lenn a Pó megett,
    s hörböltünk szomjan hólevet,
    ettünk sáskát, döglött lovat,
    s hallottunk szörnyű átkokat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Nem ismerünk apát, anyát,
    kivágunk minden almafát,
    megmérgezzük a kútvizet,
    s azt szolgáljuk, ki megfizet,
    annyit se mondunk: jónapot,
    s kinyitjuk a hordó-csapot,
    széthordjuk ingóságodat,
    kurvának visszük lányodat,
    s ha nem mondod, hogy: köszönöm
    lebunkózunk a küszöbön,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    S ha egyszer majd megvénülünk
    és lócákon hülyén ülünk,
    s lábunkat köszvény marja már,
    s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
    obsitba küld a hadnagyunk
    és várról várra baktatunk,
    s azt lessük, hogy a szeretet
    hol nyes egy darab kenyeret,
    s így érünk oda, hol az út
    végén azt kérdi Belzebúb:
    hol jönnek már a foltozott
    irhájú német zsoldosok?

    Itt jönnek már a foltozott
    irhájú hirhedt zsoldosok,
    kiknek egészen egyremegy…
    (Elölről)

    Budapest, 1937

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Monológ életre halálra

    Úgy mint az őrült szerető szeret
    vizes fejjel, beomló ég alatt
    taposni őszi fasor avarán:
    e földön úgy szerettem járni én.
    Vagy mint utas idegen városokban,
    ki első este sétaútra megy,
    ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
    megizzad s boldog révületben érzi,
    hogy álmainak városába ért,
    hol minden új: a kirakatok fénye,
    a kávéházi italok színe,
    a sok sétáló – mintha ünnep volna –
    s a szabadság vad kakukkfű-szaga
    s vágyik maradni már itt mindörökre –
    mint ő, úgy voltam e világgal én.

    Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
    páratlan, ritka s múló fenomén.
    Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
    először és utólszor látod ezt.”
    Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel
    és szóval láttam, mintha reggelig
    meg kéne halnom – és mindezt azért,
    mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
    nem lesz barát, se bor, se ébredés.
    Érez így más is, de agyába gyűri.
    Ám én a homlokomban hordtam ezt.
    Súgólyukából tudatom csak egyre
    fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
    S e szikra itt a nemlét vasfogói
    között, a lét csodája, hogy vagyok,
    a pusztulás fogatlan állat-ínyén
    még felvillanó szentjánosbogár,
    az ellentétek izzó sistergése
    s az elmúlás örökös, csontig vájó
    tudata: ezek adtak életemnek
    ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
    ezek tettek bolonddá, mámorossá,
    s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
    kastélyt a puszta létből énelém.

    Ittasan a föld egyszeri borától,
    reáfonódva, úgy öleltem át
    minden fogalmat, tárgyat és személyt,
    mint részegek a lámpaoszlopot.
    Így lett világom szép. A csillagég
    gobelinekkel tapétás múzeum,
    a tér három dimenziója körben
    élmény-bálákkal telt raktár, ahol
    órám számlapja tizenkét személyes
    terített asztal s másodperceim
    nehéz mézcseppek csöppenései.
    Így lettem én a föld szerelmese,
    a nagy rajongó, felhők Rómeója,
    holt városok alatt a trubadúr,
    gót csipkedíszek faragója rímben
    s éjféli fürdés pogány ünnepének
    mezítlen papja, míg időm lejárt
    s eltűntem én, a múló fenomén
    a fenomének örök tengerén.

    (Recsk, 1952)

    Forrás: Magyarul Bábelben