Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom
nagyon soká olvastam verseket.
Most reggel tíz. Gyönyörű télidő.
Az égen apró, szabad fellegek.
Ujjongva tartom karomat magasra
(üdvözlet az időnek, ez elég)
s megborzongok a rémülettől: látom
kezemet, de nem ujjaim hegyét.
A dívány fölött, az olasz festményen
oldalt meggörbült az ezüst keret.
A pamlagra ugrom s kézzel tapintom:
nem volt soha ennél egyenesebb.
Leülök az asztalhoz és a hírlap
után nyúlok közönyösen, pedig
nemhogy csak sejtem, de tudom előre,
hogy a borzalom csak most következik.
A fő címeket jól bírom szememmel,
de a szabványos, apróbb méretű
sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok,
nincs köztük egy olvasható betű.
Kizártak az olvasás gyönyöréből.
Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom
a levelet, sem azt, mit magam írok.
A könyvtáramat is kidobhatom.
Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem
a versíráshoz még erő elég?
Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton,
balról mankóm. Jobbról a feleség.
Forrás: Magyarul Bábelben
